Volt egy hosszabbra nyúló időszak az életemben, amikor a zene kissé háttérbe szorult, legalábbis nem követtem az általam kedvelt műfajok alakulását, nem foglalkoztam az újabb albumokkal - nem részletezendő okokból, de egyszerűen másfelé helyeződött a fókusz. Így persze nem is kérdés, hogy rengeteg együttes komplett korszakai maradtak ki, az elmaradásaimat pedig csak utólag pótolgattam be úgy-ahogy - valahogy így jártam a Nevergreen-nel is, akiket kb. az első felfutási idejükben hallgattam szívesen (arra például biztosan emlékszem, hogy az Éj szeme c. albumukat kazettán, míg az Ámokot CD-n birtokoltam). Óriási rajongó mondjuk nem voltam, így amikor újra belemerültem a muzsika világába, ők kicsit elfelejtődtek, mígnem egy napon a youtube fel nem dobta a Jöjj, Messiás! c. dalukhoz készült klipet, és rendesen meg is lepődtem, hogy mit hallok: elsőként nyilván a női vokál tűnt fel, de még a férfi ének is meghökkentően felszabadultnak hatott ahhoz képest, ahogy az emlékeimben megmaradt. Persze mint utóbb megtudtam, csak laza négy lemezt hagytam ki tőlük teljes egészükben (további egyet pedig részben), így nem is csoda, hogy nem csontra ugyanazt hallottam tőlük, mint abban az időben, amikor még képben voltam. Az imént említett klipnóta mindenesetre bejött, így az ezt tartalmazó, a keresztségben a Karmageddon nevet kapott albumukat mindenképp szerettem volna jobban is megismerni, mely album egyébként a kilencedik a sorban, és épp idén lett tíz éves.

Egyvalamit szeretnék tisztázni, mielőtt belevágnék, mégpedig azt, hogy igen ritkán hallgatok magyar nyelvű zenét. Ennek szimplán annyi az oka, hogy ócskának tartom a dalszövegeket, akármelyik stílusról legyen is szó. Aztán lehet én babráltam ki magammal, amiért ifjonc koromban túl sok Radnótit, Ady Endrét, József Attilát és hasonló "kispályásokat" olvastam (esetleg Rilke-, vagy Apollinaire-műfordításokat) , mindenesetre extrém mód nehezen tolerálom a ragrímeket, vagy azt, amikor a sorok még csak nem is rímelnek rendesen, csak valami asszonáncnak is bajosan nevezhető szörnyszülöttek tanyáznak a helyükön, arról nem is beszélve, ha már maga a mondanivaló is értelmetlen, értékelhetetlen ostobaság. És ilyesmi a legnagyobb, legismertebb magyar együttesekre is jellemző, ilyen szempontból szerintem kész katasztrófa az egész hazai zeneipar. Ami viszont a Nevergreen-t illeti... nos, odáig azért nem merészkednék, hogy felnőttek volna az említett klasszikusokhoz, mert nyilván nem (könnyűzenében ez nem is elvárás), sőt, még azt sem mondanám, hogy kategóriákkal feljebb vannak másoknál, ellenben úgy fogalmaznék, hogy még bőven a tűréshatáron belül mozognak. Egyébként pedig gothic metal a műfaj, melynek megfelelően bús, borongós, szomorkás, olykor egész keserű és szinte mindig sötét szövegeket kapunk. Ezektől megint csak nem kell csodát várni, itt is vannak ragrímek, itt is van, hogy az ember csak csóválja a fejét egy-két képzavar hallatán, de mint mondtam, még tűréshatáron belül vannak, olykor pedig jobban sikerült sorok is szépítik az összképet. Mindezt azért fejtettem ki így bővebben, mert a későbbiekben már nem szeretnék foglalkozni a témával, legfeljebb különösen indokolt esetben.

Rendben, akkor lássuk magát a lemezt. Kicsit jobban megnézve feltűnhet némi megúszós hozzáállás, mivel a tíz dalból kettő is feldolgozás, az egyik pedig más változatban már szerepelt náluk, ezen felül további két számot a két alaptag Matláry Miklós és Slobodan "Bob" Macura korábbi projektjeiből hozták át, vagyis amennyiben nem siklottam át további ismétlésen, úgy mindössze hat új szerzeménnyel lehetett gazdagabb a korabeli lemezvásárló (már ugye amikor szórványosan, de még előfordultak). A nyitányt jelentő Jöjj, Messiás! már szóba került, szerintem penge kis sláger, és meg kell mondjam, hogy életük egyik legjobb ötlete volt női éneket is bevonni, mert hihetetlen jól feldobja az összképet, sokkal jobban hallgattatják így magukat, mint korábban - persze tudom, nyilatkozzak csak a saját nevemben... akárhogy is, nálam ilyen hatást ért el a Simon Valentina nevezetű hölgyemény csatasorba állítása.

A Sötétségből fény már nem szól ekkorát, de panaszra sincs igazán ok: semmi extra, de jóféle döngetés, a refrén és az alatta lévő alapok rendben vannak. Ki következik? Egy lövés, egy halál... One Shot, One Kill? Hallottam én ezt már valahol... mondjuk mindig is szokásuk volt létező kifejezéseket, frázisokat, úgymond szállóigéket felhasználni, lásd pl. Tűz, jöjj velem (Twin Peaks), Erős, mint a halál (Énekek éneke, azaz Biblia-idézet), Enyém a bosszú (szintén a Biblia, bár ehhez már mások is számtalanszor nyúltak), Soha már (ugye Edgar Allen Poe), satöbbi (s ha már itt tartunk, már a puszta lemezcím is a Carmageddon c. játékot juttathatja az észbe). Mindezt nem kifejezett kritikaként írom, az ilyesmi még simán belefér, arról nem beszélve, hogy eleve inkább hat tiszteletadásnak, mint bármi egyébnek. Magáról a dalról érdekes, de leginkább a Rammstein jut eszembe (mondjuk talán a Mein Teil?), emiatt annyira nem győzött meg, viszont erről is el lehet mondani, amit majd' mindegyik társáról: a női szólamok igen jót tesznek neki.

A végzet hajnalán: na ennél egy kissé zavarban vagyok... nem szívesen mondom, de ez itt csekély különbséggel kb. ugyanaz a főriff, mint az előbb. Simon kisasszony szerencsére itt is a segítségünkre siet és borzongatóvá varázsolja az egyszerűcske refrént, illetve ötletesnek tartom a "Porból lett... porrá ég!" sort is, úgyhogy az ellenérzéseim tükrében is inkább szeretem, mintsem nem. Közben igyekszem arra gondolni, hogy az Egy lövés, egy halál riffje hasonlít az itt hallhatóra, nem pedig fordítva:). Nem mellesleg a gitárszólók egész jófélék: nyilván csak annyi villantás figyel be, ami ebben a környezetben még ízlésesnek hat, és persze John Petrucci sem fog könyörögni a receptért, viszont amit hallunk, az rendben van. Valamelyest a régebbi érát megidéző billentyűhangokkal indít a Míg a halál el nem választ, és más egyebet nem is tudnék elmondani róla, mint hogy ezt is szeretem - az indokaim is hasonlóak lennének, mint a korábbiaknál.

Érkezik a hagyományos feldolgozás, ezúttal a Depeche Mode-tól a Policy of Truth... ami így, ebben a formában kb. úgy szólal meg, mint valami modernkori Bon Jovi-limonádé, már ami a kezdést illeti, de teljességében is elég közömbös. Persze nem ismertem az eredetit (nem is szeretem a Mode-ot), de rákerestem, meghallgattam, és sajnos azt kell mondjam, hogy ez az újragondolás inkább gyengítette a dalt, mintsem hozzáadott volna. Ez már csak azért is fura, mert a zenekar korábbi, ehhez hasonló megmozdulásai pont hogy feldobták a hasonszőrű popdalokat, akár a Madonna-féle Frozen-t, akár a Black-örökzöld Wonderful Life-ot hoznánk is szóba. Az igazi mélypont viszont ezután következik a Dermedt angyal szárnyán c. szösszenet képében. Ezt a Macura-ágon kisarjadt Green Division-től transzportálták ide, ámde jobban jártunk volna, ha nem teszik... eleve nem értem, hogy lehetett ilyen arcpirító módon pont a Fear of the Dark-ból elemelni azt a dallamot, amit kis túlzással még az ember szülei is ismernek? Szerintem ez messze túlmutat a tiszteletadáson, borzasztó zavaró. Arról nem beszélve, hogy itt jön egy bizonyos "különösen indokolt eset", amire korábban finoman már utaltam, vagyis a dalszöveg egyszerűen rémes. Az egyik soráról egyenesen Sickratman Evvel a dalban mondom el c. gúnydala jut eszembe, mely pont az ilyen számok ellen íródott, ami egy Nevergreen esetében tényleg megdöbbentő, alig hiszem el, hogy ezt kell írnom. Bágyadt kamuszöveg az egész, amiről lerí, hogy semmiféle valós érzelem nem volt mögötte, én legalábbis igen magas összegben mernék fogadni rá, hogy nem volt semmiféle szeretett személy, akihez írták volna, egyszerűen csak kellett egy nyavalyás "szerelmes" dal. Hagyjuk is, felejtsük el gyorsan, lépjünk inkább tovább...

Újszerűen hat a Népünk árnya visszatér, még ahhoz a frissességhez képest is, amit az album alapból nyújt, mivel magukhoz képest itt néhol egész gyors, harapós gitártémákat vonultatnak fel, a szöveget is marconábban adják elő... nem rossz, nem rossz. A méltán közismert O, Fortuna-t a harmadik lemezükön már magukévá tették, viszont ezzel az új felállással tényleg adta magát, hogy ismét nekifussanak és egy még inkább komolyzene-közeli formába öntsék többszólamú kórusokkal... és korántsem elvetélt a végeredmény, de valahogy mégsem csap oda akkorát, mint az előző verzió. Meghallgattam azt is újra, és a mai napig hidegrázós élmény, főleg a klasszikus magyar fordításban. "Szörnyű sors ver/Átkos sor ver"... uhh, de király. Valószínűleg ez jelentheti a problémát, mármint hogy ennél az újnál a latint vették elő, ami viszont így magyar ízzel előadva kissé komikus. Bilisz-málisz, kusz-kusz, miegymás... tudom, hogy hülyén hangzik magyar "akcentust" felemlegetni egy holt nyelv esetében, de nem tudok mást mondani, az időben visszautazva szerintem nagyon nem így hallanánk, ha betévednénk valami templomba, ahol épp ezt gyakorolná egy kórus. Lehet, hogy kissé túlzásba vittem az élcelődést, mivel hallgatható így is, de magyarul szerintem nagyságrendekkel nagyobbat rombolt volna. Zárásnak az Ámok nevű Matláry-projekt egyetlen korongjáról elevenítették fel a Halottlátót, amit viszont már igen jól tettek, mert ez a legjobb szám mind közül. Eredetiben is óriási volt, itt is óriási, nem is tudnám eldönteni, hogy melyik a jobb változat - nyilván bírom a női énekkel dúsított újat, viszont az első nekifutás még inkább duzzad az erőtől. Ejj... egyezzünk ki egy döntetlenben:).

Vannak tehát gyengébb pillanatok, a többséget azonban bőven a jók és a még jobbak jelentik, így a szokásos ötös skálán nálam még így is a négyes jött ki. Amiről viszont nem beszéltem, hogy a kiadvány dupla CD-ként került forgalomba, a második diszken az összes saját szám angol nyelvű változatával, és az igazi slusszpoén, hogy a Depeche Mode-átiratot ide már magyar nyelven dobták fel, ejha! ...nem-nem, ne vegyetek komolyan, ez csak egy hülye kis poén volt:)! Bár igazán megléphették volna, a hallgatók tutira dobtak volna egy hátast:). Akárhogy is, de ha Isten is úgy akarja és élünk, a Sohazöldre is még visszatérünk. (Pff... rímelt... de csak ragrím volt. Tré...:))