Pár hete eszembe jutott, hogy ha minden igaz, akkor lesz majd nekem egy századik bejegyzésem és ki lehetne találni rá valami érdekeset. Adta magát egy újabb százas lista ötlete, az előzőekkel ellentétben pedig azzal szerettem volna megadni a módját, hogy ezúttal minden helyezéshez írok pár sort ahelyett, hogy szimplán csak felsorolnám őket. Egyébként is terveztem, hogy valamikor összeszedem a száz kedvenc számomat, a feladat úgymond monumentalitása pedig illett is az alkalomhoz. A szabályok nagyjából ugyanazok, mint amelyek ilyenkor lenni szoktak, vagyis egy zenekar csak egyszer szerepelhet (máskülönben a tíz kedvenc formációm tételei népesítenék be a teljes listát:)), de más néven futó mellékprojekt hasonló vagy azonos szereplőkkel még belefért, amit néhány alkalommal ki is használtam. Komolyzenei darabokat, film-, illetve főcímzenéket nem szerettem volna idekeverni, mert érzésem szerint ezek más kategóriába esnek (film-, és főcímzenék alatt nem a tényleges dalformátumú betétdalokat értem). Feldolgozások sem szerepelhettek, ezeknek egyébként is külön megmérettetés dukál. Körülbelül háromszáz versenyzőt szedtem össze (nem számolva ide az egy-egy konkrét együttes legjobb számai közül való válogatást), eredetileg indítottam pár jobban sikerült pop-számot is, de a végére ezek jórészt kihullottak... ez van, sajnos ennyivel jobban szeretem a metal-t a közérthetőbb dalocskáknál:). Ezzel együtt tán mégis sikerült valamennyire változatos kis százast összehozni, persze nyilván az ízlésemen belül. Akárhogy is, de jó móka volt összeállítani, innentől viszont következzenek ők, a nagymenők:)! (meghallgatásukhoz pedig kéretik a képekre kattintani)

100. Lefay - The Boon He Gives
(The Seventh Seal, 1999)

A Lefay valójában a Morgana Lefay nevű svéd power metal együttest takarja, akik pár évig ilyen-olyan okokból lerövidítették a nevüket. A The Boon He Gives-t elsősorban a fenséges kezdése miatt szeretem, noha a továbbiak miatt sem kell szégyenkezniük - ennél előbbre talán azért nem került, mert ez a fajta ráspolyos, karcos énekstílus annyira nem a zsánerem.




99. The Gathering - Nighttime Birds
(Nighttime Birds, 1997)

Az eredetileg doom/death-vonalon indult The Gathering egy idő után dallamosabb irányba fordult és inkább amolyan alternatív rock-ot kezdtek játszani, méghozzá női énekkel. Az így soraikba került Anneke van Giersbergen előadásmódja nagyban hozzájárult, hogy a kilencvenes évek második felére gyakorlatilag kultstátuszba kerültek (bár a későbbi szétválás óta sem álltak le). A tőlük való személyes favoritom a negyedik lemez címadója.



98. Ámok - A halottlátó
(Szent vér, 2005)

A néhány bejegyzéssel ezelőtti Nevergreen-irományomban pár szó erejéig érintettem a vezető tagok mellékprojektjeit, ahogy magát a szóban forgó dalt is méltattam, mivel új verzióban az anyazenekarnál is felhasználták. Itt már természetesen az eredeti változatról volna szó, amihez viszont nem találtam a youtube-on jó minőségben hallgatható linket, így ebben az esetben ilyesmivel nem tudok szolgálni, de a soundcloud.com-on fellelhető a teljes lemez, ha valaki utánakeres, illetve a Nevergreen-féle iteráció a szokott helyen is könnyen elérhető.


97. Red Hot Chili Peppers - Road Trippin'
(Californication, 1999)

RHCP-éktől én leginkább a Californication-t és a By the Way-t ismerem és kedvelem, a korábbiakon nekem túl sok volt a funk meg a rap, a későbbiek pedig szolid érdektelenségbe fulladtak, ezek esetében viszont sok közül tudtam válogatni. Venice Queen, Mercury, Dosed, By the Way, Otherside, Scar Tissue, satöbbi, ezeken túlmenően esetleg még a Fortune Faded... végül aztán a Road Trippin' lett a befutó, szépen csilingelő zeneiségével és hangulatával ez jön be a legjobban.


96. Evanescence - Lithium
(The Open Door, 2006)

Teljes pályafutásukra nézve az Evanescence-szel kapcsolatban már átfogóbb képpel rendelkezem - bár az utolsó két lemezük azért csak kimaradt -, viszont tőlük is elég sok kedvenc közül szemezgethettem (jó nehezen:)). Dalszövegében a Lithium számomra elég sokatmondó, illetve az ének is itt a leginkább megkapó, a sarkában pedig olyan finomságok sorakoztak, mint az Imaginary, a Hello, az All That I'm Living For, a Going Under vagy a Snow White Queen.


95. Down - Hail the Leaf
(NOLA, 1995)

A Pantera-, Crowbar és C.O.C.-tagokból álló projekt, a délies ízű doom-ban utazó Down elég ismert és kedvelt metal körökben, én magam is csípem, amit művelnek, a papírforma érvényesülésének megfelelően pedig az első lemezükről tudtam leginkább válogatni. A Temptation's Wings menő riffjei, a The Eyes of the South gyönyörű dallamos betétje, de még a Pray for the Locust akusztikus csengése is erős tusakodást tettek lehetővé, a nyertes viszont a Hail the Leaf lett, ami az érdekesen nyomasztó főtémájával, illetve a végén hallható, iszonyú jól eltalált gitár-ének összjátékával nyert meg magának.


94. Epica - Sancta Terra
(The Divine Conspiracy, 2007)

Egy jóféle női énekkel megtámogatott szimfonikus rock/metal alakulatra mindig vevő vagyok, és bár a holland Epica a nagylemezeivel valamiért nem győzött meg sikerrel (a konkrét zene számomra kissé semmitmondó), a Sancta Terra ettől függetlenül egy marha nagy sláger hidegrázós énekkel, mely éneket a színtér talán legmutatósabb énekesnőjének, Simone Simmons-nak köszönhetünk, már amennyiben valakit a külsőségek is érdekelnek - zenében talán nem ez az igazán mérvadó:).


93. Nevermore - The Heart Collector
(Dead Heart in a Dead World, 2000)

Sokak szívének csücske a Nevermore, noha az én legnagyobb személyes kedvenceim közé nem tudtak bejutni (valószínűleg azért, mert a gitárhangzásuk számomra nem elég harapós, nem elég erőteljes), de kétségtelen tény, hogy egész szépeket tudtak villantani és sok-sok kiváló dalt szereztek, melyek közül számomra a The Heart Collector a nyerő. Valószínűleg azért, mert ebben találtam a legszebbnek az énektémákat, na meg persze magát a zenét, mellette pedig ilyenek tülekedtek az első helyért, mint az Emptiness Unobstructed, a The River Dragon Has Come, a Born, a No More Will, a Moonrise (Through Mirrors of Death) vagy a The Obsidian Conspiracy.


92. Cavalera Conspiracy - Sanctuary
(Inflikted, 2008)

A Sepultura széthullását követően nem tagadom, hogy mindent összevetve én inkább Cavaleráék mellett tettem le a voksom... az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Soulfly ugyanúgy nem fogott meg, mint a Max nélkül továbbvitt főzenekar lemezei, viszont a két tesó kibékülése után érkező Cavalera Conspiracy-albumok eléggé beütöttek nálam, kb. ezeket tekintem a régi klasszikusokhoz méltó műveknek. Ide a Sanctuary c. számot illesztettem be, mivel alapból odaver akkorát, mint egy légkalapács, ráadásul ahogy haladunk benne előre, annál eltaláltabb és zúzósabb riffek építik le a képünket (a frankó szólóról nem is beszélve), szóval szem nem marad szárazon.


91. Within Temptation - Our Solemn Hour
(The Heart of Everything, 2007)

Hoppá, ismét egy szimfonikus ízekkel flörtölő, angyali (és persze női) énektémákkal operáló szereplő bukkan fel - lesz is még ilyen:). Bevallom, hogy teljes albumokra nézve a Within Temptation-nel sem vagyok száz százalékosan képben, de azért van pár számomra is kiugró dalocskájuk, mint például a csodás Our Solemn Hour, mely a húgommal lejátszott Heroes of Might and Magic-partik elengedhetetlen, elmaradása esetén pedig egyenesen követelt szereplője:)!


90. Thin Lizzy - This is the One
(Thunder and Lightning, 1983)

A szimpla hard rock alapvetően nem kenyerem, de azért ilyenek közül is akad pár kedvenc, mint a listáról végül lemaradt More Than a Feeling a Boston-tól, vagy a talán még nagyobb kultusznak örvendő Thin Lizzy. A rock'n'roll-életforma sajnos egy további áldozatát követelte az énekes és basszusgitáros Phil Lynott személyében, aki legtetszetősebb énektémáit számomra a This is the One ellenállhatatlan refrénjében hozta (mely persze nem a dal egyetlen erénye).


89. Amorphis - On Rich and Poor
(Elegy, 1996)

Első néhány lemezére az Amorphis szerintem felpakolt nem is egyet minden idők legjobb riffjei közül, az On Rich and Poor-ban ráadásul egyből kettő is szerepel, így számomra nem is volt kérdés, hogy szerepelni fog itt. Ennél a helyezésnél tán csak azért nem került előrébb, mert az éneket náluk sosem szerettem annyira, akár a hörgésről, akár a normál vokálokról van szó. És talán hülyén hangzik, hogy pont egy ilyen listán hozok fel kritikus megjegyzéseket, de a szerkezete is lehetne egy hangyányival érdekesebb, gyakorlatilag megismételnek kétszer egy garnitúra riffet, mely riffek amúgy fantasztikusak, de valami érdekesebb átkötéssel még megspékelhették volna. Mindettől függetlenül tanítanivaló dallamérzékről tesznek bizonyságot, mint ahogy az egyébként is jellemző rájuk.


88. Testament - Legions of the Dead
(The Gathering, 1999)

Na most nem fogok hazudni, a Testament-et igazából alig ismerem, mert az a fajta thrash, amit ők általában hoznak, nekem egy kissé túl száraz, nem elég érdekes, nem elég játékos, nem elég meghökkentő... még egyszer mondom: általában. Ennek megfelelően volt egy olyan sejtésem, hogy a Legions of the Dead végül le is marad innen, de végül mégis bebetonozta magát, ami ezekkel az őrülten jó, sodró és intenzív gitártémákkal végeredményben nem is csoda. A címből úgy vélem, hogy ez talán az elsőlemezes Curse of the Legions of Death, pontosabban C.O.T.L.O.D. folytatása lehet, ami egyébként szintén esélyes volt.


87. Rhapsody - Emerald Sword
(Symphony of Enchanted Lands, 1998)

A heroikus euro-metal ismét egy olyan műfaj, amiből inkább csak módjával fogyasztok, de ha találkozom olyan zenekarral, amelyik minőségibb módon műveli, akkor fenntartások és előítéletek nélkül keblemre ölelem:). Nyilván megkerülhetetlen szereplő itt a Rhapsody (jogi csatározások folytán egy ideje már Rhapsody of Fire), akik nem kevés nagy ívű, bombasztikus himnuszt préseltek lemezre, melyek közül némi tanakodás után az Emerald Sword-ot hirdettem ki győztesként, mert itt tényleg megtalálható a legjava annak, amiben erősek, ezek ugye a jobbnál jobb kórusok, a neoklasszikus gitárok vagy a vonós hangszerekkel hasonló felfogásban előadott részek/részletek. Komoly vetélytárs volt mellette a Knightrider of Doom (nagy kedvenc a refrén!), de szóba került még a Dawn of Victory, a Village of the Dwarves, a Rage of the Winter vagy a Holy Thunderforce (nyilván).


86. Tori Amos - i i e e e
(From the Choirgirl Hotel, 1998)

Amos szóban forgó albumáról már értekeztem korábban, így természetesen erről az érdekes című dalról is esett néhány szó. Akárhogy is, de számomra ebben érvényesül a legerőteljesebb, legmeghatóbb formában mindaz, ami az előadásmódjában különleges, így nem volt igazi kérdés, hogy befutó lesz. Néhány további kiemelkedő darab tőle, csak úgy a teljesség igénye nélkül: Crazy, Caught a Lite Sneeze, Siren, Bliss, Spark, A Sorta Fairytale, Parasol, Winter's Carol, Bouncing off Clouds, Amber Waves, Suede, Concertina.


85. Bring Me The Horizon - Sleepwalking
(Sempiternal, 2013)

Érdekes egy pálforduláson esett át a Bring Me The Horizon, az első pár kiadványukon legalábbis valami deathcore-féleséggel romboltak (ezeket nem ismerem), aztán előálltak ennek egy felhígított, közérthetőbbé tett, úgyszólván slágeresebb módosulatával, ami eléggé meglódította a szekerüket, ráadásul a Sempiternal lemezükön még szerintem is megbújt legalább négy-öt kiváló szám. Ezek közül a legjobbként végül a Sleepwalking-ot neveztem meg, noha az effajta pop-os zúzdácska általában nem az asztalom, viszont dallamok terén itt valóban remekelnek, még ha ezeket a dallamokat elég erőteljes formában is közvetítik. Ami viszont az ezt követő dalgyűjteményeiket illeti... nos, azok már nekem is túl cukormázasra sikeredtek, már amennyit ténylegesen hallottam belőlük. Ha pedig a promóciós célokból kihozott számok nem győztek meg, akkor mi értelme lett volna erőltetni a továbbiakat...?


84. Entwine - New Dawn
(Gone, 2001)

A bús, szomorkás és romantikus, lágyabb hangvétellel elővezetett metal sem egy olyan irány, amit megvetendőnek tartok, amennyiben az adott dal valóban meg tud mozdítani bennem valamit, az Entwine New Dawn-ja pedig eleget tesz ennek a kitételnek. Nem állítom, hogy a minőséget minden szerzeményükben folyamatosan ezen a szinten tudják tartani, de érzésem szerint itt igen kellemeset alkottak. Kedvelek még egyéb hasonszőrű zenekarokat is, de ezek többsége végül nem került fel ide (ettől függetlenül fogunk még találni ilyesmit, de inkább az igazi ászokat).


83. The Devil Wears Prada - Outnumbered
(Zombie, 2010)

Nocsak, előbukkant a metalcore első képviselője! Nem vagyok egy nagy rajongója a műfajnak, most így nem is rémlik, hogy egyáltalán lesz-e még itt ebben a műfajban utazó együttes (az August Burns Red is lecsúszott, pedig őket még úgy kedvelem is), viszont az Outnumbered-öt nehéz lett volna lehagyni. A Zombie EP-ről már volt szó itt a blogon, úgyhogy túlzottan nem szeretném ismételgetni magam, a rend kedvéért azért megjegyezném, hogy a győztes mellett azért egyéb dalok is versenyben voltak, mint pl. a This Song is Called, a Lord Xenu, az Escape, az HTML Rulez D00d vagy a Hey John, What's Your Name Again?, csak épp alulmaradtak:).


82. Control Denied - The Fragile Art of Existence
(The Fragile Art of Existence, 1999)

Chuck Schuldiner mestert elsősorban a Death-ből ismerhettük, a Control Denied nevű projektje kapcsán pedig életének utolsó dalcsokrát bocsátotta a rendelkezésünkre. Az eltérő irányvonal miatt a mikrofont itt átengedte másnak, hogy hörgés helyett power metal-os, olykor kissé a Nevermore-ra emlékeztető dallamos ének simuljon rá az ízléses progresszív metal-ból kovácsolt fémvázra. Az anyazenekar csúcslemezei mellett nálam valamivel kevesebbet forog, bár ezt is nagyon szeretem, és nyilván innen sem hiányozhat pár nagy kedvenc, mint mondjuk a Consumed, a What if...? vagy épp a Believe, a legnagyobb mégis a címadó lett az olykor egyszerűségükben is meglepően nagyszerű, olykor pedig kifejezetten érdekesen megtekert riffek miatt. Hiába a majd' tíz perc, végig le tudja kötni a figyelmem (a léggitáron ténykedő ujjaimról nem is beszélve:)).


81. Abysmal Dawn - Human Obsolescence
(Obsolescence, 2014)

Nem is kell nagyon messzire eltenni a léggitárt, mert az Abysmal Dawn egy olyan remekbeszabott death metal-mordulattal dörrent ránk, hogy az ember szinte hátrahőköl. Nem kérdés persze, hogy elég sok hasonló zenekar van, kvázi Dunát lehet velük rekeszteni, a gitártémák minősége viszont nálam indokolttá tette, hogy ezt a dalt, illetve ezt a bandát ennyire kiemeljem a többi közül, ráadásul a legnagyobb benyomást az alapból fogós marcangoláson túl mégis a középtájt felbukkanó dallamos kiállás tette rám. Bitang jó!


80. Scorpions - The Sails of Charon
(Taken by Force, 1977)

Ciki vagy sem, de eredetileg simán a Winds of Change-et akartam ide betenni, szerintem marha jó kis szám, legyen bármilyen elcsépelt is (bár mivel ritkán hallgatok ilyesmit, számomra egyébként sem vált azzá). Aztán ahogy mazsolázgattam tovább, eszembe jutott még ez a korábbi, a rádióslágereiktől eléggé eltérő gyöngyszem, és az Uli Roth-féle ellenállhatatlan témázgatásnak én sem tudtam... ööö... ellenállni:). Egyébként szó se róla, elég felszínesen ismerem az életművüket, a közkedveltebb dalaik nekem is tetszenek, de szerintem teljes lemezt soha az életemben nem hallgattam meg tőlük. Viszont Klaus Meine hangjával nagyon nem lehet tévedni, szóval még egy olyan újabb számuk is totál bejött, mint a We Built This House, a nagyobb sikerre érdemes csúcsteljesítményeikről nem is beszélve, mint pl. a Humanity.


79. This Town Needs Guns - Chinchilla
(Animals, 2009)

Az igényes math rock megint csak egy olyan stílus, amire nem tudok nemet mondani, bár az igazat megvallva a kelleténél talán kevesebbet forognak nálam ilyesféle bandák, amit valójában magam sem értek... nem ártana a közeljövőben még jobban beleásni magam a zászlóvivők munkáiba, mindenesetre a This Town Needs Guns Chinchilla-ja (nem röhög!:)) nem hiányozhatott innen. Kiváló minőségben és formában érkezik minden, amit a math rock-ban szeretni lehet: kellemesen hallgatható torzítatlan gitárok, melyeket egyébként kifejezetten technikásan pengetnek, aztán az ének sem egy szétbrutalizált valami, hasonlóan könnyed és tiszta... ezt még lánccsörgetős zenék terén avatatlan ismerőseim társaságában is bátran fel merném tenni:)


78. The Exploited - Affected by Them
(Beat the Bastards, 1996)

Punk zenékkel sem sűrűn fogunk itt találkozni, egyszerűen azért, mert alig hallgatok ilyesmit, és láss csodát, még a műfaj egyik legismertebb képviselőjétől is inkább egy olyan albumot szoktam elővenni, amelyen elég erősen flörtöltek a thrash metal-lal... olyannyira erősen, hogy az ősrajongók egy része kifejezett utálattal is viseltetik iránta. Az ilyesmi nyilván semmiféle gondot nem jelent számomra, úgyhogy vígan zúzok az olyan kíméletlenül mészárló tételekre, mint a Sea of Blood, a Law for the Rich, a They Lie, vagy a győztesként kikerült Affected by Them:)!


77. The Haunted - Chasm
(The Haunted, 1998)

Sokakhoz hasonlóan én is a Metal Hammer kritikája alapján figyeltem fel a modernebb thrash-ben utazó The Haunted bemutatkozó albumára - ha jól emlékszem épp Milán Péter varrt be alá egy tízest, ami egy nem elhanyagolható körben azt jelentette, hogy az adott cuccra érdemes lehet odafigyelni. Én olyannyira ebben a körben mozogtam, hogy belehallgatás nélkül meg is vettem a CD-t, és bár egy fokkal old school-abb hangzásra számítottam, azért ebben a formában is meggyőzött. Valamikor esetleg írni is fogok róla, így most csak annyit, hogy a Chasm c. számban hallhatóak a talán legütősebb, legötletesebb, emiatt pedig a legimponálóbb témák, legalábbis ami az én kényes füleim elégedettségi mutatóit illeti:)


76. Tracktor Bowling - Время
(Tracktor Bowling, 2010)

Ilyen zenekarnévvel magamtól valami mezőgazdasági metal-ra asszociálnék, de az orosz alternatív rockbrigád elég messze van mondjuk valamely hazai viccbandától. Istennek hála, mondom ezt én, mivel a hülyeségnek is megvan a maga helye és ideje, de ha választani kell, én inkább az efféle érzelemgazdag, igényesen megírt fél-balladák mellett teszem le a voksom. A Bowling-ék élén daloló hölgyemény ráadásul az anyanyelvüket használja, így némi extra kuriózum is járul a dalhoz.


75. Converge - Concubine
(Jane Doe, 2001)

Az elborult hardcore-t űző Converge 2001-ben már nem először mutatta meg, hogy a házuk táján finomkodásnak nincs helye, de az akkori lemez nyitószáma, a Concubine még így is meghökkenést okozhatott az ismerőik körében - annyi bizonyos, hogy nekem tátva maradt a szám a másfél percet sem meghaladó durvulat elképesztő, kaotikus brutalitása hallatán. Mindezt nem is csak a tébolyult ének váltotta ki belőlem, de a hangszeres részek terén is villantottak egy-két olyat, hogy csak elégedetten tudtam csettinteni, miután a döbbenetből valahogy felocsúdtam. Ez igen!


74. The Smashing Pumpkins - The End is the Beginning is the End
(Batman & Robin Soundtrack, 1997)

A Tim Burton által indított széria nem gyengén röhejes negyedik részének annyi haszna legalább volt, hogy megírták hozzá ezt a remek kis dalt. Zenehallgatói pályafutásom még igencsak korai szakaszában hallottam és szerettem meg, és még ma sem tartom kínosnak, amit más akkori kedvencekről... hááát... nem minden esetben tudnék elmondani:). Pumpkins-témában nem álltam meg itt, ilyenformán versenyben volt még pl. az Ava Adore, a Tear, az An Ode to No One vagy épp a Tales of a Scorched Earth, de nem volt különösebb kérdés, hogy a T.E.i.t.B.i.t.E. fog itt szerepelni.


73. Darkest Hour - Doomsayer (The Beginning of the End)
(Deliver Us, 2007)

A Darkest Hour azért is hallgathatóbb számomra, mint a hozzájuk hasonló, a dallamos death-et némi metalcore-ral keverő bandák, mert esetükben az ének tartalmaz kellő lendületet és érzelmet - talán hülyén hangzik, de még azt is mondanám, hogy szenvedélyt. A Doomsayer ettől függetlenül nem a vokálok miatt került be, hanem a fincsibbnél fincsibb riffek, a kellemes bevezető és a hatásos szerkezet okán. Behatóbban csak az otthonát nyújtó Deliver Us c. albumot ismerem, ezt viszont nyugodt szívvel tudom ajánlani is, a core-os megközelítés ellenére nem egykönnyen fullad unalomba.


72. Edguy - Key to My Fate
(The Savage Poetry, 2000)

Itt ismételten fel kell emlegetnem a Metal Hammer-t, pontosabban a válogatáskazikat, melyek egy ideig jártak a magazin mellé, az egyik ilyenen hallottam ugyanis az Edguy szóban forgó számát. Mást nem is nagyon ismerek tőlük - valamicskét talán próbálkoztam még egyik-másik lemezükkel, de azok annyira már nem fogtak meg. Több kitartással ez tán alakulhatott volna másképp, de nálam egyébként is extra fülbemászónak kell lennie az efféle germán power metal-alakulatok szerzeményeinek, hogy megmaradjanak. A Key to My Fate-re ez igaznak bizonyult, plusz rövidsége ellenére még egy-két egész kellemes csavart is belevittek.


71. Baroness - Wanderlust
(Red Album, 2007)

Nagy kedvenc nálam a Baroness - vagy ha a lemezeik össztermését nézem, inkább azt mondanám, hogy nagy kedvenceim is származnak tőlük. Elsőnek a Wanderlust klipjével találkoztam tőlük és az izgalmasan tekergő, különleges érzékkel összefűzött témák miatt azóta is ez a favorit, nem beszélve a középrésznél található szenzációs hangulatváltásról, na azt valami mesés! John Baizley éneke mondjuk nem valami barátságos (noha durvának sem kifejezetten durva), mindenesetre a zene megfelelően ellensúlyozza.


70. Becoming the Archetype - Elegy
(Terminate Damnation, 2005)

A Becoming the Archetype közreműködésével el is érkeztünk az első hosszabb lélegzetű szerzeményhez. Az együttes bizonyos körökben már-már legendásnak számít, bár én ezzel legfeljebb a bemutatkozó albumuk miatt hajlanék az egyetértésre, és azon belül is inkább néhány kiemelkedő momentum miatt. Az egyik ilyen kiválóság a tizenegy perc fölé kúszó, kérdés nélkül klasszikussá érett Elegy, ami már alapból jóféle riffekkel kényeztet minket, hogy aztán egész progresszív módon forduljon rá egy olyan megközelítésre, amire első hallgatáskor a legkevésbé sem számítottam. Persze a metal-t nem elég eltűntetni, vissza is kell varázsolni, amit később hasonló igényességgel abszolválnak.


69. Bal-Sagoth - Star-Maps of the Ancient Cosmographers
(Atlantis Ascendant, 2001)

Roppant fura egy zenekar a Bal-Sagoth: ha az Atlantis Ascendant c. albumuk alapján kellene leírnom a zenéjüket, akkor szimfonikus hatású black-et mondanék, ami kifejezetten tiszta, már-már túlpolírozott hangzással bír, hozzá pedig klasszikus értelemben vett ének helyett többnyire inkább amolyan... narrálást kapunk. Roppant fura, roppant szokatlan, mégis valahogy megfogott, mégis szívesen hallgatom. Elsőre a címadó számot terveztem szerepeltetni itt a megkapó hangulata miatt, végül aztán maradtam a Star-Maps...-nál, mivel egy fokkal talán jellegzetesebb, illetve változatosabb is nála.


68. Icon for Hire - Fall Apart
(Scripted, 2011)

Az Icon for Hire már a kezdetek kezdetén is igen erőteljesen flörtölt a popzenével, a Fall Apart c. daluk azonban feltételezésem szerint a korai, kicsit még keményebb stílusú próbálkozásaikat tükrözi - nyilván nem véletlen, hogy pusztán bónuszként került fel a bemutatkozó lemezükre. Nekem mégis ez tőlük a kedvencem, és nem is csak azért, mert a jobb értelemben vett slágeressége mellett sem tartalmaz különösebb rádióbarát elemeket, hanem mert itt a legjobbak az énektémák, ráadásul még a szöveg is kifejezetten ütős és mélyenszántó.


67. The Burial - En-Hakkore
(In the Taking of Flesh, 2013)

Egy bizonyos mennyiségű lemez, jobban mondva a rajtuk hallható zene elfogyasztása után az ember hajlamos elkényelmesedni és olyan gondolatokba ringatnia magát, hogy úgy igazán meghökkenteni már nem nagyon fogja semmi. Valahogy én is így voltam ezzel, ennek megfelelően elég rendesen elhűltem, amikor semmi extrára nem számítva elindítottam a The Burial eleddig utolsó albumát. "Ehh, na még egy death metal banda, rendben, essünk túl rajta", na persze... már a felvezetés is szokatlanul igényes, majd a később megnyilvánuló fölényes hangszertudás önmagában is két vállra fektetett, de néhány további részlet miatt még ezen felül is meg tudtam döbbenni... és még csak nem is a nyitónóta volt az egyetlen, ami hasonló hatást váltott ki nálam, a nyertes mégis ez kellett legyen.


66. Riot - Thundersteel
(Thundersteel, 1988)

Ezt a lemezt csak úgy feldobta anno a youtube, de igen jól tette, mert azóta is nagy favorit. A címadó szám kb. a tökéletes heavy/speed metal himnusz, sok ilyen próbálkozást hallhatunk, de kevés az ilyen jól sikerült eredmény (még ha a hangzás egy kissé tompább is a manapság elvárthoz képest). A riffeket egyből léggitározzuk, a magasan szirénázó énekhang nem megy át túlontúl ripacsba, a refrén ragad, a szólók pengék, mindennek tetejébe még egy ütős kiállást is kapunk, hogy rázzuk a fejet, ahogy kell. Ilyen téren kell ennél több?


65. Timo Tolkki's Avalon - Shine
(The Land of New Hope, 2013)

A Stratovarius egy-két számot leszámítva engem illedelmesen elkerült, meg úgy én is őket, viszont a kiugrott alapító/gitáros Timo Tolkki szólóanyagain volt néhány dal, amelyik megtalálta hozzám az útját. Az egyik ilyen a Shine, melyhez Elize Ryd személyét, pontosabban énekhangját kölcsönözték az Amaranthe-ból, valamint Sharon del Adel is felbukkan, aki a Within Temptation-nel már a listán is szerepelt. Szerencsés párosítás, az eredmény pedig igazán mesés (főleg a refrén)!


64. Dew-Scented - Processing Life
(Issue VI, 2005)

Ismét egy kis durvulat, a Dew-Scented hatodik albumáról pedig már írtam is még februárban, nyilván erősen méltatva az itt szereplő Processing Life-ot, ami leginkább egy tökéletes thrash/punk/grind egyvelegként írható le. Ha különösen intenzív és brutális zúzdára vágyom, természetesen az elsők közt jut az eszembe - iszonyat sodró, műfajához képest még fogós is, szóval nem véletlen. A rend kedvéért persze még elfilóztam pár dalon, ilyen volt a New Found Pain, a Turn to Ash vagy a Sworn to Obey, de a top100-ba természetesen csak a legnagyobb kedvenc juthatott be.


63. The Fall of Troy - A Man. A Plan. A Canal. Panama.
(Manipulator, 2007)

Óriási kedvenc a The Fall of Troy is, mathcore-ban náluk jobbat alig találni (nekem legalábbis nemigen sikerült). A dalcímeik általában nem kapcsolódnak a dalszöveghez, sokszor valami random agyahagyottságot kapunk, ebben az esetben pl. egy palindrómát (normál módon és visszafelé olvasva is ugyanaz). A harmadik albumuk zárótétele a legfőbb favoritom - nem túlzottan gyakori náluk az ilyen hosszú kifejtés, a bő nyolc percet mégis sikerült telepakolniuk meghökkentőbbnél meghökkentőbb dallamokkal és váltásokkal, illetve borult ütemekkel. Emellett a hangulatot olyan (szinte drámai módon) képesek fokozni, hogy ennyi ínyencség után is a végére ragad a legjobban magával. Akárhányszor is hallom, valahogy mindig kifektet:)


62. Lake of Tears - To Blossom Blue
(Forever Autumn, 1999)

Újabb merő tökéletesség, ezúttal a gótikus rock műfajából, és onnan is egy kifejezetten érzelmes, borzogatóan melankolikus darab a To Blossom Blue. Nem fogok hazudni, a Lake of Tears-szel való közelebbi ismerkedésem eddig úgyszólván megfeneklett, ami nem kis részben köszönhető ennek a dalnak, mivel nincs is nagyon kedvem mást hallgatni tőlük, a felületesebb tesztfázisaim során pedig valahogy nem hallottam olyat a repertoárjukból, ami nem hogy hasonló mértékben megfogott volna, de megmaradni se nagyon maradt meg semmi. Teljesen azért nem adtam fel a dolgot, viszont velük kapcsolatos konkrétabb irományom valószínűleg nem holnap lesz.


61. Temple of Blood - Summon the Accused
(Overlord, 2008)

Thrash metal-lal folytatjuk, méghozzá egy szinte teljesen ismeretlen zenekarral, mely ténytől függetlenül a Temple of Blood minőségi módon darálja el a többnyire kapkodósabb darabjait. Ilyen például a Behind the Inverted Star, a The Return vagy a Pawn of the Kriar, meg úgy az Overlord c. albumuk túlnyomó része, a kedvencem mégis egy atipikusabb szám lett. A Summon the Accused-ban közel sem tekernek olyan őrült módra (bár egy-két alkalommal azért bemozdulnak a csuklók), viszont ebben találtam a leginkább kedvemre való riffeket, amit egykönnyen sajnos nem tudok megosztani, mivel a banda olyannyira ismeretlen, hogy ez a dal pl. fenn sincs a youtube-on (néhány egyéb azért akad tőlük), így jobb híján érdemes lehet a bandcamp-oldalukon szétnézni.


60. Linked Horizon - Shinzou Wo Sasageyo!
(Shingeki no Kiseki, 2017)

A dal az Attack on Titan néven futó anime második évadának (egyik) bevezető témája - önmagában is teljes mértékben élvezhető, bár a hatást nagyban megdobja, ha magát a főcímet alkotó képsorokat is nézzük. Az "Ajánljátok fel a szíveteket!" felkiáltás eleve inkább csak azok számára értelmezhető, akik ismerik a sorozatot, továbbá az a látvány, ahogy a Kolosszális Titán egy fél hegyoldalt rádönt a hősök seregére, majd ahogy a Mikasa nevű szereplő villámként végigcikázik a terepen... na az tényleg minimum megduplázza a katarzist. Az avatatlan olvasó ebből a mondatból persze nem sokat értett, nem is különösebben forszíroznám a dolgot, mindenesetre a rám gyakorolt benyomása miatt mindenképp helyett kellett kapjon a "Sasageyo" is:). Pluszban ajánlanám még az Epica által készített angol nyelvű feldolgozást, egy egész minialbumot kiadtak a "témában" (a linket persze az eredetihez dobom).


59. Borknagar - Colossus
(Quintessence, 2000)

Sokak kedvence a folkos/black-es fémzenében alkotó Borknagar - én sajnos be kell valljam, hogy néhány kivételtől eltekintve a teljes albumaik nálam kevésbé működnek. Talán a szokatlan hangzásuk lehet az oka, hogy hosszú távon kissé belefásulok és inkább csak külön dalokat veszek elő - ami valószínűleg inkább engem minősít, mint őket. Akárhogy is, de a Colossus-nak mindenképp itt volt a helye, a méltán legendás I.C.S. Vortex már az elejétől fogva csodás dallamokkal örvendeztet meg minket, hogy az utána érkező, fenséges refrénnel már-már valószínűtlen ámulatba ejtsen. Más egyebet nem is nagyon tudok hozzáfűzni, hidegrázás az egész...


58. Revocation - Bound by Desire
(Teratogenesis, 2012)

Hasonlóan tudok nyilatkozni, mint ahogy azt korábban a The Burial-nél tettem: annyi év metal után már nem nagyon számít arra az ember, hogy pont 2012-ben fog olyan riffeket hallani, amelyek egyből a legnagyobb kedvencei közé ugranak, a Revocation mesterműve viszont számomra nem hogy ilyennel indít, de ilyenekkel is folytatja - őrület! A változatosságra sem lehet különösebb panasz, mert a dal második felére történik némi arculatváltás, a szólók alatt szinte progresszív rock-ba hajló témázgatásokkal pihentetnek (már úgy magukhoz képest). A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ők sem egy igazi lemezes banda nálam, inkább dalokat csípek tőlük, amelyek kiugróak, de nem tudják folyamatosan fenntartani az érdeklődésem - a Bound-tól persze akárhol, akármikor el tudom dobni az agyam.


57. Raney Shockne feat. Elizaveta & Nick Stoubis - Nightingale's Eyes
(Dragon Age: Inquisition - The Bard Songs, 2015)

A Nightingale's Eyes a Dragon Age harmadik részében hallható, mint a játékbeli énekesek által eldalolt nóták egyike. Nem ez az egyetlen jobban sikerült darab, nagyon szeretem pl. az Empress of Fire-t vagy épp az Enchanters-t is, de a Nightingale (fülemüle) név alatt futó szereplőhöz írt dal annyira gyönyörű, hogy sírni tudnék. Nem tudom, hogy ezt az énekesnőt honnan akasztották le, de valami őrülten jó az egész, a pengetős hangszer is kristálytisztán, fület simogatóan szól. Van néhány feldolgozása is a neten, de valahogy sosem találják el igazán... vagy túléneklik, vagy túlhangszerelik, mindenesetre eddig nemigen hallottam olyan verziót, ami felnőtt volna az eredetihez.


56. Light This City - Wake Me at Sunset
(Stormchaser, 2008)

Egy időben szinte futószalagon érkeztek a göteborgi elemeket beemelő amcsi melodeath-bandák, a Light This City pedig annak rendje és módja szerint eléggé elveszni látszott a tumultusban. Én legalábbis nem látom, hogy nagyon beszélnének róluk, pedig az hinné az ember, hogy mivel női vokalista süvölti/hörgi el náluk a szövegeket, így alapból nyerhettek volna némi extra publicitást. Rengeteg top nótával álltak elő az évek során, Dormant Tide, City of the Snares, Reality in Disarray, Like Every Song's Our Last, hogy csak néhányat említsek, az abszolút favoritom pedig a Wake Me at Sunset, ahol hihetetlen jó riffeket és melódiákat vezetnek elő, mindegyikük telitalálat. És amikor már azt hinnénk, hogy mindent hallottunk, egyszer csak bedobnak egy olyan témát, ami még az addigiaknál is fantasztikusabb (és még ott sem érnek véget az apró kis finomságok). Le a kalappal előttük, tényleg méltatlanul ismeretlenek.


55. Terrorizer - Corporation Pull-In
(World Downfall, 1989)

Ha a grindcore műfaját nézzük, a Terrorizer persze megkerülhetetlen szereplő, ha pedig minden idők legjobb dalait vesszük sorra, részemről a Corporation Pull-In hasonlóan etalon. Sokakkal ellentétben én a későbbi újjáalakulásból született albumaikat sem vetem meg, de a legnagyobb dobásaik nyilván a debütáló lemezen találhatóak. Ahogy a morzsoló riffekre rászabadul a féktelen dobmunka, mely a zseniális dalszerzői munkának köszönhetően egyre csak húzósabbá és húzósabbá válik, azt tanítani kéne. A hangzás szinte lüktetve őröl szét, nem is nagyon tehetünk mást, mint hogy elindítjuk a teljest... kivéve persze, ha épp egy top100-as listán dolgozunk, olyankor bizony haladni kell tovább:)!


54. Opprobrium - The Battle of Armageddon
(Serpent Temptation, 1988)

Ahogy azt a kapcsolódó bejegyzésben már megírtam, az Opprobrium eredetileg Incubus néven indult, és igazi őskáoszos death/thrash keveréket játszottak, ahogy azt némi megszakítással a mai napig is teszik. Ha másért nem, az eszelős dobtémák miatt a bemutatkozó Serpent Temptation-t legalább egy-két fokkal pusztítóbbnak tartom a többi munkájuknál, de általában véve a későbbi dalgyűjteményeiket sem kell félteni. A kedvenc riffem talán a Voices from the Grave-ben hallható, aztán nagyon bírom a címadó-, vagy épp a névadó tételt is, a csúcs azonban mégis a nyitószám, mert a végére talán ebben szabadul el leginkább a jó értelemben vett zenei téboly, valamint a gitárszólók is itt a leghibbantabbak. Ajánlott "irodalom":)!


53. Unleash the Archers - General of the Dark Army
(Demons of the AstroWaste, 2011)

Az Unleash the Archers is egy váratlan, kissé valószínűtlen kedvenc, mivel viszonylag fiatal bandáról van szó (már legalábbis a régi nagyokhoz képest), de nagy örömömre elég szépen kinőtték magukat, még ha az újabb lemezeik nálam annyira nem is találtak be. Ennek megfelelően inkább a 2011-es második albumukról sorjáztak az esélyesek: elsőre nem is a ezt a dalt terveztem, mert úgy voltam vele, hogy kissé tán túl egyértelmű is, inkább szemeztem a Battle in the Shadow (of the Mountain) cíművel, mivel ott hallható a számomra leginkább hidegrázást okozó énektéma - viszont a teljességüket nézve mégis az előbbinek kellett odaadnom az elsőséget, mert kisebb gyermekbetegségei ellenére egy igazi himnusz. A Time Stands Still-es Dreamchaser volt az, ami még esélyes volt megszorongatni, viszont az abban lévő basszuskiállást olyan zavaróan együgyűnek tartom, hogy végül szintén alulmaradt. Persze ahogy mondani szoktam, nagy vész attól még nincs, személyes olvasatomban a General of the Dark Army is egy tökéletes dal, minden óóó-ó-óóó-zásával együtt is vállalom:)


52. Demonlord - The Search
(Adventures in Hell Pt. 1, 1999)

Ó igen, a kedvenc magyar zenekarom:)! E helyütt való szereplésük pedig minden bizonnyal azt jelenti, hogy több magyar banda már nem fog szerepelni a listán. Ez van, srácok! Persze volt még pár elképzelésem, de aztán valahogy mind kirostálódott (az egyik esélyesnek pl. a borítójára néztem rá, és azt mondtam, hogy "na nem, ide nem kell ez a fertő"). A győri keksz... pardon, szóval a győri metal-mesterek bemutatkozó lemezét már elég szépen megdicsértem, így nyilván a The Search c. remekbeszabott tételüket is, ugyanazt pepitában nincs értelme elmondani. A legutolsó dalcsokruk egy kissé ugyan felemás lett számomra, ettől függetlenül továbbra is nagy veszteségnek tartom a feloszlásukat (legalább lett volna honnan javítani:)).


51. The Dillinger Escape Plan - 43% Burnt
(Calculating Infinity, 1999)

A fékevesztett, borult muzsikák kedvelői minden bizonnyal nagy becsben tartják a The Dillinger Escape Plan zenei-, és egyéb kirohanásait, legfőképp talán a legnagyobb klasszikusként számon tartott '99-es debüt-lemezt. Magam is innen emeltem ki a második tételt, ami a stílus valószínűleg legtökéletesebb ékköve. Vad, virtuóz, brutális és technikás, nyomokban olykor még dallamos is, a húzása meghökkentő, a váltások pedig még úgy is váratlanok, hogy nem feltétlenül kezdenek el homlokegyenest más stílusban játszani. Mára már ők sem üzemelnek, és az egyetlen ok, amiért rossz kifejezéssel élve nem érzem olyan fájdalmasnak a búcsút, hogy a hat korongjuk nagyobbik részét máig nem ismertem ki teljesen, még mindig lenne velük meló:)!


50. Dark Tranquillity - Punish My Heaven
(The Gallery, 1995)

Nem is volt kérdés, hogy a göteborgi nagy öregek egyike, a Dark Tranquility is tiszteletét kell tegye itt, ahogy az sem volt igazán dilemma tárgya, hogy a Punish My Heaven-é lesz a dicsőséges szereplés. Mindez természetesen nem véletlen, hiszen egymást érik a zseniálisabbnál zseniálisabb riffek és dallamok, tényleg egyik ámulatból a másikba esik az ember. Emlékszem, hogy az egyik első munkahelyemen egy idősebb kollégát úgy próbáltam metal-ra nevelni (vagy ha mást nem, egy kicsit szekatírozni:)), hogy válogatás CD-ket írtam ki és felváltva hallgattuk az ő zenéit és az enyéimet. Mondanom sem kell, hogy általában teljesen ki volt akadva, viszont az itt hallható könnyfakasztó szólóbetétre még ő is elismerően dörmögött a bajsza alatt, hogy ez bizony jó.


49. Skyclad - Polkageist!
(Folkémon, 2000)

A Skyclad egy brit folk metal együttes, akik korábbi énekesüknek köszönhetően kaptak egy kissé flúgos mellékízt, ám a Polkageist! című számuk mégsem a bolondossága miatt vált nagy kedvencemmé. Nem tudom, hogy az ő esetükben mennyire fura ezt mondani, de itt tényleg lélekemelően gyönyörű, ahogy a hegedűt használják, tökéletesen passzol a gitárok mellé. Nem ismerem őket túl behatóan, inkább ez a bizonyos album, illetve a Vintage Whine szokott nálam előfordulni, de ezt a dalt tényleg nagyon szeretem.


48. Leaves' Eyes - Senses Capture
(Elegy, 2005)

Nocsak, még egy Elegy című kiadvány, erre nem is figyeltem fel korábban. A Leaves' Eyes ismét egy női énekessel kiálló brigád, a népszerű szimfonikus vonalat viszik, Liv Kristine a színtéren még viszonylag ismert hangnak is mondható. Érdekes, de tőlük épp egy ilyen minialbumos szereplésre kárhoztatott dal a kedvencem, Kristine kisasszony (avagy asszonyság - nem tudom, alapvetően nem követem a kedvelt zenészeim családi állapotát) sok helyütt remekelt már és itt is csúcsformában van, a varázslatos refrén talán a legmegkapóbb megnyilvánulása az általam eddig hallottak közül.


47. Iron Maiden - Purgatory
(Killers, 1981)

Talán furcsa, de másokkal ellentétben sosem voltam egy akkora Iron Maiden-őrült. Ennek talán a legfőbb oka, hogy elég kevés olyan lemezt hallottam tőlük, ami töltelékektől mentes lett volna, valahogy még a legnagyobb klasszikusaikat is el tudom unni egynémely dal hallatán - ez alól elég erős kivételt képez a Killers, amit annak ellenére is szinte tökéletesnek tartok, hogy itt még csak nem is a közkedvelt Bruce Dickinson énekelt. Ha a teljes lemezeiktől nem is mindig vagyok elhasalva, azért nyilván én is rengeteg számukat szeretem. Most lehetne itt sorolni, hogy Hallowed Be Thy Name, Aces High, Phantom of the Opera, Seventh Son of the Seventh Son, de még olyan kései remekeik is szóba jöhettek volna, mint a Ghost of the Navigator vagy a Montségur, a legjobbjuk szerintem mégiscsak a Purgatory marad. Furcsa, hogy alig emlegetik, pedig tele van túlzás nélkül zseniális riffekkel, amelyek némelyikét máig visszahallom sok-sok együttes témái közt - hmm, akkor lehet, hogy épp ezért emlegetik keveset? "Ó, hát a ez a kedvenc Maiden-számunk, de ezt bárki tudhatja, hisz annyit loptunk belőle, amennyit nem szégyelltünk!" - na igen, ez kb. az elismerhetetlen kategória:) Így vagy úgy, de mindenképp nagyra becsülöm ezeket a frenetikusan jó dallamokat és tempókat, arról a bizonyos... meglepő zenei húzásról nem is szólva (talán sejthető, hogy mire gondolok).


46. Iced Earth - The Coming Curse
(Something Wicked This Way Comes, 1998)

Az Iced Earth esetében persze szintén lehet sorolni a kedvenceket, még az újabb lemezeiken is ott vannak az olyan királyságok, mint a Cthulhu, a Raven Wing vagy a Sacrificial Kingdoms, hogy a régi nagy klasszikusokba már bele se menjünk (én még a nem annyira közkedvelt Horror Show-ról is dédelgetek pár kedvencet, mint a Dracula vagy a The Phantom Opera Ghost). A legnagyobb csapást szerintem mégis a Something Wicked trilógiával mérték, a kérdés inkább csak az volt, hogy a három dal közül ki lesz a megérdemelt kiválasztott, mivel mindhárom zseniális, mindegyikben óriásiak a jellegzetes Schaffer-riffek és mind a verzék, mind a refrének kiválóak. Végül a majd' tízperces zárótételre esett a választásom, mivel ez a leginkább sokrétű, továbbá Matthew Barlow hangja itt a legerőteljesebb és a leghatásosabb.


45. Mortification - From the Valley of Shadows
(Post Momentary Affliction, 1993)

Van ez a furcsa, kissé áporodott, kissé koszos, de mindenképp igen szokatlan hangzás, ami a death metal klasszikus bandái közt helyet foglaló Mortification harmadik lemezét jellemzi, ami miatt akár azt is megértem, ha valaki utálná, nekem valahogy mégis ez jön be a legjobban. Nem feltétlenül eme érdekes megszólalás okán - bár szerintem ez is inkább különlegessé, egyedivé teszi, mintsem megvetendővé -, hanem az olyan bizarrságukban is bitang jó számok miatt, mint az Overlord, a Distarnish Priest, a Grind Planetarium, vagy hát ugye a From the Valley of Shadows. Különösen kedvemre való ez a már-már doom-ba hajló húzás, amit persze zúzósabb részek váltanak fel - a refrén környékén nem is nagyon marad más választásom, mint a headbang:)


44. Municipal Waste - Headbanger Face Rip
(The Art of Partying, 2007)

Ha zenét kéne javasolnom egy afféle "ereszd el a hajam"-jellegű metalbulira, a Municipal Waste 2007-es albumát többszöri lepörgetésre is merném ajánlani. Esszenciális, szinte tökéletes thrash metal, a fogósság már-már abnormális mértéket ölt, ahogy egymás után jönnek a gyilkosabbnál gyilkosabb riffek. Sadistic Magician, Born to Party, netán a címadó... melyiket szeressem a legjobban:)? Itt nem volt annyira egyértelmű a döntés, a legkirályabb... mit legkirályabb, legcsászárabb gitármunka mégis a Headbanger Face Rip-ben hallható - más persze lehet ezzel máshogy is, mindenesetre nekem kb. az eszem megáll tőle... :)


43. Agent Steel - Unstoppable Force
(Unstoppable Force, 1987)

Na, a speed metal-os Agent Steel-nél voltam először igazán kínban, hogy melyik számukat válasszam. Egy ponton még odáig is eljutottam, hogy a Mad Locust Rising címadója legyen a győztes, mert tán az a legeszementebb. De most komolyan... Children of the Sun, The Day at Guyana, Bleed for the Godz, Indestructive, Taken by Force, Agents of Steel, most ezek közül döntsek? Ráadásul még a második korszakuk se kutya... a döntést végül a kettes korong nyitányának javára hoztam meg. Nem ez a legtipikusabb vagy leggyorsabb számuk (tekernek mondjuk itt is rendesen), viszont a verzék alatti szokatlan ritmusú riffet egész érdekes módon követi az ének, aztán pengék a szólók, van egy kissé Priest-es kiállás is, továbbá a jellegzetesen dilis sikolyok sem maradnak el, úgyhogy a végén már nem is volt olyan nehéz kihirdetni a győzedelmest.


42. As They Sleep - The Darkest Ages
(Dynasty, 2010)

Felmerülhet a kérdés, hogy mégis mit keres egy viszonylag előkelőnek mondható helyen egy efféle ismeretlen kis banda? A pőre és egyszerű válaszom erre az lenne, hogy odáig vagyok ezekért a riffekért, egyik jobb, mint a másik! Elég is a pötyögésből, megyek léggitározni!

...oké, már itt is vagyok. Fel se tűnt, hogy elvoltam, nem igaz:)? Ebben az agyonjátszott melodeath-es, core-os stílusban, amit művelnek, tényleg nehéz olyat villantani, amire fel tudom kapni a fejem, hát még hogy meggyőzzenek vele, az As They Sleep-ék itt viszont maradéktalanul sikeresek voltak. Egyébként az album többi része se rossz, csak ezt a szemétre való, szánalmasan ócska borítót tudnám feledni...


41. Crisis - Different Ways of Decay
(Deathshead Extermination, 1996)

Oké, tehát a Crisis nevű zenekar, világos... Different Ways of Decay, klip is készült hozzá... a lemez Deathshead Extermination címen szerepel, tyűha, egyenesen 96-ból, az se tegnap volt... Different Ways of Decay, hmm, oké... Karyn Crisis, vokálok, jóóó... a gitárokért Afzaal Nasiruddeen felel, ejha, ő vajon honnan jött, milyen származású? A dupla "e" végett Hollandiára tippelnék, persze biztosan nem tudom... aztán Gia Chuang Wang bőgős, Fred Waring dobos, utóbbi még egész hétköznapi név, rendicsek. Hmm? Hogy kit érdekelnek ezek a száraz tények, milyen maga a zene? Ja, hát azt nem nagyon akarnám leírni, inkább füleljen bele mindenki saját magának, ehhez hasonlót szerintem még nemigen hallottatok (már amennyiben nem ismertétek korábban:)).


40. Falconer - Entering Eternity
(Falconer, 2001)

A Falconer-ék nagy előnye volt, hogy a lemezeik többségére sikerült leakasztaniuk egy olyan magasan szárnyaló hanggal rendelkező énekest, akinek énekstílusára már-már a "fennkölt" vagy "nemes" jelzőket sem feltétlen sajnálnám (a színpadi munkája mondjuk más kérdés, azt inkább hagyjuk:)). Ennek megfelelően tőlük sem volt épp sima ügy kiválasztani a legjobbat, mikor olyan laza kis slágerekkel ajándékoztak meg minket pályafutásuk során, mint a Mindtraveller, az Enter the Glade vagy a Royal Gallery (de a Clarion Call-ra sem nagyon lehet nemet mondani). S hogy miért billent a mérleg nyelve az Entering Eternity felé? Úgy vélem, hogy a csodás nyitányt tudnám legerősebb indokként megnevezni.


39. Sepultura - Inquisition Symphony
(Schizophrenia, 1987)

Eredetileg a Dead Embryonic Cells-et szántam a befutónak Sepuéktól, aztán eszembe jutott, hogy ott van ám még az Inquisition Symphony is...:)! Ez egyike a kevés instrumentális daluknak, ami igazából teljes értékűnek mondható, nem pedig afféle átkötés v. érdekesség - ha nagyon akarták volna, akár még szöveget is írhattak volna hozzá. Persze jól tették, hogy nem tették, mert a különleges hangulat nagyon is indokolja a pusztán hangszeres megszólalást, a felépítés sem épp hétköznapi (nem is csoda, hogy az Apocalyptica anno ezt is átdolgozta tőlük). Azért jól mutatja a tehetségüket, hogy már a második albumra össze tudtak hozni egy ennyire összetett és komoly darabot, aminek minden egyes másodperce tökéletesen a helyén van...


38. System of a Down - Deer Dance
(Toxicity, 2001)

Ki ne szeretné a System-et? Nyilván csak a saját ismeretségi körömről beszélhetek, de akikről tudom, hogy nem az igénytelen, tömegekre erőszakolt rádiózenékben lelik örömüket, azok mind csípik a S.O.A.D.-ot, hírét sem vettem olyannak, aki ismeri őket, mégis utálná, amit művelnek. Ebből logikusan következik, hogy itt is volt miből válogatni: Science, Toxicity, I-E-A-I-A-I-O, Sad Statue, Dreaming, Holy Mountain, B.Y.O.B,  hogy csak néhány hevenyészett példát mondjak. Nekem személy szerint a Deer Dance a kedvencem, van benne zúzda bőven, az énekdallamok ragadnak, mint az enyv, a bőgő a rájuk jellemző buggyantságot is hozza, a koronát pedig a másfél perc környékén induló többszólamú témázgatás teszi fel Tankian továbbra is pazar teljesítményével karöltve.


37. Woe of Tyrants - The Seven Braids of Samson
(Kingdom of Might, 2009)

A Woe of Tyrants olyan szintű technikával űzi a brutális énekkel ellátott, mindamellett ultradallamos metal-t, melynek hallatán a sokat hallott zenehallgató is elképedhet. Róluk is írtam már korábban, ráadásul maximális értékeléssel jutalmaztam a munkájukat, amit ugyan zenére gyakrabban osztok ki, mint filmekre vagy pláne játékokra, de azért ilyen téren sem szoktam túl bőkezűen szórni a csillagokat. És amint azt írtam is, kb. az összes számuk hanyattesősen, agyeldobósan masszív zenei kéjutazás, kedvencemként pedig már akkor is a The Seven Braids of Samson-t jelöltem meg, és most sem szalasztom el az alkalmat, hogy még egyszer felemlegessem azt az őrületes gitárszólót, valamint az alatta zengő mesteri riffeket.


36. Tenhi - Aatos
(Maaäet, 2006)

Érdekes módon a folkzenében gondolkodó formációk papíron épp olyan muzsikával kéne előhozakodjanak, ami mélyen szántó és megérinti az embert, rám valahogy mégis alig-alig tudnak hatással lenni. Nem tudom, hogy miért, talán valahogy túl művinek, túl olcsónak hat az eredmény, amit ilyen irányból általában hallani lehet. A kivételt itt pl. a Tenhi jelenti, akik melankolikus megközelítésükkel sikeresen meg tudják pendíteni bennem azt a bizonyos húrt... leginkább a pőre, lehetőleg egy szál gitárral előadott dalaikat szeretem (színezésként persze jelen lehet más hangszer), azok közül is az Aatos a kedvenc. Olyannyira kedvenc, hogy még eljátszani is megtanultam - oké, most így csípőből nem menne, gyorsan át kéne néznem a kottáját, de a minimalista jelleg miatt az én minimális képességeimmel is viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy menne:). Általában nem preferálom az egyszerű zenéket, de a kevesebb itt tényleg több, olyan lélekkel közvetítik ezeket a gyönyörű dallamokat.


35. Formless - Vitality
(Eon, 2016)

Az Eon c. első albumuk kiadását követően a Formless szinte egyből fel is oszlott, amit roppant mód sajnáltam (persze öröm az ürömben, hogy legalább a lemezt kihozták). Az együttes igen-igen fiatal tagokból állt, ezért is volt számomra meglepő a zenéjük minősége - technical death metal esetén tényleg volt mire felfigyelni. Rendelkezett egy sajátos ízzel, ahogy megközelítették a műfajt, bírtak egyéniséggel, így jó lett volna látni, hogy hová fejlődnek ezen a vonalon. Legsikerültebb számuknak a Vitality-t tartom, de igazából minden nagyon jó, amit felvettek, még a demójukról is ott van a Horrid Obsession, mint nagy-nagy kedvenc.


34. Bullet For My Valentine - Hearts Burst into Fire
(Scream Aim Fire, 2008)

Elképzelhetőnek tartom, hogy a BFMV-t bizonyos körökben, akár széles körökben is kínosnak számít szeretni - fogjuk rá, hogy ezt úgy valamennyire még értem is, viszont az ítélethozatalhoz szükséges végső tényező a zene kellene legyen, az első két albumuk pedig olyan erős, hogy igazán nehéz beléjük kötni. Tagadhatatlan, hogy van egy kommersz élük, az alaptónus mégis kemény, a gitártémák szinte végig ötletesek és jól megírtak, szóval ha ez lenne a kommersz zenék úgymond legalja, szerintem sok panaszunk nem lenne arra, amit a rádiókban hallanánk. A Hearts Burst into Fire pedig meglátásom szerint jó érzékkel egyensúlyoz a szívhez szóló hangnem és a giccs között, van egyfajta ballada-jellege, mégsem lagymatag módon adják elő (és még a felvezető szóló is szuper). A szövegre persze rá lehet fogni, hogy csak üres általánosítás - tudom is én, talán tényleg az, de legalább nem lóg ki olyan durván a lóláb, legalább nem bűzlik direktben a hazugságtól. "When I see your face/My heart's burst into fire" - akárhogy is, de én tudok ezzel azonosulni.


33. Vintersorg - Dark Matter Mystery (Blackbody Spectrum)
(The Focusing Blur, 2004)

Az idő egy pontján nem kis meglepetésemre szembesültem azzal, hogy némelyek egyenesen utálják a Vintersorg-féle orgánumot - na most nem akarom elsütni azt az ócska sablont, hogy felőlem még a telefonkönyvet is felénekelheti, azt is elhallgatnám (ráadásul még csak igaz sem volna, mert nem is egy kiadványa bír számomra kevés jelentőséggel), viszont tény, hogy kifejezetten kedvelem a hangját, ráadásul kifejezetten izgalmas, ötletes dallamokat tud kiötölni. Az ötödik albuma talán nem a legtipikusabb, ami várható volt tőle, azaz nem egy kimondott viking/folk metal, viszont tele van kiemelkedő pillanatokkal, példának okáért a Dark Matter Mystery című dal, vagy azon belül is a pazarul sikerült refrén.


32. Volbeat - The Garden's Tale
(Rock the Rebel / Metal the Devil, 2007)

Noha nem vagyok túlzottan oda az ilyen rockabilly-féle zenékért (abban sem vagyok biztos, hogy ez a jó szó rá), viszont a Volbeat-ék második albuma még nekem is eléggé bejött, amikor berobbantak vele a köztudatba, márpedig ők pont ezt a megközelítést vegyítik a zúzósabb metal-lal. Annyira azért nem kattantam rájuk, mint sokan mások, a további lemezeik már nem is nagyon mondtak nekem semmit, viszont a The Garden's Tale sokáig velem maradt, és most sem feledkeztem el róla. Van valami dermesztően jó abban, ahogy ez a kevéssé ismert vendégénekes dán szöveggel becsatlakozik a bandához és még tovább növeli az egyébként sem gyenge szösszenet minőségét.


31. Paramore - Brick by Boring Brick
(Brand New Eyes, 2009)

A Paramore-ral is lehetünk úgy, hogy mikor épp milyenünk van, az dönti el, hogy melyik tőlük a kedvenc, de ha már választani kell, én maradok a Brick by Boring Brick mellett. Volt már egy bejegyzésem a Brand New Eyes-ról, ahol röviden érintettem, hogy miért ez a dal az ottani kedvencem, itt pedig csak az volna hátra, hogy miért ez a kedvenc az összes közül is... az indoklásom pedig nem más, mint hogy az énekes hölgyike gyakorta használ egy nagyon sajátos hajlítást a hangjában, mégpedig gyönyörűen használja, erre pedig ebben a dalban találtam a legsziporkázóbb példát.


30. The Red Chord - Fixation on Plastics
(Clients, 2005)

Ó igen, a The Red Chord... na ez is egy frankón elborult zene:)! A második lemezük még kifejezetten taszító borítóval is rendelkezik, így ha nem gond, én inkább a Deluxe-változattal élnék (ha gond, akkor is), viszont ami a muzsikájukat illeti, az a technikás/dilis műfajok kedvelőinek kb. a megvalósult álom. A sok kedvenc közül a Fixation on Plastics nyerte el a 30. helyet, mert noha a három percet sem éri el, mégis rengeteg minden történik benne: párját ritkító brutalitás, hibbantság, zenei gegek, érdekfeszítő megoldások - mindezen felül úgy húz, mint tíz bivaly egybefogva!


29. Nightwish - Dead to the World
(Century Child, 2002)

Amikor fentebb ecseteltem a női énekkel "felszerelt", szimfonikus hangokkal flörtölő együttesekhez való vonzódásom, már biztosan lehetett sejteni, hogy a stílus zászlóvivője mindenképp felbukkan majd. Ők is olyanok, hogy kevesen nem szeretik őket, kb. mindenki tudná sorolni a kedvenceket, nálam ilyenek rúgnak igazán labdába, mint a Stargazers, a She is My Sin, a Dark Chest of Wonders vagy Sleeping Sun... hadd ne soroljam tovább, a tetőpont viszont a Dead to the World, aminek már a címe is szimpatikus:). A negyedik lemezük előtt nekem egyáltalán nem hiányzott Tarja Turunen mellé egy férfi énekes, eszembe sem jutott, hogy jó ötlet lenne, ellenben az akkor még újonnan bevett bőgőssel elég rendesen rám cáfoltak. Tényleg fantasztikusan kiegészítik egymást, ebben a kiválóan megírt dalban pedig igazán csúcsra járatják a kettejük közti kölcsönhatást (tyű, ez a refrén... ráadásul a végén ahogy visszahozzák...!)


28. In Flames - Jotun
(Whoracle, 1997)

Újabb göteborgi nagykutya, ezúttal az In Flames, és hát az ő klasszikusaikat is ki ne szeretné? Az első öt albumuk egy időben tényleg abszolúte megunhatatlan volt számomra, de most is simán fel tudom tenni őket. Emlékszem volt még marha régen egy rádióadó, nem akarok túl nagy hülyeséget mondani, de talán Dió Rádió, azon belül is egy (talán) Rock Night nevű késő esti/éjszakai műsor két mókás fickóval, ahonnan akkor még internet hiányában jó sok újdonságot ismerhettem meg (plusz egyszer egy rajzversenyt is nyertem náluk) - na itt hallottam először a Jotun-t. Már a felvezető dallamok sem voltak hétköznapiak, de az utánuk érkező főriff végképp letaglózott, tényleg a reveláció erejével hatott rám. Azóta is ez a kedvencem tőlük, még annak ellenére is, hogy teljes szerkezetre nézve azért vannak még ennél is pengébben összerakott dalaik, de ezt a hatást nemigen tudta felülmúlni tőlük semmi egyéb.


27. Abnormality - Fabrication of the Enemy
(Contaminating the Hive Mind, 2012)

Nagy öröm volt számomra látni, hogy még a 2010-es években is lelhetek olyan zenekarokra, amelyek topközeli kedvencekké képesek előlépni nálam. A death metal esetében könnyű elmismásolni a dolgokat, vonzó lehet csak úgy odavetni valami primitív darálást aztán jól van, de nem így az Abnormality esetén: a debüt-korongjukat hallgatva igencsak meglepett, hogy mennyire jól megkülönböztethetőek a számaik és mennyire telepakolták őket jellegzetes, fogós részekkel. Elég erős dilemma volt, hogy a Fabrication of the Enemy vagy a Mechanisms of Omniscience közül melyik legyen a végső győztes: utóbbi valami megdöbbentően gyilkos riffekkel büszkélkedhet, viszont ilyesminek az előbbi sincs híján, valamint a felépítése is érdekesebb egy fokkal... némely rész nem egyszerűen csak léggitározásra késztet, de egyszersmind még a hideg is kiráz tőlük... így végül ha nehezen is, de eldőlt a kérdés.


26. Seven Kingdoms - In the Twisted Twilight
(The Fire is Mine, 2012)

Talán meglepő lehet, de a kedvenc énekesnőm a Seven Kingdoms nevű együttesben hallható. Meglepő lehet, mivel ez nem valami ismert formáció, holott ilyen kijelentést valami befutott név kapcsán várna az ember. Így vagy úgy, de van valami, ami végletesen megfog ebben a hangban, egyszerűen lesöpör mindenki mást. Istennek hála a társai még elég korrekt dalokat is hoznak neki, ilyen például a The King in the North, a The One Who Breathe the Flame vagy a Symphony of Stars. A refrének néha egész elképesztőek, az angyali jelző nem elég kifejező rájuk - további kiváló példa erre az In the Twisted Twilight, ahol még a zenei háttér is kimagasló, így nyerte el berkeiken belül az első helyezést.


25. Judas Priest - The Sentinel
(Defenders of the Faith, 1984)

Priest-éktől is sok versenyző akadt, lássuk csak... Freewheel Burning, Cathedral Spires, Painkiller, Leather Rebel, Breaking the Law, The Hellion/Electric Eye, Grinder, Victim of Changes, Rapid Fire, Hell Bent for Leather, Screaming for Vengeance, Hell Patrol, One Shot at Glory, és még úgy is tudnám folytatni egy ideig, hogy a teljes munkásságukat még csak nem is ismerem tüzetesen. A numero uno viszont csakis a kiválóan építkező The Sentinel lehetett: iszonyat menő a bevezető gitárrész, az ének természetesen császár, a refrén ereje minden ismétlődéssel csak fokozódik, de még ez a valamivel rock-osabb zakatolás is jól áll neki. Grandiózus mestermű!


24. Mastodon - The Wolf is Loose
(Blood Mountain, 2006)

Itt sem volt könnyű, vagy épp egyértelmű a döntés, a Mastodon dalai többnyire egyenletes minőséget képviselnek - én a Blood Mountain albumot kedvelem tőlük a leginkább, így egy ponton túl már erre szűkítettem le a kört. Előtte persze szóba kerültek ilyenek is, mint az Asleep in the Deep, a Mother Puncher, az I Am Ahab, a The Last Baron, de végül már inkább a Crystal Skull, a Sleeping Giant és a The Wolf is Loose között filóztam. Az utóbbi győzelme végül talán annak köszönhető, hogy feltehetőleg itt szerepel a legerősebb formában mindannak egy nagyobb szelete, amit a zenéjükben szeretek, ráadásul itt még a vokálokkal sem kezdtek el olyan szinten kísérletezni, hogy kívül estek volna a még vállalható tartományon, így az énekes rész is igazán ütős lett.


23. Protest the Hero - Blindfolds Aside
(Kezia, 2005)

A Ptotest the Hero bemutatkozó albuma meghatározó élmény volt számomra: ilyen vad, egyszersmind életteli módon előadott progresszív metal-t azelőtt nem hallottam, és talán azóta is csak tőlük. Néha mondjuk olvasok elégedetlenkedő véleményeket az énekes hangjával kapcsolatban, de ha megölnek se értem, hogy mi bajuk van vele, szerintem az is csúcs. Inkább örülnének, hogy nem az ezredik üvöltős/hörgős nímandot állították csatasorba. A kedvencem pedig a Blindfolds Aside, méghozzá az őrülten fifikás, mégse zsibbasztó zene és a kirobbanóan energikus vokálok egyvelege miatt (persze a végére beütemezett kis meglepi se kutya:)).


22. Demons & Wizards - Heaven Denies
(Demons & Wizards, 1999)

Ebben a projektben az Iced Earth kapcsán már említett Jon Schaffer és a Blind Guardian-os Hansi Kürsch egyesítette erőit, és elég bitang anyagot hoztak össze, mint ahogy arra számítani is lehetett. Van sok fincsi téma a lemezen, a legjobban mégis a nyitónóta küld padlóra: az ember szinte azt se tudja, hogy az eszméletlen kórusok magával ragadó erejének engedve, égre emelt karokkal imitálja a dalolást, vagy a mesterien morzsoló riffelést kövesse inkább láthatatlan hangszeren. Kis gyakorlattal persze ötvözhető a kettő:)


21. Bolt Thrower - Sixth Chapter
(Mercenary, 1998)

A Bolt Thrower esetén ilyenek közt vacilláltam, mint a The Killchain, a Zeroed, valamint a végül győzelmet arató Sixth Chapter. Ahogy azt a Mercenary albumhoz készült bejegyzésemben is írtam, az a levezetés valami fenséges! Önmagában ennyi persze nem lenne elég, de a főriff is maga a tökély, ahogy a teljes szám is (nem az enyém:)). Ja igen, egyébként death metal-ról van szó, annak is egy kimértebb, visszafogottabb alfajából, egyébként igen jellegzetes, egyéni stílusban előadva, amit a helyezésből is sejthetően igen nagyra értékelek.


20. Tourniquet - The Skeezix Dilemma
(Pathogenic Ocular Dissonance, 1992)

Erről az albumról szintén volt már szó, ott is megírtam, hogy a The Skeezix Dilemma elsősorban a szinte klasszikus zenei igényességgel megalkotott témáival lopta be magát a szívembe. A minőséget jól jellemzi, hogy még annak ellenére is egész idáig, a huszadik helyig tudta elverekedni magát, hogy egyébként elég idegesítő hangmintákat is beleszőttek, melyek ráadásul zavaróan hosszú ideig rondítják a hangulatot (bár legalább nagyjából egy helyen vannak és könnyű áttekerni őket). S hogy néhány egyéb Tourniquet-kedvencet is felsoroljak: Impending Embolism/Pathogenic Ocular Dissonance, Healing Waters of the Tigris, Fed by Ravens Eaten by Vultures, The Test for Leprosy, Besprinkled in Scarlet Horror, Where Moth and Rust Destroy vagy épp a The Skeezix Dilemma második része, de legyen is elég ennyi, kicsit hosszúak a számcímek:)


19. Helloween - I'm Alive
(Keeper of the Seven Keys Part I, 1987)

A Helloween-féle germán power metal legnagyobb mestere ki más lehetne, mint maga a Helloween:)? Tőlük is van jó pár dal, amit nagyon szeretek (Ride the Sky, Push, Halloween, Future World, Guardians, Revelation, Metal Invaders, Falling Higher, I Want Out), de a legjobb csakis az I'm Alive lehetett. Michael Kiske őrülten ragadós melódiái után itt a szólók viszik be a kegyelemdöfést - az ember végig azt hiszi, hogy megvolt a csúcspont, mégis újra és újra rátesznek egy lapáttal egy-egy megadallamos villantással:)


18. Serj Tankian - Harakiri
(Harakiri, 2012)

A System of a Down kapcsán feltettem a költői kérdést, hogy ugyan ki ne szeretné őket? Serj Tankian énekes szólóanyagaival kapcsolatban ezt már nem lehetne ilyen módon feltenni, mert inkább vegyes, olykor pedig egész hűvös fogadtatásban részesültek. Nem világos számomra, hogy miért, itt van például a Harakiri album, amely tele van nem csak azonnal ható, de később is velünk maradó slágerekkel. Kedvencem a már-már lelekjobbítóan szép dallamokkal telezsúfolt címadó, de ugyanúgy állandó vendég nálunk (a húgom is csípi:)) a Butterfly, a Cornucopia, a Saving Us, az Elasticity vagy az Empty Walls is.


17. Beyond Creation - Coexistence
(The Aura, 2011)

A Beyond Creation a fölényes tudással és érzékkel megírt/előadott technical death metal-szerzeményeiről lett híres (persze inkább underground szinten). Mindenképp tervezem, hogy a The Aura albumról előbb-utóbb írni fogok, addig csak annyit, hogy a Coexistence hét és fél perce tartalmaz mindent, ami a stílusban szem-szájnak ingere, ha pedig az ámulatba ejtő középrészt is tekintetbe vesszük, akkor még annál is többet:)



16. Immortal - Triumph
(Damned in Black, 2000)

Sok-sok erényét fel lehet sorolni az Immortal munkásságának, szemezgethetünk több eltérő korszakukból, a stíluson belül meglepően eltérő megközelítésű remekműveket is kiemelhetünk, amennyiben a számunkra legkedvesebb momentumokat igyekszünk levadászni, számomra azonban a Triumph észvesztő főriffje visz mindent, amely a bevezető témázgatás után dörren be (nyilván a nóta egésze sem elhanyagolható). Korábban már méltattam bővebben is, itt már csak annyi válhat nyilvánvalóvá, hogy egész a tizenhatodik helyig vitte a gazdáikat.


15. Eyes Set to Kill - Into the Night
(Reach, 2008)

Itt most ismét egy olyan helyezetthez érkeztünk, ami meglepő lehet, pláne ennyire elöl a listán, de nincs mese, a mézédes női éneket és kanhörgést elegyítő screamo/post-hardcore Eyes Set to Kill ennyire király dalokat tud felmutatni, amely szokásukat ráadásul egész sokáig megőrizték (én inkább csak a legutolsó albumuknál kezdtem azt érezni, hogy csorbát szenved a minőség). A pálmát elvivő Into the Night olyanokat utasított maga mögé, mint az Only Holding On, a Ticking Bombs, a True Colors, a Where I Want to Be, a Darling, a Risen vagy az Infected (esetükben pedig tényleg elég sokáig tudnám még sorolni).


14. No Doubt - Don't Speak
(Tragic Kingdom, 1995)

A rádió-kompatibilis, lényegében tehát popzenének nevezhető szereplők közül a No Doubt-nál senki nem vitte nálam feljebb, ilyen stílusban jobbat szerintem eddig nem alkottak - sem ők, sem más. Gyanítom, hogy már nem is fognak: persze lehet mondani, hogy elfogult vagyok, pont kiskölyök voltam, amikor megjelent, de a pop-dolgokat már akkoriban is rühelltem, azóta pedig objektíven nézve is egyre igénytelenebb, gyűlöletesebb és sötétebb a mainstream, szóval eléggé végük van (a tömegeknek persze minden moslék jó). Maga a Don't Speak pedig az elhangzottaknak megfelelően közel tökéletes, egyszerűen gyönyörű.


13. Obscura - Universe Momentum
(Cosmogenesis, 2009)

Újabb tech-death mestermű, ezúttal az Obscura műhelyéből: a szédületes gitárfutamoknak képtelenség ellenállni, de szokás szerint nem csak a technikai felkészültség, hanem a kompozíciós készség is párját ritkító, valamint a kozmikus koncepciónak megfelelő hangulatokkal is operálnak (bár az album más dalaiban még erősebben). Erős vetélytárs volt még a Ten Sepiroth vagy az Akróasis, ám a Universe Momentum nálam az utolérhetetlen legjobbjuk.


12. Artillery - Khomaniac
(By Inheritance, 1990)

Tán kevéssé ismert, ám nem kevéssé zseniális a thrash metal-t igen fortélyos módon játszó Artillery. A második lemezükről származó Khomaniac azonnal megdobogtatja a szíveket fémesen, mégis érzéssel áramló nyitótémáival, hogy aztán különféle agyafúrt megoldásokkal újra és újra meghökkentsen, melyek a gitárszóló káprázatos zárásában tetőznek. Legendás! Hasonlóan furmányos megközelítést tapasztalhatunk rengeteg egyéb dalukban is, ilyen például a Sandbox Philosophy, a By Inheritance vagy a Delusions of Grandeur.


11. Metallica - Fade to Black
(Ride the Lightning, 1984)

Amint rajtam kívül oly sokan, én is a Metallica révén nyertem bebocsátást a metal világába, ám sokakkal ellentétben én inkább a Ride mellett teszem le a voksom a Master ellenében (noha utóbbit hallottam előbb). Ebben nem kis szerepe volt a Fade to Black-nek, ami a fél-lírai heavy metal-t illetően maga a megtestesült tökéletesség - Master-féle párja, a Welcome Home (Sanitarium) szerintem meg sem közelíti (de még a One is alulmarad). Alapműnek számító, gyönyörűen csengő akkordbontások, félelmetesen szép hangzású gitárszólók, mindezek tetejébe a végé felé még bekanyarintják a világ egyik legkirályabb metal-riffjét, csak hogy érezzük a törődést... műfajában felülmúlhatatlan!


10. My Dying Bride - Sear Me III
(The Light at the End of the World, 1999)

My Hope the Destroyer, To Shiver in Empty Halls, I Cannot Be Loved, Catherine Blake, A Cruel Taste of Winter, The Cry of Mankind, The Snow in My Hands, The Isis Script, Love's Intolerable Pain, I Celebrate Your Skin, csak hogy néhányat említsek a sok-sok kedvencből, melyeket a My Dying Bride-nak köszönhetek/köszönhetünk. Utánozhatatlan hangulatú szerzeményeikkel igen ritkán lőnek mellé, a legnagyobb hatást pedig a Sear Me-"sorozatuk" harmadik része tette rám, amely pont a lehető legjobb pillanatban kapott el sötéten romantikus, szívgyönyörködtető melódiáival.


9. Nile - Cast Down the Heretic
(Annihilation of the Wicked, 2005)

A Nile sem egy olyan alakulat, amelyik félvállról venné a death metal-ban való ténykedését, így nem is olyan könnyű kiválasztani tőlük egy legeslegjobbat - a megtisztelő cím részemről a Cast Down the Heretic-et illette meg. Az egész 2005-ös lemezük tele van észbontó fogásokkal, nem beszélve a magukhoz képest is váratlan brutalitásról: nevezett nyitó tétel már egyből az elején letarolni igyekszik minket, hogy aztán az egymást váltó gitárszólókkal végezzenek ki teljesen, mely szekció tényleg dalnak számít a dalban. És még ezen belül is hihetetlen érzékkel vezetik elő a hátborzogató nyújtásokat, mi pedig csak ámulunk... kikészít:)!


8. Katatonia - Help Me Disappear
(Tonight's Music, 2001)

A vonatkozó bejegyzésben már kifejtettem az esettel kapcsolatos értetlenségem, mindenesetre tényleg hihetetlen számomra, hogy egy ilyen kaliberű dalt csak úgy elpotyogtattak egy kislemez B-oldalán. A Katatonia egy gót/dark/alternatív rockzenekar, különösebben nem is kell bemutatni őket, hisz ilyen körökben ők az egyik legismertebbek (méltán), a Help Me Disappear-ben pedig tökéletesen megmutatkozik zenéjük minden szépsége, fájdalma, reménytelenségében is valahogy reményteljes gyönyörűsége. További kedvencek (beleszámítva a durvább korai korszakot is): Teargas, I Break, 12, Sulfur, My Twin, Brave, I Am Nothing, Omerta, Dispossession, March 4, My Twin, Walking by a Wire, Deliberation, stb.


7. Blind Guardian - Time Stands Still (At the Iron Hill)
(Nightfall in Middle-Earth, 1998)

Hansi Kürsch a Demons & Wizards kapcsán már előfordult a listán, ezúttal pedig az anyabandájával jeleskedik - nem véletlen az ismételt szereplés, ugyanis a kedvenc énekesemről beszélünk. A Time Stands Still (At the Iron Hill) számomra a legtökéletesebb dal, amelyhez hozzájárult: csodás, ahogyan építkezik, egyéb számaikhoz mérten is igen felemelőek az énektémák, ami pedig tényleg a társai fölé helyezi, az egy hátborzongatóan eltalált vokál-gitár összjáték (nem sokkal a második perc előtt). Nem volt tehát kérdés az elsősége, de a rend kedvéért néhány további kedvenc: Battlefield, The Holy Grail, Wheel of Time, Turn the Page, Mirror Mirror, The Bard's Song, Another Holy War, Banished from Sanctuary, The Last Candle, Mordred's Song, Valhalla.


6. Akira Yamaoka - Love Psalm
(Silent Hill 2 Original Soundtracks, 2001)

"Ah, lágyabb ének kell nekünk", s belép az ifjú Yamaoka Akira, akinek tehetségét nem lehet eleget méltatni. Tőlem különösen nagy szó az ilyesmi, hiszen szívesebben vagyok vevő a súlyosabb hangzásra, míg hősünk inkább a Silent Hill-sorozat soft rock-os betétdalairól, illetve ambient háttérzenéiről ismert. A legnagyobbat számomra kedvenc játékom, a Silent Hill 2 szolgálatában alkotta (szintén volt téma), minden egyes dal zseniális, amelyet írt hozzá, a legmélységesebb gyönyörűséget pedig a Love Psalm okozza, melynek már a címe is tökéletes, jobbat el sem tudnék hozzá képzelni.


5. Trees of Eternity - Eye of Night
(Hour of the Nightingale, 2016)

A lista utolsó dala, amelyben tisztán csak női ének hallható, vagyis ebben a kategóriában értelemszerűen a legjobbal van dolgunk. A formáció első és egyetlen albuma, az Hour of the Nightingale az operás/trillázó vonulatot mellőzve éjsötét, gótikus stílusban fogant, legjobb dala, az Eye of Night pedig megrendítő mélységgel gyönyörködtet - szavakkal le nem írható. Szívbemarkoló mivoltát tovább erősíti a sajnálatos tény, hogy a felvételen hallható Aleah Stanbridge még a lemez kiadása előtt elhunyt. Fájdalom, de az első és egyetlen album az egyetlen is marad.


4. In The Woods… - 299 796 km/s
(Omnio, 1997)

Közel negyedórányi hossz, mégsem található benne lenyesnivaló sallang vagy egy pillanatnyi üresjárat. A norvég In the Woods... avantgárd ízű rock/metal-kavalkádja bővelkedik a megkapó, párját ritkító pillanatokban - olyannyira magával ragadó, hogy az ember hajlamos újra és újra elindítani, el sem jutván az 1997-es nagylemez további tételeihez. Nem bonyolult technikázással villantanak nagyot, hanem a lélek húrjait pendítik meg olyan érzékenységgel, ahogy az másoktól aligha várható.


3. Wintersun - Winter Madness
(Wintersun, 2004)

A Wintersun sokak számára a szimfonikus, neoklasszikus vonalon alkotó melodikus death metal-fogatok abszolút császára. A stílusban magam sem tudok jobb dalcsokrot elképzelni a bemutatkozó albumuknál, a Winter Madness pedig címéhez méltó módon tényleg maga az őrület: a végletes sebességgel előadott, ámde mégis magasztos dallamok hallatán az ember nem hisz a fülének, a brutális darálásra eldalolt kórusok égbekiáltóan hatásosak, a mániákus, páratlan gitárszóló pedig szimplán csak kisüti a műélvezeti gyönyörben forrongó elmét. Minden ízében perfekt.


2. Arsis - Shattering the Spell
(We are the Nightmare, 2008)

Ezen a ponton már alighanem világossá vált, hogy a szívemnek leginkább kedves műfaj a technikás/melodikus death metal. Ezt erősíti meg az Arsis-tól érkező második helyezett, a Shattering the Spell, amely csodálatos, egyszerűen csodálatos. Olyannyira csodálatos, hogy csupán léggitározni is eszméletlen élmény, ahogy próbáljuk követni az eszelősen fantáziadús, hihetetlen virtuozitással megtekert futamokat... ami néha mondjuk lehetetlenné válik, mert a két gitáron olykor teljesen különböző szólamokat játszanak, melyek egybecsengve adják ki a fülgyönyörködtető végeredményt. Csodálatos, egyszerűen csodálatos.

*******

 1. Death - Overactive Imagination
(Individual Thought Patterns, 1993)

Egy korábbi bejegyzésből már kiderült, hogy a Death a kedvenc zenekarom, így nehezen tudtam volna eltitkolni, hogy ki fog szerepelni az első helyen. A győztes dal viszont nem volt ilyen szinten bebetonozva, mert egyébként nem a '93-as album tőlük a legnagyobb favorit, márpedig első nekifutásra a favoritról terveztem kiválasztani valamelyik mesterművet. Némi töprengés után azonban rá kellett jönnöm, hogy az Overactive Imagination lesz a leginkább méltó, erre tudom a lehető legtisztább szívvel mondani, hogy a legtökéletesebb. Minden részéért odáig vagyok, legyen az a kezdés, az átvezető momentumok, a zseniális főriffek vagy Chuck Schuldiner és Andy LaRocque szólói, melyeket egy nemkülönben mesteri közjáték választ el egymástól... káprázatos. Persze Gene Hoglan dobosfenomént sem kell bemutatni, Steve DiGiorgio, a megbízható, régi harcostárs pedig itt is remekel a jellegzetesen brummogó, jól hallható basszusfutamokkal. A dal után úgy kelünk fel, hogy jó eséllyel még fel is fogunk bukni a leesett állunkban:)! Régóta megfogalmazódott már bennem, hogy a számomra legtökéletesebb zenét a Death játszotta, az életmű csúcsán pedig sok-sok géniuszi társát egy nagyon vékony hajszállal megelőzve az Overactive Imagination trónol.