Ahogy tervezgettem, hogy a jövőben milyen toplistákkal fogok előállni, értelemszerű elkerülhetetlenséggel adta magát, hogy egyszer az általam legjobbnak tartott játékokat is csokorba kell szedjem. Viszont ahhoz, hogy egy ilyen lista tényleg komoly legyen, úgy előtte jobban utána kellett nézzek amolyan "függőben lévő" címeknek, amelyek jónak tűntek ugyan, de valamilyen fenntartásaim mégis akadtak velük kapcsolatban, így sosem adtam nekik kellő esélyt, holott megvolt bennük a potenciál, hogy egy tényleges végigjátszás után bekerülhetnek a kedvenceim közé. Ennek megfelelően az elmúlt egy-másfél évben ezeket a szóba jöhető cuccokat próbáltam alaposabban megnézni, hogy vajon túl szigorúan ítéltem-e meg őket korábban. Legalább ötven játékot végigvettem (fontos: végigvettem, nem pedig vittem), azonban két-három kivételtől eltekintve azzal kellett szembesülnöm, hogy nem csapott be a szimatom, a legtöbb kétesélyes anyagot jól tettem, hogy figyelmen kívül hagytam. A folyamat közbeni gondolataim, impresszióim persze egyre csak gyűltek, és bár külön bejegyzést ezen játékok nem érnének meg (eleve nem is szeretek írni semmiről, ha nem játszottam végig), végül arra jutottam, hogy noha volt már egy hasonló lista, az onnan lemaradtakat az újabb "felfedezettekkel" kombinálva belefér még egy, legalább helyre teszem és kiadom magamból ezeket a jobbára negatív gondolatokat és könnyebben tudok a jóra koncentrálni. Ettől függetlenül nem akartam egyhangú felsorolást, így lesz pár olyan helyezett is, amelyekkel még csak nem is igazán ellenszenvezek, de ilyen-olyan okokból mégsem valószínű, hogy előveszem őket itt a blogon. Végezetül még annyit, hogy a lista lehetett volna akár kétszer ilyen hosszú is, viszont bőven akadtak olyan játékok, amelyekkel voltak komoly gondjaim, de elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer mégis "kivégezném" őket és írnék róluk - a későbbi kínos helyzetek és magyarázkodások elkerülése végett ezeket kihagytam (néhány példa: Call of Cthulhu - Dark Corners of the Earth, Dragon's Dogma, Eternal Darkness - Sanity's Requiem, System Shock 2, Dungeon Siege 3, Lost Planet, Gris).

20. Cube Gothic

Nagyon bejön a játék művészeti stílusa: amennyire tudom, a grafika jórészt kézzel festett elemekből áll, melyek olyan vonzó hangulatot kölcsönöznek, hogy nem tudtam nem felfigyelni erre az egyszemélyes projektre. Ez az egyetlen személy viszont nem is különösebben foglalkozik kommerciális szempontokkal, mintha inkább csak magának készítené elvont, obskúrus dolgait, ami valahol ismét csak szimpatikus, viszont a véleményeket olvasva sokszor még az old school 2D-s játékok rajongói is brutálisan nehéznek, illetve több esetben még rosszul kezelhetőnek is tartják a munkáit. Ha pedig ezek a harcedzett veteránok is találnak kifogásolnivalót, akkor a magamfajta puhánynak mégis mi reménysége lenne, hogy birokra tudjon kelni?:) A papírforma természetesen érvényesült, a fejlesztő honlapjáról letölthető demo alátámasztotta, hogy nekem itt nem teremhet babér: a bullet hell eleve nem az én műfajom, és ha túl is éltem az első néhány szakaszt, a főellenséghez érve már olyan kevés életerőm maradt, hogy esélytelen volt móresre tanítanom. Ha nagyon nekiveselkednék és minden pályarészen megpróbálnám kiismerni a lövedékek útjának mintáját, sok-sok idegszálam kiégése árán talán (talán...) fel tudnék nőni a feladathoz, de mint mondtam, a bullet hell nem az én műfajom, a felhasználói kritikák pedig végképp elriasztottak. Mazochistáknak persze ajánlom:)

19. Stubbs the Zombie in Rebel Without a Pulse

A Stubbs the Zombie-t viszont a maga idejében, tehát 2006-2007 környékén végigjátszottam, kifejezetten tetszett és gyanítom, hogy ma is egy jó játéknak tartanám. Mi akkor a gond? Nos, azt már nem egyszer elhintettem, hogy ez a zombi-téma és zombi-őrület egyrészt untat, másrészt ellenszenves, hasonlóképp volt ez a múltban is, így a szóban forgó játék dicséretére legyen mondva, hogy még ennek ellenére is bevonzott, ami elsősorban a megfordított helyzetnek, továbbá a szimpla, de ötletes és mókás kunsztoknak köszönhető. A címből sejthetően mi vagyunk a zombi-főkolompos és mi indítjuk be a katasztrófát, mi rágcsáljuk meg az emberek agyát, hogy azok aztán élőhalottként támolyogva a seregünket erősítsék, ami viszonylag eredeti ötletnek mondható. Viszont a tizenöt évvel ezelőtti énemhez képest sokat változtam, a világlátásom néhány ponton számottevően módosult - ez jelen esetben azzal járt, hogy már nem tartom valami mókásnak, hogy vétlen járókelőknek essek neki, de még az is viszolygással tölt el, ha az "életemre" törő fegyvereseknek kezdek el zabálni a koponyájából, miközben azok ha kissé komikusra véve is, de mégis csak az életükért könyörögnek, mi meg kíméletlenül meggyilkoljuk őket. Nem bírom én ezt már, annyira rossz érzés, egyszerűen nem helyes. Nagyon is jól értem, hogy a szórakozás kedvéért félre kell tennünk az efféle aggályainkat, korábban magam is könnyedén megtettem, de annyi visszásság, annyi embertelenség van itt jól vagy épp kevésbé jól elrejtve, hogy bár pusztán játékként kezelve valószínűleg továbbra is ajánlható lenne, ma már inkább passzolom.

18. Path of Exile

Igazán jó lett volna rágyógyulni erre a játékra, sokakhoz hasonlóan jó lett volna megtalálni benne a Diablo 2 méltó örökösét, és noha tiszteletre méltónak tartom, amit elértek és ahová eljutottak vele, nekem ez mégsem sikerült. Sok kisebb-nagyobb, esetenként bőven szőrszálhasogatásnak számító kifogásom volt vele, amelyek összeadódva érték el, hogy végül nem lopta be magát a szívembe. Pedig annyi jót el lehetne mondani, hiszen ingyenes, rengeteg benne a tartalom, rengeteg benne a felépíthető karaktertípus, folyamatosan foglalkoznak vele, folyamatosan érkeznek az újabb szezonok és velük a később is megmaradó játékmechanikai újítások, témák, technikák, célok... nekem viszont már maga a hangulata sem jött be igazán. Ami persze teljesen szubjektív, az viszont már kevésbé, hogy a kameranézet is valahogy túlságosan közeli, íjásszal vagy varázslóval azonnal ott volt mindenki a képemben. A grafika se valami kellemes, és bár elismerően tudtam csettinteni az igencsak terebélyes képesség-erdő láttán, azért mégiscsak passzív skill-ek sokaságából áll, és ha a kezemet a szívemre teszem, azért valamelyest feleslegesnek, túlbonyolítottnak tűnik - amit el lehet vele érni, azt valószínűleg megoldhatták volna kevésbé villantós módon. Persze még mindig inkább ez, mint a szénné butítás, így ez ellen nincs is valódi panaszom, ám ami talán végképp megásta nálam a játék sírját, az a képességek kezelése. Itt nem csak úgy megtanuljuk őket, hanem a tárgyaink foglalatába helyezendők, ugyanez a helyzet a módosítóikkal is, na meg persze nem mindegy, hogy a foglalatok milyen színűek, hogyan kapcsolódnak egymáshoz... ezt pedig már abszolúte túlzásnak tartom, egyszerűen semmi kedvem ezzel foglalkozni, egy porcikám nem kívánja. Olyannak érződik, mintha csak öncélúan, a puszta bonyolultság kedvéért bonyolították volna. És az a vicc az egészben, hogy a végjátékot és az ajánlott build-eket tanulmányozva nekem az jött le, hogy magas szinten nem is igazán áll másból a gameplay, mint hogy van egyetlen aktív skill-ünk, a többi jobbára aura vagy valami buff, mi pedig bemegyünk az ellenfelek hordái közé, rohangálunk, ellőjük azt az egyetlen aktív skill-ünket, az ellenfelek meghalnak, ennyi. És ez engem nem különösebben vonz. Világos, hogy kemény munka eljutni odáig, míg ezt megtehetjük, de ha ez a típusú játékmenet a végcél, akkor nekem nem éri meg. Ilyenformán hiába játszottam (majdnem) végig a sztorit, hiába tesztelgettem többféle karaktert viszonylag hosszú ideig, nem érzem magam kvalifikáltnak ahhoz, hogy különálló bejegyzést írjak a PoE-ról, hisz az endgame-ig el sem jutottam, nyers fogalmazással élve fogalmam nincs róla. Az mondjuk bizakodásra adhat okot, hogy a készülő második részben a kifogásaim nagy részét orvosolták, szóval meglátjuk.

17. Old School CRPG-k

Ugyan volt bennem egy erős szándék, hogy a régi felülnézetes szerepjátékokat végül kipipálom, mi több, nemrég magáról a Baldur's Gate-ről írtam élménybeszámolót, azonban nagyon úgy néz ki, hogy ez az egy fecske nem hozza el a nyarat, azaz továbbra sem sikerült igazán megbarátkoznom a stílussal. Az előbb említett írásban kifejtettem, hogy már a BG2 is soknak bizonyult, de valahogy a többi kortársa is félbemaradt. A sort egyébként időrendben haladva kezdtem, azaz a Fallout első részének ugrottam neki, és bár talán sikerült is egy egész életképes karaktert összehoznom, a kissé löttyedt, vontatott játékmenet, a körökre osztott harc és az időre menő főküldetés nem gyengén megcsapolta a lelkesedésem, de a pixel hunting végül betette a kaput. Mert ugye ez a játék még annyira régi, hogy nincs benne gomb, amivel mutatná, hogy mely tárgyakkal lehet kezdeni valamit, szépen végig kell pásztázni az egész placcot, hogy lássuk ezeket, amit én rémesen utálok, egyszerűen nincs hozzá türelmem. Ráadásul annyira bele tud minden olvadni a környezetébe, hogy még így is simán nem találtam meg egy továbbjutáshoz szükséges cuccot... Aztán ott volt az Icewind Dale, ami egy BG-közeli játék, viszonylag tetszett is, mígnem aztán össze nem akadtam egy csapat druidával, akik ahogy megláttak, már rám is dobálták a létező összes bénítást, összezavarást, megfélemlítést, kb. meghökkenni nem volt időm. Egy darabig próbálkoztam előre felkészülni s jól, de mindhiába, max. a nehézséget vehettem volna le story mode-ra, amire viszont nem vitt rá a lélek, plusz a híresztelések szerint a kiegészítőket extra nehéznek tervezték, mert a hardcore réteg panaszkodott, hogy túl könnyű, szóval én inkább menekültem, amerre láttam:)! A Planescape: Torment-et simán csak rettentő unalmasnak találtam, plusz az eltelt évek alatt a sztoriból is eljutott hozzám nem kevés, így az sem annyira motivált, de a legkeserűbb élmény talán az Arcanum kapcsán ért: nagyon szerettem volna szeretni, a Troika élből szimpatikus a VtM: Bloodlines miatt, a karakteralkotás lehetőségei egyenesen mesések, de maga a játék minden eleme annyira igénytelen, hogy még egy alfa előtti szintet se nagyon ér el. Ebben a formában max. annyira lett volna jó, hogy mutogassák valami kiadónak, hogy "hé, valami ilyesmi lenne a játék, de még pár évet dolgozunk kell a harcon, a kezelőfelületen meg úgy mindenen". Rémes. És itt lehetne mondani, hogy mit foglalkozom ezekkel az őskövületekkel, hisz ott vannak a modernebb darabok, mint pl. a Divinity - Original Sin... valóban, csak a körökre osztott harc enyhén szólva nem a zsánerem, így az sem tudott (még?) beszippantani. Aztán a fejlesztő Larian-ból valahogy nem tudom kinézni, hogy egy épkézláb történetet össze tudnak dobni érdekes karakterekkel, na meg az is kissé zavarba ejtő, hogy Baldur's Gate 3 címen inkább az Original Sin 3-at sikerült kihozniuk... nemkülönben taszít az a sok aberráltság, amit a hírek szerint belegyömöszöltek (még ha elvileg nem kötelező belemenni ezekbe, bár már a karaktergenerálásban is jelen van). Azért volt, ami elkapott az újhullámból, illetve még a Neverwinter Nights világában is látok magam számára teendőt, szóval nem hal el teljesen a kategória, de az eredeti terv, hogy minden egyes klasszikust bepótoljak, nagy eséllyel füstbe megy.

16. Dead Space

Gondolkodtam egyszer azon, hogy a survival horror kategóriáját nem ártana idővel bővíteni, adta is magát a közkedvelt Dead Space - amitől én mondjuk nem annyira ájultam el, de úgy voltam vele, hogy végül is miért ne, színesítésképp elfér. Az mondjuk kifejezetten élénken élt az emlékeimben, hogy egyáltalán nem találtam félelmetesnek, inkább kiszámíthatónak. Egy idő után már előre meg lehetett saccolni, hogy ha meglátunk egy szellőzőt, onnan nagy valószínűséggel elő fog ugrani egy dög, valamint a véres, taszítónak szánt jelenetek is inkább mesterkélten hatottak, nem sok hatást váltottak ki belőlem. Ettől függetlenül nekiálltam pár hónapja újra, hogy anyagot gyűjtsek egy bejegyzéshez, de néhány pálya után menthetetlenül eluntam. Nekem ebből a sorozatból egyszerűen hiányzik az a plusz, amitől meg tudnám szeretni. Műkedvelők tűrhetően sikerült, igyekezettel teli alkotása, de a nagy mesterekhez valahogy nem értek fel. Kisebb-nagyobb szikrák azért felvillantak, például... hmm, a poénlelövés elkerülése végett annyit említenék, hogy bizonyos kezdőbetűk összeolvasásából igen ötletesen vetítettek előre valamit, ami sztori-elemként nem egy nagy szám, de ezzel vegyítve már különlegesebbé vált. Meg aztán nem egy rossz játék, annak idején végig is bírtam vinni, csak most másodjára nem sikerült, és ugye a folytatások szintén hidegen hagytak (a remake dettó). Bár az igazat megvallva a sztori is kissé faramuci volt, például itt van a háttérben ez az unitológia nevű szekta, ami az első részben még úgy rendben van, de ahogy kíváncsiságból utánaolvastam, kiderült, hogy a további részekben is releváns, egész magas szintre elér a hatása, ami meglehetősen abszurd, tekintve, hogy akkorra már lehet tudni, hogy miféle... khm... előnytelen, kellemetlen végkifejlete lesz a vallásuk gyakorlásának, szóval elég röhejes lehet azt látni a játékban, ahogy egyre-másra kiderül, hogy némelyek titokban ennek hódolnak... Persze lehet mondani, hogy az egész a szcientológia kifigurázása akar lenni, ami tök jó, de még ott is titokban tartják/fizetőssé teszik az elmeroggyant vallásuk alapjait, vagyis ha lehet ilyet mondani, ezúttal valamilyen szinten az élcelődés céltáblája is értelmesebb...

15. Piranha Bytes-játékok

Eddig akármennyire is próbálkoztam, hogy megszeressem eme német fejlesztő kiadványait, sehogy se ment. A legtöbbet még a Gothic III-mal sikerült foglalatoskodnom, a zenéje pl. remek, a nyílt világ még úgy egész hangulatos, plusz az irányítás is jobban kézre áll, mint az első két résznél, de a jó sztori és az érdekes karakterek rettentő mód hiányoztak. Aztán az Elex volt, amivel küzdöttem egy ideig - ezekben a játékokban kb. az az elgondolás, hogy eleinte még egy tehetetlen senki vagy, aki a legszimplább ellenfelekkel is alig bír, majd ahogy feljebb lépünk a ranglétrán, benyaljuk magunkat egy frakciónál és megkapjuk tőlük az áhított páncélokat, fegyvereket és láss csodát, egyszeriben máris könnyebbé válik minden, továbbá az időközben magunkra szedett játékmechanikai tapasztalatainkkal karöltve már jóval könnyebben vághatunk rendet az ellenfelek között. Legalábbis valami ilyesmit olvastam, mert odáig eljutni eddig még nem sikerült:). Papíron ennek az Elex-nek egyébként még egész érdekes univerzuma lehetne, mivel egyesek ellene vannak a technológiának, mások keblükre ölelik, megint mások csakis a mágiára esküsznek, de a valóságban viszont tök idiótán mutat, ahogy rongyokba öltözött íjászok flangálnak ugyanabban a világban, ahol lézerfegyverekkel emberkedő robotpáncélosokhoz is el lehet szegődni. Na meg hiába igyekeztem minél okosabban viselni magam és csak akkor harcolni, ha feltétlenül szükséges vagy ha a feltételek és a körülmények nekem kedveztek, így is simán előfordult, hogy csak úgy random azt látom, hogy valaki valahonnan jó messziről egy lövéssel kiiktatott, ami egy idő után már marha fárasztóvá vált. Mindazonáltal sokáig lehetne sorolni az erényeket is, a Gothic-széria sem véletlenül lett annyi RPG-s kedvence, nekem mégis a roppant barátságtalan, nem csak kezdetben frusztráló harc és a túlzottan puritán, ízetlen kezelőfelület és az elég fantáziátlannak ható világ és sztori ugrik be először, ha ezek a játékok kerülnek szóba. Nem írtam le őket végleg, de miután világossá vált, hogy semmiképp nem jutnak majd be a kedvenceim közé, azonmód parkolópályára kerültek.

14. Resident Evil remake-ek

Ajjaj, szegény Resident Evil, nem elég, hogy a korábbi hasonló listán is felbukkant, még itt is rúgnom kell egyet rajta. Titokban biztos élvezem, nemde?:) Nem igazán, valójában magukat a játékokat szeretném élvezni, de néha olyan érzésem van, mintha aktívan küzdenének ellene. Ott van például a legelső rész eredetileg GameCube-os, majd PC-re is elvándorolt felújítása, ami minden bizonnyal pont olyan, amilyennek egy újrakiadásnak lennie kellene. Tudtommal legalábbis nem zagyváltak össze vagy módosítgattak/írogattak át benne semmit, egyszerűen csak felturbózták a grafikát, hozzáadtak némi pluszt, egyébként egy az egyben ugyanaz, és ez így is volna jól. Az már más kérdés, hogy Japánban valami lehet a vízben, ami miatt egyszerűen meghaladja a képességeiket, hogy PC-re értelmesen portoljanak, az egérkurzort például nem lehet eltüntetni, folyamatosan ott éktelenkedik, csak győzze az ember a képernyő szélére lökdösni. Miféle igénytelenség ez, hogy lehet ezt így kiadni? Maga a gém amúgy jó lehet, csak már idejekorán lefárasztott ezzel meg pár egyéb érdekes húzásával, úgyhogy majd tán később. Aztán ott volt a második, ami megint csak nem rossz, nagyon pofásan néz ki, a kezelés is többnyire jó (bár nem tudom, hogy a zombik hogy a francba bírnak ennyi fejlövést), a rendőrségről még ki is jutottam, aztán... úgy eluntam, hogy vissza se bírtam nézni rá. Itt ismét csak a zombikat sejtem a probléma tudatalatti forrásának, egyszerűen nem tudnak érdekelni. Aztán amint megtudtam, ezt már csak úgy sikerült remake-elni, hogy az eredeti verziót különlegessé tevő többszöri végigjátszás finomságait csak papíron implementálták, gyakorlatban alig tér el, hogy melyik karakterrel visszük végig és mikor (anno nem volt mindegy). Azért ez óriási blama, engem ez a része pont érdekelt, legalább feldobta volna az amúgy szokásosan ócska történetet, de így már azon gondolkodom, hogy inkább az eredetit viszem végig. A harmadik rész már a rajongók szerint is felemásra sikeredett, rengeteg mindent kihagytak belőle (én ezt már kívülállóként is sejtettem, mikor a második rész után valami rettentő hamar jelentették be a megjelenést, szinte lehetetlen is volt, hogy az eredmény ne legyen összecsapott), aztán itt van a negyedik, ami nemrég jött ki, és valami egész brutálisan elvakult kultusz alakult ki körülötte. Ezt arra mondom, hogy eddig bárkit láttam pl. a youtube-on, hogy kritikusabb hangvételt ütött meg vele kapcsolatban, a tömeg azonnal nekiesett, hogy darabokra tépje, a nagyobb RE-közeli bájgúnárok külön videókat szenteltek a véleményének, hogy kigúnyolják... nekem ez nagyon szekta-jellegű gondolkodásnak tűnik, ami csöppet elborzaszt. Különösen annak fényében, hogy az eredeti RE4 nem igazán igényelt egy átdolgozást, maximum egy grafikai update-et, és ahogy néztem az összehasonlító elemzéseket, eléggé olyan érzésem van, hogy a második rész kereteibe próbálták beletuszkolni a negyediket, pontosabban a már kéznél lévő motorral próbálták kezelésbe venni, ami annyira megváltoztatta a harcrendszert, hogy ilyen téren egy teljesen más játékról beszélünk. Nem mintha az eredetinek akkora rajongója volnék, de maga a harc elég pöpec volt benne, itt meg olyan, mint a másodikban, itt ez a mondvacsinált realitásra való törekvés, a főszereplő imbolyog, lassú, a célzása bizonytalan, az ellenfeleket inkonzisztens módon lehet csak megtorpanásra késztetni, a fejlövés se mindig hatásos, pont mint az RE2-remake esetében... miért nem inkább a Code Veronica-t remake-elték, az már elég régi. Vagy mondjuk a hatodikat? Arra aztán tényleg ráférne, hogy gatyába rázzak. Ja, hogy az nem volt siker, a negyediket viszont imádja a tömeg, azt könnyebb még egyszer eladni, a látszat kedvéért pedig berheltek rajta annyit, hogy a többség befogja a száját? Nem tudom, nekem ez valahogy nem szimpatikus, ahogy maga a jelenség is taszít ezekkel a sok esetben indokolatlan újrafeldolgozásokkal. A negyediktől szerintem mindenképp távol tartom magam, egyelőre a második tűnik sanszosnak, hogy egyszer befejezem és írok róla.

13. Kingdoms of Amalur - Reckoning

Ez sem egy mai darab, olyannyira nem, hogy Re-Reckoning néven már ez is kapott egy felújítást, én viszont csak nemrég vettem rá magam, hogy kipróbáljam. Tíz évig ez azért nem ment, mert egyrészt nem gyengén szaglott, hogy itt afféle offline MMORPG-t akarnak eladni, ráadásul ehhez a bumfordi, csicsás, már tényleg túlzottan meseszerű grafikához képest még egy WoW is totál dark fantasy. Aztán ahogy szoktattam magam a kipróbálás gondolatához, olyasmikkel érveltem magamnak, hogy akármi is legyen, a karakterfejlesztéssel csak el tudom foglalni magam, mint mindjuk egy Skyrim-ben, ami szintén nem volt nagy kedvencem, de biztos el lehet majd itt öldögélni, loot-olgatni, XP-zgetni, emellett sok helyen olvastam, hogy a jól sikerült harcrendszer végül elfeledtet minden mást. Jó pár óra játék és több megkezdett karakter után azt kell mondjam, hogy a harc inkább érződik középgagyinak, mintsem a cím megmentőjének: ha már ütnek, hiába próbálsz félrevetődni vagy pajzsot feltartani, mindenképp benyeled a sebzést, de amúgy is olyan nyomorultul projektálnak, hogy macskareflexek kellenek a kitéréshez. A chakram-ozás eleinte jópofának tűnt, de területi támadáshoz marha sokáig kell nyomva tartani, addig meg rendszerint belénk vernek jó nagyokat, mindennek tetejébe a kamera is kb. úgy és annyira zoom-ol ki és be, ahogy épp kedve tartja, marha idegesítő. Szóval nem oldozza fel a gagyi MMO-érzés alól, ami nem mellesleg tényleg penetráns: a területek elég nagyok, de marhára egyformák és ami még rosszabb, hogy iszonyú tördeltek, tele vannak akadályokkal, kiszögellésekkel, beugrókkal, nincs az, hogy van mondjuk egy szép nagy tisztás, amin átrohansz és lobog a hajad vagy mittudomén, semmi valódi szabadságérzet, az egész tele van aggatva mindenféle unalmas elemmel, ráadásul még ugrani sem lehet, csak ilyen ócska konzol-portokat idéző előre megadott helyeken... a kezelőfelület ismét csak túl semmilyen, túl stílustalan és arctalan, meg úgy az egész olyan steril és élettelen...

12. Overwatch

Az OW-vel mondjuk elég sokat játszottam ahhoz, hogy legalább valami félig-meddig releváns véleményt tudjak mondani róla, de olyan túlzottan mégsem éget a vágy, plusz ez volt az egyetlen kompetitív multiplayer FPS, amit életemben játszottam, ezért az egy játékért minek hozzak létre kategóriát, ha soha nem kerül mellé semmi?:) Mivel már nem egyszer kifejtettem, mennyire nem szívlelem az online lövöldözős játékokat, ahol egymást kell kinyírnunk, így magyarázatra szorul, hogy ezzel vajh' miért tettem kivételt. Annyi nem volt elég, hogy a Blizzard legyen a fejlesztő (eleve ez volt az első ilyen stílusú játékuk), ekkor már amúgy is kezdett meginogni a trónjuk, viszont ahogy a választható karaktereket néztem, arra jutottam, hogy talán ezt is lehetne úgy játszani, mint ahogy a World of WarCraft-ot, mármint támogató karakterként. Az abszolúte nem érdekelt, hogy össze-vissza rohangáljak és gyilkolásszak másokat, na de ha a csapattársaimat kellene gyógyítanom és megvédenem, na az már nagyon is közel állt hozzám, illetve akadt pár olyan karakter, ami szerepét tekintve kissé módosított fantasy-karakterként funkcionált (ilyen volt pl. a jégfalakkal és fagyasztással operáló Mei), szóval ha nem is rögtön a megjelenéskor, de pár hónap múltán megbékéltettem magam a gondolattal és beruháztam a játékra. Végeredményben nem is bántam meg: ugyan cseppet sem változott meg az ízlésem, továbbra sem kezdtem el aréna-shooterekben éji vadként vérszagra gyűlni, és itt sem voltam soha DPS (azaz sebzésosztó), de a gyógyító karakterek tényleg bejöttek, remek érzés volt életeket menteni, de a tank-szerepkör is hasonlóan élvezetes volt számomra. Viszont bárminemű sztori mód és különösebb érdemi tartalom híján (kevés térkép és játékmód, és ezek közül is sokat csak időlegesen lehetett elérni) úgy kb. egy év után eljutottam arra a pontra, hogy szép volt, jó volt, de elég volt, letettem. Teljesen rendben lévő befejezés lett volna, sajnos azonban pár hónapra rá a húgomék is elkezdtek játszani vele, persze hívtak engem is, a társaság miatt pedig jöttem, de lélekben már rég túl voltam rajta, így tényleg csak miattuk játszottam, egyre kevésbé élveztem, végül már a türelmem is jócskán megrövidült és gyakorta kiakadtam mások bénázásán, tényleg a legrosszabbat hozta ki belőlem a játék. Ezt én magam utáltam a legjobban, így végül barátság-rokonság ide vagy oda, egy ponton túl azt kellett mondanom, hogy elég volt, részemről ennyi. Jóval később még visszanéztem egy kicsit az Overwatch 2-nek csúfolt patch idején (ez is mennyire röhejes), de miután ingyenessé tették, végképp élvezhetetlenné vált, ezt a battle pass-es, live service-es gyökérséget pedig nem lehet eléggé szidni, nagyobb betegsége a játékiparnak, mint talán bármi azelőtt...

11. Borderlands 2, stb.

Mikor az első része kijött, a Borderlands viszonylag friss megközelítéssel, azaz a Diablo-féle tárgyvadász ARPG-k FPS-ítésével kecsegtetett, de mindössze két óra elég volt belőle, egyáltalán nem tetszett. A második már egy fokkal kevésbé tűnt összecsapottnak, mégsem voltam meggyőzve. Csak évekkel később adtam neki igazi esélyt, mikor erősen nyomott áron vesztegették DLC-kkel együtt, megspékelve az egyik folytatással/előzménnyel egy pakkban... így a szokásos érvrendszer mentén ("a karakterfejlesztéssel csak elleszek valameddig") már igazolni tudtam a vásárlást. A fősztorit sikerült végigvinni, úgyhogy akár meg is tehetném, hogy önálló bejegyzést kerekítek neki, de... egyszerűen nem tartom rá méltónak. Noha tényleg "elvoltam" valamennyire a karimmal, azért annyira nem egy mély rendszer ez, inkább csak időigényes felhúzni egy jobban működő build-et (a választott karakteremmel legalábbis az volt), de amúgy abszolúte nem adja egy megváltoztatott nézetű Diablo élményét. A képességfa -trió első látásra mondjuk ugyanaz, mint a D2-ben, ám ezek mind csak passzív képességek... persze távolról sem jelentéktelenek, de a sekélyesség elkerülése végett minimum (MINIMUM!) két-három aktív képességre lett volna szükség, plusz a loot nagyrészt csak fegyverekből + minimális kiegészítőkből áll, páncélzat szinte semmi, így bármennyire is igyekeztek változatos csúzlikkal előállni, így is marha kevés, na meg eleve totál hülyén áll egy FPS-nek, hogy a fegyvereid stat-okkal dolgoznak, lősz valakit, de a szintkülönbség miatt a szemgödrébe is szórhatod az ólmot, azt is simán állja... még rosszabb, amikor találsz egy tüzelési stílusban kedvedre való fegyvert, viszont ahogy haladsz előre, elavulttá válik, és csak olyat találsz a helyére, amit amúgy totál kényelmetlennek érzel, akár egyenesen utálod, de kénytelen vagy azt használni, mert másképp egyszerűen nem bírsz haladni. Viszont ami végképp kicsinálja nekem ezt a világot, az maga a világa. Elvileg a humorra mennek rá sztori és karakterek helyett, de én abszolúte nem találom viccesnek, inkább szánalmasnak. Bocsánat, helyesbítek, volt kettő, azaz kettő darab karakter, akik tényleg bírtak valami karakterrel és egyszer-kétszer sikeresen megnevettettek, ez a kettő volt Handsome Jack és Tiny Tina, és itt ki is fújt. Ezt a Claptrap nevű fogyatékos, irritáló robotot például nem értem, hogy miként kedvelheti bárki, én végig azt vártam, hogy hogyan lehetne valahogy kicsinálni/deaktiválni, erre a Pre-Sequel nevű részben még választható karakterré is tették, juhé... De úgy egyébként is kb. mindegy egyes karakter mintha valami beszédhibás, idegbeteg csavargó lenne, netán félkegyelmű, az elviselhetetlenség határát súrolja az egész. A sok-sok DLC-t már nem is bírtam befejezni, talán egy vagy kettő esetén bevégezni, de már ezek alatt is megevett az unalom, nem bírtam tovább. Ekkor megnéztem másik karakterekkel is, hogy mit nyújt, de míg az ilyesmi akár egy átlagosabb ARPG-ben is azt eredményezi, hogy teljesen belefeledkezem, itt egyszerűen nem térnek el egymástól annyira, hogy ez meg tudott volna történni. Persze más az aktív képességük, de ez csak egyetlen képesség, és ez sem mindig hoz gyökeres változást... meg hát tényleg rühellem a világát, a stílusát, annyira rohadtul debil.

10. Prototype

A Prototype lényegében egy durvább szuperhős-játék keresztezése a GTA-val, és mikor legutóbb ránéztem, akkor eszméltem rá csak igazán, hogy ez tényleg mennyire GTA-s... amit én annyira nem szeretek. De amit igazán nem szeretek, hogy az emlékezetkiesésben szenvedő, valószínűleg titkos génkísérleteken átesett főszereplő lényegében egy tömeggyilkos. Mert ugye itt egy gombnyomásra elemészthetünk, magunkba olvaszthatunk bárkit, sima járókelőket is, amit elvileg nem kell megtennünk, de egynémely szorult helyzetben erősen javallott, hogy valakit beszippantsunk az életerő visszatöltése végett, de még ha ránk támadó ellenséges katonákkal bánunk el így, akkor is olyan rohadt kegyetlen, embertelen vég ez. Egy darabig igyekeztem félretenni az ellenérzéseimet, mert hát mindeneféle menő képességre tehetünk szert és jókat lehet rombolni, azaz a játékmenet egész jól működött, csak aztán egyre inkább beütött ez az említett GTA-érzés, ahogy flangálunk ezen a méretes, de méretéből adódóan kevés érdemi tartalommal/küldetéssel feltöltött terepen, illetve elkezdtek egyre szivatósabb feladatok jönni, amihez egyre kevesebb türelmem volt. A kegyelemdöfést végül az adta meg, amikor a játék már durva crowd control-ral bíró ellenfelekkel kezdte el kompenzálni mindazt, amire a karakterem képes volt. Ez gyakorlatban annyit tesz, hogy a káosz közepette becsapódó rakéták miatt mozogni is alig bírtam, ügyefogyottan bukdácsoltam, estem-keltem, és mivel az eleve ott lévő, a Stubbs the Zombie-ban is megtapasztalt rossz érzés miatt már egy ideje borotvaélen táncoltam, hogy akarok én ezzel játszani egyáltalán, ennél a pontnál eldőlt a kérdés.

9. Diablo - Immortal / Diablo IV

Azt talán nem is kell különösebben részletezni, hogy a mobilokra szánt, majd végül PC-re is kitolt Immortal miért nem méltó a figyelmemre, hisz gyakorlatilag a harmadik rész egy tovább butított verziójáról beszélünk, így ha az már a birtokunkban van, miért kéne foglalkoznunk vele? Szó szerint semmi értelme, ugyanaz, csak bénább és kevesebb (a kirakati emberkék szánalmas mosdatása is kellően szánalmasra sikeredett... nem, nincs okostelefonom, és ha rajtam múlik, nem is lesz, ti marhák). A negyedik résszel papíron már más volt a helyzet, ám amikor előálltak az előzetes videókkal, lényegében ismét ugyanezzel a kifogással kellett élnem: ez nem egy negyedik rész, inkább egy Diablo 3.5 (vagy inkább 3.2...). Nekem marhára az volt az érzésem, hogy a mobilos játék bejelentését követő, jól dokumentált botrány és felhördülés nyomán arra jutottak, hogy a renoméjuk javítása érdekében akár akartak egy normális folytatást, akár nem, valamit mindenképp össze kellett rántaniuk minél előbb, aminek ez lett az eredménye. Mondják persze, hogy ez már új motorral készült, miegymás, de ezek az animációk egy az egyben ugyanazok, a harc feeling-je a megszólalásig hasonló, most akkor játsszak megint Diablo 3-at, csak ezúttal egy erőltetett MMO-köntösben, ami a kutyának nem hiányzott? Ráadásul egyetlen új kasztot nem kapunk, mindegyik korábbról köszön vissza? Ez nekem rettentő kevés. Meg maga a küllem is, ahogy az előző rész színesebb világára reakcióképp újra sötétebb hangulatot akartak behozni, na de ezt illet volna valahogy organikusan megoldani, így kb. úgy néz ki az egész, mintha egy ócska szürke szűrőt ráhúztak volna és jól van. Totál átestek a ló túloldalára, most már semmi szín nincs, csak a sárbarna meg a lekvár-vörös... mindennek tetejébe amikor a megjelenés előtt belenéztem egy fejlesztői videóba, ahogy nyomatták, na ott aztán tényleg ha nem tudom, hogy ez a negyedik rész, simán azt mondtam volna, hogy a harmadikhoz jött valami kiegészítő. Az egész gameplay ugyanaz a kapkodós, rohangálós, mindent letarolós, felszínes dögunalom. Ez marha kevés egy újabb számozott részhez. Meg ezek a fejlesztők is... én nem tudom, de ahogy néztem a promóciós felvételeket, ahol nyomták a béna marketingrizsát, csak azon tudtam gondolkodni, hogy ezeket meg honnan szalajtották? Valami olyan szintű amatőrség bűzlött róluk, hogy a maradék kedvem is elment a játéktól. És ezt nem úgy kell érteni, hogy durrogtam-puffogtam, aztán persze csak megvettem lihegve a megjelenés napján... nem, olyannyira hidegen hagyott az egész, hogy még a nyílt bétát sem töltöttem le, ki sem próbáltam, nekem ez egy nagy büdös semmi. Aztán amikor kiderült, hogy hetven euróért adják, mindemellé még jönnek hozzá a húsz eurós (ráadásul kasztspecifikus...!) karakterkinézetek, meg egy undorító battle pass-es live service-söpredék lesz az egész, ott már csak nevetni tudtam. Én személy szerint már hatvan eurót sem vagyok hajlandó adni egy játékért sem, még ha simán meg is engedhetném magamnak (amúgy is jobb szeretem kivárni a teljes kiadást minden DLC-vel, kieggel, tele vagyunk játékokkal, nem kerget a tatár), mindazonáltal furcsállom, hogy az emberekkel meg bírták etetni ezt a maszlagot, hogy "ez van, hát ennyivel többe kerül a játékfejlesztés"... érdekes, ott van például a Remedy-féle Control, ami bevallottan jóval szerényebb költségvetéssel készült, de ezt konkrétan ember meg nem mondja se a grafika, se a játékmenet, se a pályatervezés, se semmi alapján, meg nem lehet különböztetni egyik nagykiadós AAA-címtől sem (ja de... jobb náluk). Aki meg hetven eurót képes kiadni bármilyen játékért, pláne ezért, azt konkrétan elmebetegnek tartom. És micsoda meglepetés, a gyakorlatban is kiütközött, hogy a Blizzard halott és csak a hulláját cibálják, mintha élne... kíváncsiságból olvasgattam a fórumokat, és ilyeneket látok, hogy konkrétan NEM MŰKÖDNEK a rezisztanciák a játékban? Ott van a stat, de semmit sem csinál? Meg azért szaggat a játék, ha összefutunk másokkal és azért limitált a tárhely, mert úgy fércelték össze a kódot, hogy a többi játékos minden egyes cuccát beolvassa a program, még azokat is, amik otthon vannak a ládikájában... mi van?! Miféle utcáról összesöprögetett brigád ez? Meg hogy úgy helyezték el a Battle Pass-t, hogy totál véletlenül is aktiválni lehet, rá se kérdez és hiába keresed meg a support-ot, nem hajlandók visszacsinálni? Szó szerint okádnom kell. Lehetne még sorolni a finomságokat, de nem megyek bele, túl hosszú lenne a bekezdés, viszont tényleg döbbenet, hogy ez lett az egyik kedvenc sorozatomból, gyakorlatilag a konzumidiotizmust kell hozzákötnöm, ahogy erre a tákolt, tartalmatlan vacakra még így is irtózatos mennyiségben ugrottak rá, szépen átütve a tömegek ingerküszöbét ezzel az irreális árazással. Csak gratulálni tudok, pláne azoknak, akik még védik is...

8. Tormented Souls

Amikor megláttam ezt a játékot, egyből beindult a képletesen értendő nyálelválasztásom, mert hogy micsoda jó kis Silent Hill-re hajazó kis cumónak ígérkezik! Később aztán árnyalta a képet, hogy a lelkes fejlesztők inkább a Resident Evil-t tekintették példaképnek, ami még továbbra sem torpedózta meg jóval kecsegtető mivoltát... végül aztán belekukkantottam a gameplaybe, persze annak is csak az elejébe, hogy ne lőjek le poénokat, és... aztanemjóját, ilyen kretén felütést rég láttam. A főszereplőnk nem sokkal a kezdés után egy kádban találja magát kötéssel a fején (persze ezt leszámítva tök pucérul, hadd élvezkedjen az egyszeri gamer), ahonnan kimászva végül meglátja egy tükörben, hogy a jobb szemét konkrétan kivágták. Namármost... szóval... ez úgy nem tűnik fel az embernek? Nem érzi, hogy valami hiányzik? Le kell venni a kötést és a tükörképéből kell informálódjon, hogy nincs szeme? Ez most komoly? Meg ezt a beavatkozást csak úgy elvégzik egy retkes kádban? Fertőzés meg ilyenek? Meg a lányka se kap idegösszeomlást, csak szörnyülködik kicsit, aztán megy tovább, mintha mi se történt volna? Ja, végül is csak egy szeme ugrott, nem baj, kiheverjük, a Call of Duty-ban is elég beállni egy komód mögé, egyből meggyógyulnak a lőtt sebek is... Tudom-tudom, cinikus vagyok, de egy ilyen kezdés után egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy a teljes sztori ne egy emeletes baromság legyen. Később megtudtam, hogy dugig tömték fejtörőkkel is, ráadásul a legelvontabb, legabszurdabb fajtákkal, nekem meg semmi kedvem tízpercenként végigjátszást böngészni a készítők öncélú agymenései miatt, pedig a grafika és a hangulat elég pofásnak tűnt. Valószínűleg én lennék "megkínzott lélek", ha ebbe belevágnék... A fenébe is, nem nagyon sikerül szélesíteni a survival horror-beli palettámat... nem mintha ne adnék esélyt korábban parlagon hagyott cuccoknak, de pl. a Fatal Frame-nek eddig egyik részét sem sikerült végigjátszanom, így vagy úgy, de totál lefárasztottak, a Rule of Rose játékmenet szintjén is teljes csőd, a Haunting Ground-hoz pedig ezek után kedvem se nagyon maradt...:S

7. Max Payne 3

Húztam-halasztottam a harmadik részt, de érdekes mód nem azért, mert féltem volna, hogy rossz lesz. Valójában arra számítottam, hogy akármi is legyen, ellövöldözgetni biztos frankó lesz benne, így inkább csak amiatt halogattam, hogy legyen talonban egy játék, amit tuti végig bírok játszani, nem lesz akkora csalódás, hogy félredobjam. A fenét nem lesz... azt hiszem ez idő tájt, így a 2010-es évek első felében vált egyre súlyosabbá az a játékipari betegség, hogy minél inkább filmszerűvé kell tenni mindent. Az efféle megközelítés aggasztó mivolta kevésbé érződik súlyosnak, ha a sztori legalább jó, na de amit itt kapunk, az egy borzasztó hülyeség. A második rész végén önmagával és a múltjával voltaképp megbékélésre jutó Payne itt megint úgy depressziózik és alkoholizál, mintha semmi sem történt volna és töketlen, béna idiótaként menekül egy csicska maffiózó elől... hahó? Van itthon valaki? Játszottak itt egyáltalán az első két résszel, ahol Max gengszterek egész seregével számolt le? Majd biztos elhagyja az országot egyetlen ilyen nyomorult miatt, simán lerendezné semmi perc alatt... de itt meg néha olyan marhaságokat szövegel a belső monológjaiban, hogy csak a fejemet fogtam, az elképesztően blőd és elnyújtott jelenetekről nem is beszélve, amiket jobbára elnyomni se lehet és állandóan megszakítják velük a harcot... kibírhatatlan. Nem mellesleg a filmszerűség és a "realizmus" oltárán teljességgel beáldozták a játékmenetet... tyűha, a golyók ütötte véres nyomok ott maradnak az ingünkön, de amúgy mennyire reális, hogy a mellkasunk meg a szívünk közepén találnak el, szó szerint keresztüllőttek, ott figyel rajtunk nem is egy kimeneti nyílás, a Napnál is világosabb, hogy halálos sérülések, mégis vidáman grasszálunk tovább még az átvezetőkben is? Nevetséges. Azt meg tán mondani se kell, hogy a részletesebb grafika és az élethűbb mozgásanimációk a kezelhetőség rovására mentek, Payne jóval lomhább, a kamera imbolyog, belassított vetődéskor röhejes módon visszaverődünk a tereptárgyakról, megszakítva a "bullet time-os mészárlás" folyamatát, feltápászkodni meg alig bírunk, egy rakás szerencsétlenség ez az alak... És nyilván behozták a fedezékharcot is, amire nem tudom, hogy ki a halál vágyott, ráadásul kihajolva még el kell teljen vagy fél-egy másodperc, hogy megjelenjen a célkereszt meg hogy úgy egyáltalán lőni tudjunk, baromi zavaró. Még megvannak a jegyzeteim, szóval cifrázhatnám még, ha akarnám, de a lényeg, hogy történet és játékmenet szintjén is vacak az egész úgy, ahogy van, kemény két pályáig bírtam, nem tovább...

6. Oni

Erről a játékról pár hónappal ezelőttig még csak nem is hallottam, ami már önmagában intő jel kellett volna legyen, de mivel többen is magasztalták az itt található közelharcot, a kutatásom során mindenképp le kellett csekkolnom, nehogy kimaradjak valami fantörpikus élményből. Ennek inkább az ellentettje várt: a verekedés tényleg mutatott némi innovációt, de azt is elrontotta némely nemkívánatos megoldás, például futáshoz a bevált séma helyett (shift + előre) dupla előre + nyomvatartás a módi. Nagyon át kellett huzaloznom az agyam, hogy valamennyire megszokjam, és még így is utáltam. Persze a shift-re valami totál mást raktak, így rendszerint én is mást csináltam, mint amit szerettem volna - átállítani persze nem lehetett, mert hát miért is lehetne egy PC-játékban... ja, hogy konzolport? És...? A blokkolást a Tekken mintájára szerették volna, tehát külön gomb nélkül, passzívan, mikor nem nyomulunk előre, de míg ott tükörsimán ment, itt érzetre egyáltalán nem működött, ebben a rendszerben jobb lett volna egy dedikált billentyű. A kombók még érdekesek lettek volna, de éles helyzetben előhozni őket néha elég pénzfeldobásos módon működött (amennyire láttam, ezt az amúgy az elkötelezett rajongók is elismerik), jobban jártam az egyszerűbbekkel. Mindenesetre lett volna ebben fantázia, minden más téren viszont marhára összecsapott lett. Ellenfeleken túlforduló kamera (naná, hogy nem lehetett finomhangolni), elnyomhatatlan átvezetők, checkpoint-os mentés, kapcsolókeresgélős, fárasztó pályák, jellegéhez képest is iszonyú élettelen, steril, amatőr módon összedobott környezet, béna lövöldözés... a legrosszabb viszont a suta feladatok és a gyökér harci helyzetek voltak, egy vergődés volt az egész, ami tán még a maga korában is elavultan hathatott, szerintem kitéptem volna az összes hajam, ha kötöttem volna az ebet a karóhoz és végig akartam volna vinni... jobb a békesség.

5. Deadly Premonition

Beszélhetünk afféle kult-státuszról is, ami kialakult e körül a játék körül, mely inkább furcsaságának, különcségének köszönhető, mintsem annak, hogy ténylegesen jó játék lenne. Nem is az, valójában minden tekintetben igen rossz, amivel igazából nem is nagyon vitatkozik senki. Ocsmány grafika, gyenge, épp csak funkcionáló harc, fajsúlyos bug-ok, gagyi rejtvények, szánalmas, bugyuta QTE-jelenetek... valójában az egészről lerí, hogy a készítők valahol legbelül nem is játékot akartak készíteni, hanem inkább filmet (most deja vu-m van). Nem véletlen az elején ez a "Directed by" kiírás sem, bár nem tudom, mennyire lehet büszke az az illető, akinek a neve ott virít, ha ezt a "produktumot" "fémjelzi". Akik mégis szeretik, azok számára épp ezért és a felsoroltak ellenére működik, egy akár érdekesnek is megélhető, elvont, bárgyúan idióta film lenne ebből, ha akként hozzák ki, így én is ezzel a hozzáállással mentem neki, elnézően mosolyogtam a már-már szánalmat keltő gameplay láttán, mert akkor itt most nem ez a lényeg... de nekem filmként felfogva is elég trágyának tűnt. Ájuldoznak ugyan a Twin Peaks-homage miatt, de én ezt inkább arcpirítóan ügyetlen lopásnak mondanám, ahogy erőlködnek, hogy valami hasonló hangulatot hozzanak létre. A helyszínt és az alapfelállást még egy az egyben le is nyúlták, ugyanaz a hegyvidéki, erdős miliő, ugyanaz a hotel, ugyanúgy egy gyilkossági ügyben nyomozó ügynök, aki kissé excentrikusnak (itt inkább kreténnek) hat... a tiszteletadás az nem az, hogy amit csak tudunk, lelopunk, aztán elkezdjük bumfordi mód imitálni... David Lynch mesterművében sosem szánakoztunk a szereplőkön, furcsaságukban is érdekfeszítőnek hatottak, a hangulat abszolút egyedi volt, az érdekes, számomra sokszor kifejezetten szokatlan zene pedig csak rátett egy lapáttal, míg itt iszonyú ostoba, tökéletesen életszerűtlen párbeszédek hangoznak el a nyomozást végző rendőrök közt, úgy diskurálnak egymással, mintha valami RPG-ben évődnének a csapattársak, meg úgy egyébként is mintha mindenki fogyatékos lenne a környéken, a zene meg inkább irritáló, mintsem hangulatos (bár embere válogatja, elképzelhető, hogy némelyeknek ez pont ad némi pikantériát). Végül ott untam meg az egészet, amikor elkezdtek amolyan GTA-s életszimulátorra kényszeríteni, menjek időre ide-oda, egyek, borotválkozzak, tamagocsizgassak, kocsikázzak a város egyik végéről a másikba egy elég használhatatlannak tűnő térképpel... na jól van már, valószínű ezzel fogom tönkretenni a szabadidőmet, szerváljatok producereket egy filmhez, ha annyira azt akartok készíteni, ne egy játékkal erőlködjetek, ha közötök nincs hozzá. A sztorinak azért utánajártam, hogy miről maradnék le, de elég nagy sületlenség, ahogy arra számítani is lehetett - pár érdekesebb szál azért akadt, ahol jobb értelemben gurult el a gyógyszerük, ám pont a gyilkossági vonulat bizonyult a legérdektelenebbnek.

4. A God of War-széria

Már az elején le kell szögezzem, hogy egy percet nem játszottam ezekkel a játékokkal, se az eredeti részekkel, se az újabb megközelítésű epizódokkal. A görög-, és egyéb mitológiánál számomra élből nincs unalmasabb és érdektelenebb környezet, amelyben csak el helyezni lehet egy játékot, plusz a gameplay-eket látva se győződtem meg róla, hogy le tudna kötni ezzel az antipatikus egyénnel való csapkodás. De ha netán rajongó volnék, biztos furcsálltam volna ezt az újrázást, elég rendesen megbabrálták a játékmenetet, bár nekem még mindig ugyanolyan unalmasnak, középszerűnek tűnik, mint az elődei, csak némiképp megbuherált köntösben. Persze sok játék van, ami totálisan hidegen hagy, két szempont végett mégis érdemesnek láttam épp a GoW-ot idecitálni. Egyrészt jól mutatja a játékfejlesztés jelenlegi hervasztó állapotát, hogy ilyen típusú cuccokra kell elájulni, bizonyos értelemben ez jelenti az ipar mainstream csúcsát, legalábbis amennyi lelkendezést látok-hallok felőle, meg hogy mennyi díjra jelölték. Pedig a számomra erősen középszerű játékmenet mellé még igen erősen befigyel ez a jól ismert film-mánia, a rengeteg átugorhatatlan átvezető jelenet, a mászkálással, sétálós részekkel álcázott töltőképernyők... talán a 2013-as Tomb Raider volt az egyetlen ilyen filmesre vett játék, amit kipróbáltam (valamiért ott van a steam-könyvtáramban, bár rejtély, hogy miként került oda, mert én biztos nem vettem meg), de két óráig se bírtam, olyan lagymatag volt (ja, meg debil QTE-k forever...:S). Mellesleg azt se nagyon értem, hogy mit erőlködtek azzal, hogy ennek a sótlan, kretén karakternek megpróbáljanak valami "mélyebb" hátteret adni, pláne úgy, hogy folyton valami elviselhetetlen mód hörög maga elé, mint valami oldalba lőtt megmolesztált medve... Akárhogy is, de így a 2020-as évek elejére elképesztő alacsonyra került a léc. A másik aspektus pedig az ESG-jelenség: mint azt bizonyára sokan tudják, ez a szervezet afféle kvótát vezetett be, ami alapján anyagilag jutalmazzák, ha ezeket az úgymond "progresszív" ideológiákat beletuszkolják a játékaikba, egyszerűbben szólva lefizetik a kiadókat és a fejlesztőket. Szóval ha valaki értetlenül nézné, hogy mégis miért van tele egy rakás játék (filmekről, sorozatokról nem is beszélve) csupa oda nem illő szereplővel, mindössze azért, hogy kipipáljanak mindenféle etnikumot és/vagy szexuális devianciát, vagy konkrétabban szólva mi a fenét keresnek afféle "afrosvéd" emberkék a zord északon s a távoli múltban, akkor ez az oka. De ismerjük a mondást: minden rossz gyökere a pénz szeretete:).

3. Bármi a Bloober Team-től

Az már jó pár éve feltűnt, hogy érdemi horrorjáték alig érkezik. Többek közt ennek lehet következménye, hogy pl. a Layers of Fear nevű fércmű még úgy egész elfogadható kritikákat kapott, vagyis az igénytelenség már jó ideje egyre súlyosabban férkőzik be a médiumba. Fércmű helyett talán találóbb lenne az "epigon" kifejezés, persze a szó létező legelmarasztalóbb értelmében, hisz amit én ebből a játékból láttam, az egy nagy büdös, erőltetett katyvasz kb. nulla játékmenettel. Maga ez a fejlesztőcég is afféle parazitának tűnik, akik mindenféle stílusra ráugrottak, amire bírtak, csak hogy a felszínen tartsák a fejüket, és közben loptak, ahonnan csak nem szégyellték (és nem is nagyon szégyelltek semmit). Némelyek már tételesen utánajártak, hogy mit honnan csórtak, így én inkább csak a legkirívóbb példát említeném, hisz gyakorlatilag az egyik legismertebb promó-képüket is egy Indiana Jones-filmből ollózták ki, persze egy brutálisabb jelenetből, ahol egy pasas arca gyakorlatilag elolvad, de még arra sem vették a fáradtságot, hogy normálisan kiretusálják a szemüvegét. Nagy kár, hogy a Silent Hills-játék mégsem készült el, csak az ún. P.T.-demo izgatta fel a jónépet, mert így teret adott a rengeteg kopírozónak, a stílusban jelen lévő légüres tér pedig lehetővé tette, hogy efféle igénytelen selejtekkel is sikereket lehet elérni. Külön vicc, hogy az egyik játékukban bevezettek egy "újítást", hogy egy képernyőn egyszerre két helyszínen/idősíkon történnek az események (néhány ismeretlenebb cím egyébként már élt ezzel, valójában ezt is lopták), és volt pofájuk arra, hogy levédessék!!! Pont ők! Na ez már mindennek az alja... Ám a legnagyobb tragédia, hogy a Konami lassú ébredezésében pont ennek a senkiházi brigádnak adta oda a Silent Hill 2 remake-jét (ami mellesleg a kedvenc játékom). Most komolyan ennyire nincs senki széles e világon, akire rábízhatták volna? Ennyire posványban van a szakma? Vagy ezek az idióták nyomtak egy google-keresést arra, hogy "horror developers", és ráböktek egy találatra az első oldalon? Egyébként is mi a fenének nyúlnak hozzá a Silent Hill 2-höz, mi szükség van rá? Azt az érinthetetlen hangulatot csak elrontani lehet, megbecsteleníteni ezekkel a faramuci, "modern" ügyetlenkedésekkel. A beharangozó trailer is szimplán nevetséges, ahogy teljesen megváltoztatták a főszereplő viselkedését, személyiségét... és gyanítom, hogy nem ez lesz az egyetlen, amibe belenyúlnak. Kísértetiesen hasonló a helyzet a Resident Evil újrázásaihoz olyan szempontból, hogy itt is inkább az első részre fért volna rá egy ráncfelvarrás, ha már valamit meg kell piszkálniuk, de persze a 2-t kellett kipécézniük, mert abban van a nagyobb lóvé. Még egy tehetségesebb csapattal se nagyon látnám értelmét a megbolygatásának, ezekkel a nímandokkal meg pláne, hogy csak elrontani tudják. Persze a szakma meg az "újságírók", de még az igénytelen tömeg is körbe fogják nyaldosni, ahogy kb. mindent, de száz százalék, hogy egy méltatlan, jócskán átírt/megváltoztatott trágya lesz, amire a legnagyobb dicséret az lehet, ha egyáltalán funkcionálni, azaz futni és működni fog normálisan. A nagy átlagnak már ez is elég (vagy még ez sem szükséges), a sok csicska benyeli majd simán, mert "Silent Hill 2"... tényleg? Tényleg az? Tuti...? Egy szó mint száz, semmi becsülete nincs előttem annak, aki hasra esik ezektől a tákolt, ócska vackoktól. A jelek szerint a horror-műfaj is hullaközeli állapotba került.

2. The Last of Us 1-2 (és a jövőbeni részek, ha lesznek)

A lopakodós játékmenet kapcsán egyszer már szóba hoztam a TLoU első részét, ami ugye a közelmúltig csak konzolon volt elérhető (a PC-s port a hírek szerint valami szánalmasan hitvány), mert ugye lépten-nyomon azt hallottam, hogy mekkora mestermű. Nagyon nem tud érdekelni a százezredik poszt-apokaliptikus zombi-téma, mindenesetre elkezdtem csekkolni egy végigjátszást, hogy miről maradtam le... hát mit mondjak, nem hullattam könnyeket, hogy (akkor még) csak konzolra jött. Már itt is rendesen élt és virult a jelenség, hogy elsősorban filmet szerettek volna készíteni, mintsem játékot, de ami különösen hidegzuhanyként ért, az a stealth megvalósítása, ahogy a főszereplő tinilány védencével oson a katonák közt, de közben fennhangon társalognak, miközben a fegyveres mamlaszok két méterre sincsenek tőlük... rémes, egyszerűen rémes, katasztrófa. Sokat elmond már az akkori közszemléletről, hogy szórták rá a maximális értékeléseket, de egy ilyen égbekiáltó hülyeséget észrevételem szerint egy lélek sem említett meg (tisztelet a kivételnek, ha van). Nyilván nem néztem végig az egészet, a sztorit azért elolvastam, fogjuk rá, hogy oké, nehéz így megmondani, hogy első kézből átélve lett volna hatása rám vagy sem - hajlok arra, hogy nem nagyon, mivel élből nehéz komolyan vennem ezt a számomra igencsak elcsépelt háttérsztorit. Aztán jött a második rész, és az emberek jó része rendesen kiakadt a kiszivárgott infók, majd később a teljes cucc miatt. Érdekelt a jelenség, úgyhogy jó pár videót/véleményt/elemzést megnéztem, így nagyjából képben vagyok a sztorit illetően, és bár nekem semmit nem jelentenek ezek a karakterek és szereplők, meg úgy maga a játék sem, de még így pártatlanul is azt kell mondjam, hogy ez valószínűleg a legostobább és leggonoszabb játék, ami a piacon van. Pontról pontra nyilván nem fogok végigmenni mindenen (reggelig itt ülnénk), de azért nem semmi, amit ezzel leműveltek. Korábban említettem ezt az ESG-jelenséget... na szerintem itt még csak efféle befolyás sem volt szükséges, a főkolomposok itt olyan meggyőződésesek, hogy ingyen is annyira aberrálttá és eltévelyedetté tették volna, amennyire csak lehet. A legkreténebb számomra ez a primitív üzenet volt, miszerint "a bosszú nem megoldás", bla-bla-bla, miközben a főszereplő(k) olyan bestiális kegyetlenséggel gyilkoltak tucatjával, talán százával is (tényleg rohadt erőszakos egy cucc ez), hogy ennyi kiontott vér után a szereplők személyisége ronccsá torzult volna, vagyis a sztorinak még annyi értelme sem maradt, mint amennyi egyébként lett volna (és az se volt sok). Eszméletlenül hatásvadász és gyökér az egész. És mint mondtam, nekem semmit nem jelentenek ezek a karakterek, szóval nekem aztán tökmindegy, hogy az első részből megölték az egyik legkedveltebb szereplőt, na de hogy a vezető író szó szerint berakta a saját játékbeli mását, hogy még le is köpje a hulláját, hát az már tényleg annyira bornírt és sötét, hogy arra szavak nincsenek. Azon is jókat röhögtem, hogy a pasas valószínűleg a vallását népszerűsítendő szándékkal valami zsinagógában mutatta be, ahogy a két homoszexuális főszereplő a szertartásoknál használatos iratokból olvas... micsoda véletlen, hogy nem azok a részek hangzottak el mondjuk a Tórából, miszerint ha azonos neműek hálnak egymással, azokat meg kell kövezni, mert fertelmes az ilyen az Úr előtt... kicsit azért szelektív, nemde? Ez a manus még zsidónak is hamis, ahogy feministának dettó, már amennyire lehet hinni a nem egy helyről rebesgetett pletykáknak, hogy ő maga túrta ki a cégtől a korábbi játékok egyik főbb íróját, aki történetesen nő... ja, és persze a "bigott" vallási fanatikusok megint csak afféle elfajzott keresztények, még véletlenül sem muszlimok, mert rájuk ugye nem szabad rosszat mondani... pedig nem tartana sokáig levadászni a netről a videót, amin egy iszlámhívő országban egy épület tetejéről dobtak le valakit a fentebb taglalt szexuális orientációja miatt. Gyáva férgek, na őket már nem meritek froclizni, mi? Könnyebb abba belerúgni, aki Krisztus tanításának megfelelően nem vág vissza... Nem sorolom tovább, de tán ennyiből is kiviláglott, mennyire képmutatónak, alávalónak és romlottnak tartom ezt az egészet. Általában nem szeretek másokat a szórakoztatóipari ízlésük miatt megítélni, de ha a baráti-, vagy munkahelyi társaságomban meghallanám, hogy valaki ezt a játékot dicséri és magasztalja, az biztos, hogy onnantól kezdve gyanakvóan méregetném és olyan távol tartanám magam tőle, amennyire csak lehet...

1. Sétaszimulátorok

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer én, ahogy egy délután valahogy semmi érdemleges tevékenységre nem éreztem magamban kapacitást, így belőttem valami agykikapcsolós játékot, amire alig kell figyelni, a háttérbe meg kerestem valamit, ami csak úgy mehet és hallgathatom. Volt egy csatorna, amúgy nem becsülöm túl nagyra, de azt láttam, hogy a csókák épp a kedvenc játékaikról beszéltek, na mondom belehallgatok, hátha véletlenül akad valami jóság, ami eddig elkerülte a figyelmem. Így került képbe a What Remains of Edith Finch, amit az egyik tag élete egyik legmeghatározóbb élményeként mutatott be, ami mélységesen szívfacsaró történettel bír, amit nem lehet sírás nélkül kibírni és ami elé akármelyik családtagját ültette le, mindenki csak szó nélkül, megilletődötten bámult maga elé, miután letette a kontrollert. Na mondom ez kell nekem, ritkán találkozni jó sztorikkal, teljesen késznek éreztem magam arra, hogy egy játék megérintse a lelkem legmélyét. Az eredmény pedig... talán nem lenne nagy merészség azt állítanom magamról, hogy boldog ember vagyok, akit nemigen gyötör lelki fájdalom, korábbi traumák emléke vagy bármi efféle (ha volt is ilyen, Valakinek hála rég gyógyultnak tekintem magam), így nincs sok fogalmam arról, milyen lehet a poszttraumás stressz, de ha erre a játékra gondolok, akkor talán valami ahhoz hasonló érzés foghat el, mert amit itt történet gyanánt el akartak adni... te jóságos ég, egész megdöbbentően ostoba, irracionális és idióta. Még azt sem átallnám kijelenteni, hogy valójában nincs is valódi története... és ezen sírtak némelyek?! A jelek szerint fogalmuk sincs életről és halálról, ha ezen képesek voltak sírni. Akinek ez a sztori tetszett, az egyszerűen gyengeelméjű, ezt egyszerűen nem lehet másképp mondani, olyanokat próbáltak itt bemesélni az embernek, hogy az kész röhej... ha ez a műfaj csúcsa, akkor felőlem az egész ott pusztulhat, ahol van. És én hülye még végigvittem ezt a szemetet, holott játékmenet gyakorlatilag nincs, simán megnézhettem volna a neten és semmit nem veszítettem volna (persze elpocsékolt idő lett volna az is). Nem is értem, hogy egyáltalán hogyan maradhat életben ez a vonulat, minek veszik meg őket, hisz lényegében ez nem is videójáték, nem játszol benne, néha kanyarogsz, de inkább csak mész előre, még puzzle-ök sincsenek, ha meg mégis van valami, ami szeretne rejtvény lenni, az is teljesen magától értetődő. Talán két helyen éreztem, hogy a készítőknek már kezdett lesülni a pofájáról a bőr és kézzel-lábbal próbáltak valami játékmechanikára emlékeztető elemet beletömködni, de mondanom sem kell, hogy ez nem sokat nyomott a latba. Talán ez az egyetlen játék, amire nulla pontot adnék, már-már undorodom tőle, egyenesen megvetem. Egymagában, egyes-egyedül kicsinálta számomra ezt az egész walking sim-es témát, soha az életben nem fogok még egy ilyennel foglalkozni. Korábban még lett volna bennem némi engedékenység, mert hogy a sztori, a hangulat tán elviheti őket a hátán, de nem, ezek után nem. Ha valaki furcsállná, hogy a helyezést miért egy másik játék illusztrálja, akkor itt rejlik a válasz... még annyira sem méltatom, hogy a képét betegyem.