A Tourniquet egy 1989-ben alakult keresztény thrash metal együttes, amely együttes ebben a szubkultúrában a nagyobb nevek közé tartozik, emellett a szakmai/kritikai elismerésük is igen jó (különösen a dobos/zenekarvezető Ted Kirkpatrick-et övezi megbecsülés), mégis elég ismeretlennek számítanak. Pár hónappal ezelőtt írtam az Opprobrium zenekar debütalbumáról, és az ő esetükben az ismeretlenségük egyik fő okát a hitvallásukban láttam, a Tourniquet esetében viszont nem írnám az egészet ennek a számlájára, mivel ők néha elég bizarr dolgokat építenek a zenéjükbe, a hangzásuk sem mindig a legbarátságosabb, ezen felül a '90-es évek közepe táján picit ők is eltévelyedeztek a metal ösvényéről mindenféle ismeretlen területekre - valószínűleg ez sem tett nekik jó szolgálatot. A közvélekedés a Pathogenic Ocular Dissonance c. harmadik lemezüket tartja a legnagyobbra - ezt én speciel nem osztom, szerintem nem is egy albumuk van, ami összességében jobb ennél, mégis erről írok, mert emiatt a dicsfény miatt egy fokkal érdekesebbnek tűnik írni róla, másfelől... nos, a másik okot (ami a nagyobbik) majd a későbbiekben ismertetem.

Bárhogy is legyen, a nyitány pazar: kapunk egy intro-t, ami az eleinte jelen lévő beszédfoszlányok miatt elsőre csak a szokásos ambient-jellegű, szerintem inkább felesleges bevezetőket idézi, de legkellemesebb csalódásomra (már ami még az első meghallgatást illette) viszonylag hamar átváltanak egy iszonyú jól eltalált, szinte magasztosnak nevezhető gitártémába. Ez az intro nálam már-már ott van az Iron Maiden-féle Ides of March vagy Judas Priest The Hellion-ja mellett... nem azt mondom, hogy ugyanolyan jó, mint azok, csak azt mondom, hogy már-már ott van mellettük. Csodás kezdés! Hasonlóan csodás, ahogy átváltunk a címadó szám megint csak csodás dallammal bíró kezdőriffjébe, bár a teljes dal azért tartalmaz marconaságot, eleve a refrén (már ha lehet annak nevezni a cím ismételgetését) alatt Kirkpatrick mester egy kis blastbeat-et is behajít, márpedig blastbeat-tel tévedni nem nagyon lehet. Később egy mufurc bőgőtéma ólálkodik elő egymagában, Guy Ritter énekes szintén előmerészkedik hipnotikus dallamaival, hogy aztán visszakapjuk a kissé elfelejtett kezdőriffünket, mindezt pedig megspékelik egy szuper énekrésszel, ami akár egy második (igazi?) refrén is lehetne.

Sajnos ezt követően már jóval vegyesebb az összkép... lényegében akárhol is hallgatunk bele az anyagba, mindig igényesen feljátszott zenét hallgatunk, többnyire szikár, kissé szögletes thrash-t, amibe olykor beledobálnak valami furcsaságot meg szokatlan váltást, de valahogy alig hallok olyan témát, amely igazán megfogna. Egyszerre eltűnnek a dallamok és sokszor érzem úgy, hogy sótlan az egész, amin ez a tüskés hangzás sem feltétlenül segít (a borító színét amúgy elég jól eltalálták, pont ilyen hangulatú a zene is). Amikor mondjuk az Exoskeletons c. számot hallgatom, kissé furcsállom, hogy az album ilyen jó kritikákat kapott: most hagyjuk ezt a groteszk, torzított, egyre hangosodó nyögést, amivel indul; ha ezt nem számítjuk bele, a zene akkor is dögunalom, amely nagyrészt kifejezetten erőtlen, gyenge és béna énektémákkal társul. Hasonlóan félresikerült lett az idegeinket robotszerűre torzított szövegmondással próbára tevő Gelatinous Tubercles of Purulent Ossification (ja igen, a címekben és a szövegekben elég gyakoriak az ilyen orvosi kifejezések), ami tartalmaz ugyan egy jobban sikerült morzsolós riffet, de később átmegy ilyen grunge-osan nyúlós alternatívkodásba és elég keményen unalomba is fullad - csak a végére ébred fel valamennyire, viszont akkora már minek? Ámde a legfájóbb mélypont a Phantom Limb bevezetőként lezavart nyegle basszuspengetése, ez már kifejezetten irritál, de mikor a gitárok észbe kapnak, még azután is viszik tovább ezt a nem csekély mértékben műmájer hatású lazázást. Egyedül a második felében hallható pulzálás az, ami még úgy-ahogy oké, de megmenteni nem tudja. Ritkán élek ezzel a kifejezéssel, de ezt a számot kifejezetten utálom.

Szintén nem a kiemelkedő kategória, mindenesetre az előbb tárgyalt a háromnál mindenképp fényesebbre sikerült a kapkodós thrash-riffekkel nyitó Ruminating Virulence, ahol a jobbféle gitártémákat inkább a második felében találjuk némi érdekes váltással megspékelve. Nagyjából ez a kategória a Spectrophobic Dementia is, ami kimértebben kezd, majd olyan témákkal és tempókkal folytatja, amelyek valahonnan nagyon ismerősek, csak beazonosítani nem tudom őket, viszont ez is inkább a második felére javul fel, különös tekintettel a technikás, meggyőző szólóra. Ilyen téren még szóba jöhet a fenyegető, kissé skizó hangulattal kezdő En Hakkore, ahol szintén szépet villantanak és még néhány ötletesebb zenei rész is fellelhető (még némi punk-os húzás is befigyel), de többek közt a fura, semmitmondó refrénnek köszönhetően az összkép inkább vegyes. Az ezt megelőző lemezeik alapján egyébként tudni lehet, hogy Ritter-ben ennél több van, csak az itt hallható dalok többségénél egyszerűen nem használták ki az adottságait.

A vége felé viszont érkezik még két csúcspont, ami jelentősen a jó irányba billenti a mérleg nyelvét: a Descent Into The Maelstrom egy mindössze másfél perces, ének nélküli darab, de egy igen-igen remek dallamot visz végig, melynek hallatán felmerül bennem a kérdés, hogy a sok keménykedést miért is nem lehetett kicsit színezni ilyen szinten elkapott motívumokkal? Nyilvánvalóan képesek lettek volna rá, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a The Skeezix Dilemma, ami még egy egyébként erősebb lemezen is a legelőkelőbb helyet foglalná el minőségre nézve. A zárásul szolgáló tíz perces műremek klasszikus zenei igényességgel komponált és feljátszott akusztikus játékkal indít, és mivel itt is valami számomra nehezen kihámozható, furcsa koncepcióval állunk szemben, ezt először idegenül kiugró vurstlizene, majd egy gyerek fecsegése követi, mígnem elindul a tényleges dal. Az igényesség a torzított gitárokkal sem vész el, középtempós, kiválóan megírt és nagy örömmel léggitározható témákban dúskálunk, a méltóságteljes zenére végre az énekes is méltóbban odateheti magát. Később kicsit bekeményítenek, gitárszóló és egy újabb fantasztikus riff, némi idegesítő macskavernyákolás(??), aztán vissza a verzéhez, végül egy ismét csak komolyzenei és még inkább komolyzenei igényességű, kétrészes lezárás, amitől csak úgy ráz a hideg. Bárki megirigyelhetné, olyan csodálatos, még azt a pár aggályos bejátszást is simán elnézem neki. A Tourniquet valószínűleg legjobb száma, nálam a zenekaron túlmenően is ott van a kedvenc dalaim közt, és itt a választ is megadtam arra, hogy miért is ezt a bizonyos harmadik korongot emeltem be ide a naplóba: a The Skeezix Dilemma miatt.

Kapunk itt tehát néhány gyengébb, néhány közepes, néhány jobb darabot, illetve négy kiválóságot (ha az intro-t nem vesszük egybe a címadóval), a négy kiválóság pedig annyira kiváló, hogy némi osztás-szorzás (inkább csak osztás) után is arra jutottam, hogy a Pathogenic Ocular Dissonance minden negatívumával együtt is bőven jó egy négyesre. Vagyis... jó a jóra:)