Gyakorta emlegetik a történetmesélés erényeként, ha az adott sztori írója nem rág mindent az ember szájába, teret enged az egyéni értelmezésnek, így ennek köszönhetően alkotása úgyszólván saját életet él tovább a befogadó félben. Remekül hangzik, ám számomra ingoványos talaj ez, mert noha nem igénylem, hogy minden egyes kérdést tételesen megválaszoljanak, teljesen eloszlatva a balladai homályt, könnyen előfordulhat, hogy a nézőt/olvasót/játékost olyannyira támpont nélkül hagyják, hogy zavart frusztrációjában még csak késztetést sem érez a kirakós darabjainak összerakására. Arról nem is beszélve, amikor egy mű túlontúl öncélúnak hat ahhoz, hogy az ember eleve feltételezni tudja a háttérben meghúzódó koherens gondolatiságot, a megoldás meglelésének lehetséges voltát - vagy hogy egyáltalán létezik egy rejtvény, amit meg kellene oldani. Az idén huszonkét éves Donnie Darko pedig azon ritka példák egyike, amikor a film megtekintése után azzal az erős magabiztossággal keltem fel a székből, hogy a cselekmény kérdéses elemeire nem tudnék magyarázatot adni, egyszerűbben fogalmazva fogalmam sem volt, hogy miről szólt, mégis maradéktalanul tetszett.

Minek köszönhető ez a bravúr? Első indokként az érdekfeszítő, üresjáratok nélküli forgatókönyvet jelölném meg, nem kihagyva a kiváló párbeszédeket sem. A dialógusok értelmesek, sokszor humorosak és cseppet sem kiszámíthatók. Nem csak a történet olyan, hogy nemigen lehet megjósolni, mi zajlik majd le a következő jelenetben (vagy akár egy adott jeleneten belül), de a karakterek szövegei is abszolút lekötik az embert. Itt még a trágár beszédet is jobban el tudom nézni, egyrészt mert a sok esetben elég zavart tinédzserektől az ilyesmi egyáltalán nem hat idegennek, de az sem ritka, hogy egynémely beszélgetésnek nem csak a lényege, veleje veszne oda, hanem értelme sem lett volna szofisztikáltabb szóhasználattal.

A témaválasztást illetően gyakran hallom, hogy sokan sci-finek tartják a filmet, amit az időutazás, féreglyukak és hasonló elméletek emlegetése miatt meg is értek, a filozofikus felhangok (Isten keresése, a szabad akarat kérdésének boncolgatása) és a nem kimondottan futurisztikus ábrázolás miatt én mégis inkább a misztikus jelzőt aggatnám rá. A tudományos fantasztikumhoz kapcsolható hidegséget kiváltképp messze veti az érzelmi oldal: tinédzserként vagy huszonévesként az attraktív főszereplők élből nyújthatnak ilyen kapcsolódási pontot (Jake Gyllenhaal és Jena Malone legalábbis bőven alkalmasak arra, hogy az ellenkező neműekben megmozdítsanak valamit), de az események is olyan meghökkentően, egyszersmind drámaian kapcsolódnak össze és adnak ki egy teljes képet, hogy azt nehéz volna a tudományos vizsgálódás eszközeivel, módszertanával értékelni.

A látomásaiban egy óriásnyúllal társalgó, a világ végének fenyegetésével terhelt címszereplő históriája abszolút kiállja tehát a próbát, hogy minden rejtélyessége ellenére sem hagyja hátra a nézőt dühvel vagy elégedetlenséggel - ha nem is lesz teljesen világos, hogy mit láttunk, érezni fogjuk, hogy nem csupán egy önmagáért való, lényegében értelem nélküli, álintellektuális maszlagnak voltunk tanúi s hogy a rejtélyek mögött valóban rejtezik valami. Ahogy a közelmúltban újra megnéztem, a záró képsorok után csak azt tudtam magamnak mondani, hogy nem az emlékek vagy az eltelt idő szépítették meg, ebben a filmben továbbra sem találok érdemi hibát (az egyetlen dolog, ami kevésbé volt ínyemre, védhető azzal, hogy visszás, de a valóságban is bevett szokást ábrázol), így továbbra is csillagos ötös.

Viszont kiegészítésként megjegyzem, hogy a megjelenés után nem is olyan sokkal kihoztak egy rendezői változatot, ami nem egyszerűen kimaradt vagy bővített jelenetekkel toldja meg a 2001-es művet, de él egy olyan fogással, ami miatt távolról sem javasolnám, hogy ezt nézze meg először, aki még nem látta volna. Szerepel ugyanis a történetben egy könyv, amiről, illetve aminek tartalmáról beszélnek ugyan és a szerepe is fontos (noha nem teljesen tisztázott), a későbbi verzió azonban konkrét idézeteket vesz ki belőle és teszi azokat közszemlére, amellyel szinte tollba mondja a film lényegét, értelmét, gyakorlatilag teljesen lerombolva annak misztériumát, ráadásul az emocionális erejét is számottevően csökkenti (ha nagyon átrágjuk magunkat rajta és minden motiváció mellé jelentést rendelünk, még azt is mondanám, hogy lenullázza). Persze az emberben mindig él a vágy, hogy válaszokat kapjon, így reális alapon nem is mondhatnám vagy várhatnám, hogy ne nézze meg senki, de semmiképp sem azzal kezdeném és csak sokára, akár évek múltán engednék a kísértésnek, miután az eredeti jó esetben már közel került hozzánk, mély nyomot hagyott bennünk és kellő ideig töprengtünk rajta (még ha feltehetően hiába is tettük:)).