A jelek szerint Isten is így akarta és persze élünk - én legalábbis mindenképp élek -, ezért a Savior Machine lemeztrilógiájának második részére, a Legend, Part II-re is kitérhetünk (hogy az előzményről írott bejegyzésemre is visszautaljak, még ha nem is túl fifikásan:)). A koncepcióként a Jelenések könyvének feldolgozását vállaló alkotásfolyam zeneileg sem teljesen saját kútfőből származik, hiszen az eredeti ötletek mellett jócskán válogattak különböző komoly-, vagy filmzenei motívumokból, amit tudtommal nem is rejtettek véka alá, és hát nem is igazán tudták volna tagadni. Ízlés, felfogás dolga, hogy a végeredményről alkotott véleményünket ez mennyire befolyásolja, én speciel elfogadtam, hogy léptem-nyomon ismerős, vagy még inkább egy az egyben átvett elemek köszönnek vissza, és ahogy azt anno már elmondtam, részben úgy tekintek erre a projektre, mint afféle feldolgozásra, újraértelmezésre és tisztán annak alapján ítélem meg, hogy a rajta hallható zene milyen élményt ad.
Míg a Part I bizonyos tekintetben úgy is felfogható, mint egy nagyobb lélegzetű mű bevezetése, itt már érezhetően belecsaptak a tárgyalásba, vagyis a korábban hallott lassabban hömpölygő, kifejtős, ráérősebb témák és hangulatok után jóval inkább dalközpontú megközelítéssel éltek. A nyitó The Covenant c. dalból ez még nem fog leesni, mivel inkább amolyan erősen felhizlalt intróként funkcionál, majd' kilenc percével pedig akár unalmas is lehetne, viszont olyan remekül építették fel és olyan remek mintákat válogattak hozzá össze (ha más nem, az első Indiana Jones-film biztosan beugrik majd:)), hogy ilyesmiről szó sincs. Pedig még az ének se nagyon mozdul el a háttérből beszövögetett szavalástól, szövegmondástól, illetve ezek összefonódásától, a zene hatásos volta mégsem igényel refréneket vagy hasonló vokális csúcspontokat.
Ezt követően kitapinthatóvá válik a klasszikus dalformátum előtérbe helyezése, ráadásul jobbnál jobb dalokkal! A keleties dallamokkal átszőtt, még visszafogottabb The Whore of Babylon egyből egy fantasztikus tétel, amire a remek felvezetésű, drámai The False Prophet csak rátesz egy lapáttal - Eric Clayton énekes igencsak remekel! Ha kedvencet kellene választanom, nem volna könnyű, de valószínűleg a The Promise lenne a befutó: tizenegy és fél perce ellenére végig érdekes, változatos, tele hidegrázós részletekkel, óriási melódiákkal - még amikor szimplán csak recitálják az Izrael törzseiből elpecsételtekről szóló Igeszakaszt, hiába felsorolás, talán a legsodróbb, leggyönyörködtetőbb pillanatait hozzák vele. A másik nagy esélyes az Antichrist II: The Balance of Power lenne, ahol a sötétségében is szinte ünnepélyes hangnem, valamint a mérhetetlen tragédia szinte kézzel fogható megelevenítése mozdít a mélységtől az egekig és vissza. Megrendítő.
A Behold A Pale Horse nevezhető az album slágerdalának: rövid és fogós, érezhetően ez hordozza magában leginkább az együttes első két anyagának gothic rock-os hangzásvilágát, és amennyire észrevettem, tán egyedül mentes a máshonnan kölcsönzött alkotóelemektől. Főtémája azonnal fülbe ül, érhető, hogy még kislemezen is kihozták, melyen a szokásos alternatív verziók mellett ott figyel a lemezről lemaradt New World Order - címéből is sejthető, hogy abszolúte illik a koncepcióba, bár annyi újdonságot nem mutat fel, hogy különösebben hiányozzon innen.
A korong utolsó szakaszán a Legend II:II / The Holy Spirit / The Bride of Christ egynek vehető dalhármasa adja meg az uralkodó hangnemet, na de milyen gyönyörű hangnemet... megkockáztatom, hogy nem hívő füllel is léleksimogató lehet, egyébként pedig keresztény legyen a talpán, aki nem törik ki könnyekben az Elragadtatás ilyen szépségű megéneklésén (ilyen téren én is rendszeresen "elbukom"). Ezt a katarzist hivatott levezetni a Rapture: The Seventh Seal, mely funkcióját lényegében ellátja, de nem tudtam nem észrevenni a teológiai keveredést, hisz az elragadtatás nem a hetedik pecsétnél következik be, hanem már a pecsétek feltörése előtt. A közkeletű tévedés indokait persze ismerem és értem, épp csak a mögöttük húzódó megközelítés felszínes, terjesztőik sajnos nem elég alaposak, néhány Igevers kiragadására támaszkodnak anélkül, hogy azokat más fontos Igékkel is összevetnék. A zenemű értékelhetőségéből ez persze nem von le semmit, mindössze arra akartam utalni, hogy az apokalipszis idővonalát nem feltétlenül Clayton mester vizsgálódásai és megértési szintje alapján tanácsos összeállítani:).
Ennyi ajnározás után kérdés lehet, hogy vannak-e egyáltalán gyengébb, kritizálhatóbb momentumok? Részemről mindenképp, noha csak kevés. A matéria jellemzően ott ül le nálam, amikor a narrációt támogató/erőltető átvezetők kerülnek előtérbe, időként sajna egész tételeken végighúzódva. Témáját tekintve a Mark of the Beast pl. simán lehetett volna velősebb, hangsúlyosabb, de csak egy zordnak ugyan zord, viszont elég sótlan kántálásra futotta, ahogy a záró War in Heaven - The Second Fall is simán kihagyható, mivel jobbára csak korábban hallott részeket ollóznak benne össze. Ehhez képest a World War III - The Final Conflict II már kevesebb elmarasztalást érdemel, a monologizálást itt jobban elegyítették emlékezetes, hatásosabb zenei fogásokkal. A The Maryrs Cry is biztatóan indul, a kristálytiszta zongora-, és vonóshangok felett kísérteties, a szembe szinte könnyeket csaló ének ködfátyolszerűen száll, de a szerzemény utóbb már elveszti ezt az erejét.
Mindez persze nem indokol számottevő dorgálást, sokan bizonyára még nálam is könnyebben átlépnek az ilyetén negatívumokon (ha egyáltalán annak veszik őket), a Legend II egy lélekemelő, olykor egész szenzáció mű, számomra kérdés nélkül a trilógia legkiválóbbja - természetes, hogy jelest kap tőlem. Ami pedig a harmadik részt illeti... folyt. köv.:)!
Ó, és a dátumra való tekintettel: Buldog karácsonyt mindenkinek:D!
