Valamikor az ezredforduló környékén történt, hogy egy haveromnál lógtam és mindenféle írt CD-k és DVD-k netről összeguberált tartalmát mazsoláztuk - már nem is tudom, hogy kitől vagy honnan szereztük ezeket, mindenesetre itt hallottam először a Katatonia I Break c. számát, és egyből beleszerettem a hangulatába, a rendkívül megkapó énektémákba, a visszafogott, de mégis erőteljes alapokról nem is beszélve. Elmondhatjuk tehát, hogy új kedvencet avathattam és egyből rá is vetettem magam minden hangzóanyagukra, amit csak be tudtam szerezni. Volt egy kis töprengés, hogy mely lemezük szerepeljen most itt, végül pedig a 2001-es Last Fair Deal Gone Down mellett döntöttem. Ugyan az első két lemezükön még barátságtalanabb, depresszívebb doom/death hallható, ugye értelemszerűen főleg hörgős énekkel, viszont a harmadik nekifutásnál már jóval befogadhatóbb zenét kaptunk, de azok a megkapó gitártémák és dallamok sem tűntek el, amelyek korábban is jellemezték őket, eme szóban forgó, ötödikként érkező albumon pedig meglátásom szerint tökéletesre csiszolták a formulát hangulat, hangzás és dalszerzés tekintetében.

A stílus tehát szomorkás, már-már alterock-ig szelídült, viszonylag egyszerűre vett zenei alapokra épülő gótikus metal, ami nem annyira pusztítóan depressziós, mint mondjuk akár egy-két sorlemezzel korábban. A melankolikus hangulatba szerintem itt már jóval organikusabban és tisztábban vegyül valamiféle szépség, ami nem az elérhetetlen gyönyörűség után való kiábrándult vágyódást sugalmazza, hanem inkább fénynek tűnik az alagút végén, már ha élhetek efféle sablonokkal. Minden bánatos jellege ellenére sokkal barátságosabb, kevéssé kimért vagy hideg, ami a nyitó Dispossession-ben is egyből érezhető. Szolidan építkező, a fülnek igencsak kellemes bevezetéssel indít, és a korábban már említett megkapó gitártémák sem váratnak sokáig magukra - nehéz volna eldöntenem, hogy ezeket szeretem-e jobban, vagy Jonas Renkse egyéni énekét. Maradjunk egyelőre egy döntetlenben, hisz csodálatosan összedolgoznak a csakis rájuk jellemző, teljesen egyedi hangulatot létrehozva. Egy szó mint száz, ez az egyik kedvencem innen, a refrén is remek. Hasonlóan nagy ász a Chrome is, nemkülönben nehezen körülírható zenével és hangulattal, tényleg a megkapó lenne a legtalálóbb kifejezés, amit használni tudnék. Ez a dal egy leheletnyivel talán keményebb, de nem kell semmi nehezen emészthetőre gondolni, tán csak a tempó ad néha zúzósabb jelleget. Szerintem ez volt az az album, ahol a death-ből való nagy váltás után ismét elkezdtek új irányokba terjeszkedni, atipikusabb megoldásokban gondolkodni, ez leginkább a We Must Bury You esetében mutatkozik meg. Elvontabb, lazább rockzenét kevéssé szoktam hallgatni, így nehéz mihez hasonlítanom ezt a számot, mindenesetre érdekes akkordpengetésekkel operálnak ebben a szűk három percben, igencsak borongós, tán kissé fenyegetően is hat. Ha nem is pont ilyen módon, de akadnak még a sorból kilógó tételek, mint például a Passing Bird vagy a Sweet Nurse. Előbbiben van valami dark-os értelemben vett kommerszség, a szövege is szokatlanul leíró és direkt, nem érződik annyira mélynek, bár továbbra is jól sikerült, utóbbi pedig a hasonló direktsége miatt rokonítható vele, viszont jóval inkább van Katatonia-hangulata, és a refrén is fogósabb - tán még azt is mondhatnám rá, hogy magukhoz képest extrovertált. Ezeknél jóval tipikusabb a lélekemelő kórussal megáldott The Future of Speech, vagy a Don't Tell A Soul címen futó fantasztikus zárótétel, amely tartalmaz mindent ami rájuk jellemzően szerethető: már-már tartózkodóan békés, merengő felvezetés, aztán persze kellő keménység, de letisztultság is, a magával ragadó énekről nem is beszélve, a vége felé pedig egyszerű, mégis hidegrázósan szépséges gitárszólamok gyönyörködtetnek, hogy aztán egy hasonlóan eltalált kiállás hallatán csettinthessünk elismerően. Objektíven nézve viszont a Teargas-t nevezném meg a legfogósabb dalként, kb. ilyen a tökéletes gothic rock "sláger", hiszen a rendkívül tiszta és szépséges bevezető egyből maga mellé állítja az embert, de ezután is csak annyival keményít be, hogy ne lehessen teljes líraiságról beszélni, egyébként pedig tényleg egy azonnal ható, kiválóan megírt szerzemény, nyilván a kedvencek közt szerepel. 

Vannak azonban a "kiváló" jelzőről épphogy csak lemaradt, szimplán "csak" jó tételek is, mint mondjuk az I Transpire vagy a Tonight's Music. Ezekkel sincs gond, mindössze nem érik el az itt hallható legjobb dalok zsenialitását, legalábbis meglátásom szerint. Ezekből még talán jobban kihallani azt a fajta depresszív jelleget, ami ilyenkorra már elkezdett náluk elhalványulni. De ebbe a kategóriába sorolom a morcosabb gitárokkal indító Clean Today-t is, vagy a már említett Passing Bird-öt: ezek sem rosszak, középszerűbb zenekarok minden bizonnyal elfogadnák őket sajátjukként, egyszerűen csak nem hatnak olyan magával ragadó erővel, mint mondjuk egy Dispossession vagy egy Teargas. Emiatt aztán hiába kockáztatnám meg azt a kijelentést, hogy valószínűleg ez a kedvenc Katatonia-albumom, csak sima ötöst kap tőlem, az igazságosság és a matematikai arányok kedvéért a csillag elmarad, de ez ne tévesszen meg senkit, mert kategóriájában tényleg kihagyhatatlan, a legjobbak egyike. 

És ezzel itt még nincs vége! A zenekarnak megvan ugyanis az a fejcsóválásra késztető tulajdonsága, hogy a kislemezeikre nem csupán valami élő felvételt dobnak fel, hogy legyen valami ott is, hanem simán elrejtenek oda világklasszis dalokat, amelyeknek nagylemezen lenne a helye! Engem legalábbis megdöbbentett, amikor először hallottam a Teargas minialbumon szereplő két számot, ugyanis mindkettő abszolúte fantasztikus: a Sulfur egy ekkortájt már szokatlanul hosszú, hat perc fölé kúszó téma sok-sok akusztikus gitárral és merengős résszel, melyek következtében még nagyobbat üt, ahogy berobban az a szívbemarkoló refrén... tényleg érthetetlen számomra, hogy mit keres egy B-oldalon. De ugyanilyen tökéletes és csodálatos a March 4 is, amely szerkezetét tekintve már kevésbé összetett, viszont a hidegrázós ének továbbra is hihetetlenül eltalált. Itt csak tippelni tudok, de valószínűleg dinamikai okokból történhetett, hogy nem ezek kerültek fel a nagylemezre, talán féltek, hogy az emberek nincsenek felkészülve rá, hogy egymás után ekkora slágereket kapjanak, ami szerintem kár, mert úgy biztos megkapták volna rá a csillagos ötöst (ez a kiadvány meg is kapja, hisz három tökéletes dal szerepel itt). 

Ilyen tekintetben pedig a Tonight's Music-hoz kihozott kislemez sem szégyenkezhet (mondjuk az nem világos, hogy a Teargas-szel szemben ez miért csak single, nem pedig EP), mert az ide elrejtett Help Me Disappear talán a kedvenc számom tőlük. Tényleg őrület, hogy egy ilyen kaliberű dalt kvázi ismeretlenségre ítéltek ezzel a lépéssel, vagy legalábbis nem tudom, hogy mennyien voltak hajlandóak jobban utánanézni az ilyen mellékvágányra szorult kiadványaiknak is. Bár igaz, hogy az újabb kiadásokra olykor ezeket a (de rossz leírni!) B-oldalas szereplőket is feldobják, így talán mégsem annyira elfeledettek. És hogy miért ekkora kedvenc nálam? Egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van, roppant szomorú, de egyúttal roppant költőien megfogalmazott dalszöveg, melyhez gyönyörűen illeszkedik a lemondó hangulatú, mégis erősen sodró zene, amikor pedig a "Loneliness is a disease" sorhoz érünk, az számomra maga a katarzis, a legfájdalmasabb és legszépségesebb. Végül egy feldolgozással zárul a sor, az O' How I Enjoy The Light-ot egy bizonyos Palace nevű formációtól kölcsönözték. Róluk nem sokat tudok, gyakorlatilag semmit, de az eredetire azért rákerestem, és nekem természetesen a Katatonia-változat jön be jobban, ami nem hinném, hogy nagy meglepetés volna, hisz nyilván a maguk képére formálták ezt az egyébként is nyugis dalocskát, hogy igazán gyönyörű legyen. Ez a kislemez nálam ötöst ér.

Utóhangként még annyit, hogy a következő nagylemezük, a Viva Emptiness nekem már annyira nem jött be: a minőséggel továbbra sem volt baj, de ott már túlzottan is elkezdték elhagyni bizonyos jellegzetességeiket, különös tekintettel a kiugróan gyönyörű gitártémákra, inkább csak amolyan komfortos, kevésbé érdekes zenére álltak át. Az ezt követő The Great Cold Distance azonban meglepő módon újra tudott számomra művészi mélységet nyújtani - a némiképp eklektikusabb, elektronikusabb hangzás ellenére nem is egy dalban találkoztam a régi érzéseket visszaidéző, megdöbbentő minőséget hozó énekkel és nem kevésbé kimunkált zenei elemekkel, viszont a Night is the New Day-jel végképp elvesztettek - azóta is az az érzésem minden lemezüknél, hogy hallgatom, hallgatom, de valahogy nem történik semmi, nem érzek semmit, minden nagyon kellemes, biztonságos és kényelmes... és ennyi. Nem fog meg semmi, nem ugrik ki szinte egyik dal sem. Most így a bejegyzés megírása előtt direkt újra bepróbálkoztam a mához közelebbi anyagaikkal, de mindhiába, számomra továbbra is csak egy kevés egyéniséggel bíró massza hallatszik, sajnos elhagyták a számomra legkedvesebb stílusjegyeiket. Persze tudom, hogy sokan vannak oda ezekért a cuccokért is, olykor még a régieknél is jobban csípik őket, én pedig nem akarom elvenni senki örömét, hallgassa mindenki, aki szereti, de nálam ezek már meg sem közelítik sem a mesterhármast (Discouraged Ones, Tonight's Decision, Last Fair Deal Gone Down), sem a második vagy a hetedik albumot.