Ha black metal-ról van szó, akkor nekem mindig az Immortal jut eszembe nem csupán elsőként, de legjobbként is. Ami nem azt jelenti, hogy ténylegesen ők a legjobbak, ilyet élből ki sem jelenthetnék, mivel egyáltalán nem vagyok a stílus szakavatott ismerője. Nem, itt az áll a háttérben, hogy a szövegeikben ők inkább egy fagyos, északi fantáziavilágot jelenítenek meg, mintsem a műfajban általánosnak mondható ostoba marhaságokkal operálnának, amely ostoba marhaságokat én személy szerint el nem viselek, ezért aztán eme norvég kópék esetében el tudtam jutni odáig, hogy egyáltalán esélyt kapjanak és megnézzem, hogy maga a muzsika vajh' milyen is...? A jó kritikák hatására elsőnek a Damned in Black-et vettem és ismertem meg tőlük, még úgy nagyjából a megjelenése idején (ami 2000-ben volt), és ugyan nem állítom, hogy ez a legjobb lemezük, de akad rajta néhány nagy kedvencem, így aztán erre esett a választás. Mindössze egy évvel követte az At the Heart of Winter c. korongot, ami egy epikusabb jellegű, jobban kibontott, hosszabb lélegzetű számokkal fémjelzett műremek lett, így a zenekart ismerőknek talán nem okozott nagy meglepetést, hogy ennyi idő alatt és ilyen előzmény után inkább egy direktebb, harapósabb anyaggal állnak majd elő. Mert ez jobbára az lett.

Mindjárt a kezdésnél a jófejségükről tesznek tanúbizonyságot, hiszen a Triumph névre hallgató nyitódalt csak egy rövidke szélfúvás vezeti fel, vagyis nem gyártottak belőle másfél-két perces intrót, mint ahogy azt sokan megtették volna a helyükben. Szerintem az ilyesmi teljesen felesleges és értelmetlen, én legalábbis biztosan áttekertem volna vagy átléptetném az ilyesmit. A névadás ("Diadal") elég találó, mert amit ezzel a számmal letettek az asztalra, az valóban diadalmas. Már eleve a kezdés bíztató azzal a laza csuklóval elfűrészelt nyitótémával, majd hirtelen elhallgat a dob, és bedobnak egy elvileg kvinttologatásra épülő, de olyan érdekesen és egyénien eljátszott riffet, hogy az ember elsőre azt sem tudja, hogyan léggitározza:). Iszonyú jól hangzik és elképesztően nagyot üt, emlékszem, hogy ezen a ponton már megvettek kilóra, ráadásul végigviszik a verzéken is, nem hagyják csak úgy maguk után, ami külön öröm számomra. Az öt és fél perc nagyobbik részét elég kíméletlenül darálják végig, de a második felébe azért belefért egy kis pihenő is - vagy inkább mondjuk úgy, hogy az előzőekhez képest olykor kevésbé szélsebesen adják elő magukat. De többnyire egyébként a dob is blastbeat-eket hoz (ez úgy általában is igaz), így a bőröket csépelő úriember tevékenysége miatt sem kell ásítoznunk, hasonlóan vad dolgok történnek e téren is, mint a húros hangszerek esetében.

Az ezt követő három track-et nem fogom külön, név szerint megemlíteni, mert ha egész őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy ezeket már a kezdetek óra inkább átpörgettem. Nincs velük semmi óriási gond, de a többihez képest számomra tölteléknóták, nem történik bennük semmi olyan, amire felkapnám a fejem vagy amit érdekesnek találnék. Valójában évek óta nem is hallottam őket, csak emiatt az írás miatt mentek most le néhányszor újra, de a véleményem továbbra sem változott: el lehet hallgatni őket, de részemről valahogy nincs miért. Akkor viszont miért is ne ugranék inkább egyből a The Darkness That Embraces Me-re? Technikailag ugyan nem feltétlenül találkozunk álleejtő megoldásokkal, a többi dalhoz képest ez szerkezetileg egyszerűbb, de még ezzel együtt is ütősen, kellemesen fogósan adják elő, így kiutat mutat az előtte beállt középszerűségből.

Ez az út pedig egyenesen az In Our Mystic Visions Blest-hez vezet, ami a második kedvencem az albumról. A brutális, pusztító gitármunka, amivel indítanak, a mai napig megdöbbent és két vállra fektet, az erre érkező szépséges blastbeat-ek már csak a habot jelentik a tortán:)! Ilyen nyitány után a verze alatti téma inkább csak határeset, valahogy elüt a többi résztől, mégis elnézem nekik, mert a refrén után érkezik az egyik kedvenc gitárriffem, és nem egyszerűen a lemezről vagy a bandától, hanem úgy az összes közül, amit életemben hallottam, egyszerűen csodás! Ilyen mesterművet fokozni nem igazán lehet, ettől függetlenül a záró és címadó tétel ismét csak maximális teljesítmény: a ridegen menetelő főriff úgy sodor magával, mint valami jeges folyó, de az egész dal igen hangulatos, arról nem is beszélve, hogy ezt a bizonyos jeges folyamot az utolsó harmadban tisztán csengő, torzítatlan gitárpengetésekkel csitítják el, még ha csak egy kis időre is. Leginkább itt utalnak vissza az előző korong szellemiségére, hiszen ilyesmit hallhattunk például az ott szereplő Tragedies Blows at Horizon-ban is. Ha az emlékeim nem csalnak, ezt (tehát a Damned in Black-et) az első Summer Rocks fesztiválón is játszották, ahol élőben láttam őket, és ott is igen megkapó volt ez a váratlan hangulatváltás.

Összefoglalva tehát azt mondhatom, hogy írtak ide gigászian király számokat is, viszont ahogy arról korábban már volt szó, vannak rajta kevésbé mutatós, semmilyenebb szösszenetek is, ráadásul egymás után, egyetlen blokkban (ami így elég furán széttagolja a dalcsokor egészét), ezért aztán fájdalom, de nem kaphat csillagos ötöst, "csak" egy ötös alá jár. Nem mintha ne lenne még így is kihagyhatatlan... :)