Készséggel bevallom, hogy nem tudok olyan női énekessel megspékelt zenei formációról, amely pop-osabb hatású, jobb híján alternatív rock-nak nevezhető muzsikában utazik és jobb, vagy legalább hasonló szinten jó volna, mint a Paramore. Ha esetleg valaki mégis ismerne ilyet, nyugodtan küldjön egy privát üzenetet az infóval, mert kíváncsi lennék rá. Mindenesetre a 2004-ben alakult csapatnál olyan szinten rendben vannak a dalok, továbbá olyan minőségi módon koronázzák meg őket a kivételes hanggal előadott dallamok, hogy azóta is inkább csak követőik voltak, de igazi vetélytársuk nem akadt. Mivel igen fiatalon kezdték (még a jelen esetben tárgyalt Brand New Eyes-nál is csak húsz év körüliek voltak), ezért valahol természetes is, hogy a zenéjüket átitatja az ifjonti lendület, de náluk ez olyan mértékben van jelen, hogy szerintem még középkorú vagy akár idősebb embereket is meg tudna fogni, fel tudna lelkesíteni, vagy más módon szólva "életre tudná kelteni" őket a tűz, ami itt lobog. A legutolsó lemezen kívül lényegében akármelyik megnyilvánulásukat elővehettem volna, mert még a bemutatkozó anyaguk is tele van jobbnál-jobb számokkal, mindegyiken akadnak nagy kedvencek. Végül aztán maradtam a harmadik mellett, kicsit talán azért is, mivel ezzel találkoztam tőlük először.

Az említett nagy kedvencekből természetesen itt is akad jó néhány, vagyis csupa olyan szerzemény, amibe semmilyen szinten nem tudok belekötni. Elsőnek mondhatnám akár az Ignorance-et is, ahol lényegében mindennel szembesülhetünk, ami miatt annyira szerethetőek: semmi túlhúzottság, a hangszeresek egyszerű, de ötletes témái azonnal magukkal visznek, a rendkívül ragadós vokálok pedig végképp megpecsételik a zenekarral kapcsolatos jövőnket. Ennél is nagyobb kedvenc nálam a zeneileg talán még pöpecebb, nagyon-nagyon finom módon még némi melankóliát is magában hordozó, de továbbra is pergős Brick by Boring Brick, ahol az érzelmekkel teli ének néha már hidegrázósan jó, és még ez a "parappappa"-rész (most hogy írjam le jobban?:)) sem érződik gyökér bohóckodásnak. A Careful c. nyitószám szintén közelít a tökéletességhez, zeneileg minimum meggyőző, énekileg pedig kb. két vállra fektet - nem is csodálom, hogy a Brick-hez és az Ignorance-hez hasonlóan ehhez is készítettek klipet, ahogy azt sem, hogy egy időben állítólag popsztárt is szerettek volna faragni az énekesnőből, aki viszont ragaszkodott a gitárokkal dúsított stílushoz. Ha ez tényleg így volt, azt nagyon nagyra tudom becsülni, a dallal kapcsolatos további érdekesség pedig a "The truth never set me free, so I did it myself"-sor, pontosabban az, hogy a bandát nem sokkal később elhagyó testvérpár, akik a gitárért és a dobokért feleltek, később ezt a sort is felemlegette, mint a keresztény hitükkel ellentétes gondolatiságot. Nem ástam az ügybe magam mélyebben, tényleg csak mint érdekességként hoztam fel, a dobos meg egyébként azóta vissza is tért.

Igen csodásnak találom még a lírai Misguided Ghosts fület gyönyörködtető törékenységét is - nem mondom, hogy sírtam alatta, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha valakinél eltörne a mécses, mélységesen szép és bensőséges módon egyesül itt az érzékeny dalszerzői véna és a megkapó előadásmód. Ugyanezt sajnos már nem tudom elmondani a The Only Exception-ről, ami valamilyen értelemben hasonló megközelítésű, de a Ghosts-ot meg sem közelíti: címe amolyan "nomen est omen"-jelleggel is bír, mert ez az egyetlen szám, ami nálam a közepest sem éri el, minden szinten untat és fáraszt, igazi tingli-tangli. Nem ennyire rossz a helyzet a Playing God esetében, ami ismét csak kapott egy zenei videót, viszont egy-két fokkal érzésem szerint elmarad az átlaghoz képest. Nem mondom, hogy nem fogós, de konkrétan megfogni, avagy a közelembe férkőzni mégsem igazán tudott.

A két véglet közé került dalokat nem feltétlenül szeretném kivesézni (maradjon valami másoknak is), mindössze tán az igen energikusan kezdő Feeling Sorry-nál kívánkozik ki annyi megjegyzés, hogy a dalszöveg írója valószínűleg nem egy olyan személy, akiben a végsőkig meg lehetne bízni és tűzön-vízen át kitartana az ember mellett:). Persze a Turn It Off-on át a Looking Up-on keresztül az All I Wanted-ig bezárólag minden esetben fel lehetne hozni valami említésre méltót, de a minőségükről talán annyi is elég, hogy a kettő darab, számomra kevésbé sikerült tételecske sem húzza le az összképet annyira, hogy az értékelés ne lehetne még így is egy ötös. Szuper egy zenekar ez, ráadásul most még kedvem is támadt a többi lemezükre, ennyi belőlük nem elég... :)