Nyilván nem sokan szállnának vitába azon kijelentéssel, hogy az August Burns Red a metalcore egyik alappillére, pláne így húsz év feletti aktivitás és kilenc sorlemez után (vagy tíz, ha valaki a karácsonyi lemezüket is ide veszi), ahogy a töretlennek tetsző népszerűséget sem volna illendő figyelmen kívül hagyni. Más kérdés, hogy ezt az „épületet” hányan szeretnék végre-valahára összedőlve látni – a keményebb zenék válfajai közül nekem se ez a legnagyobb zsánerem, de azért akad pár alakulat, akikkel legalább valamilyen szinten elvagyok. Nem meglepő módon a szóban forgó brigád is ilyen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy lemezről-lemezre egyre inkább elveszítettek, mígnem egy ponton már meg sem hallgattam az újabb kiadványaikat. Esetleg a felvezető dalokkal megpróbálkoztam, de újra és újra az volt a benyomásom, hogy ez továbbra is ugyanaz, mint már jó ideje, csak még unalmasabb. Hogy a 2013-as Rescue & Restore hol találtatott a hanyatlás folyamatában, az alant következzék.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, pontosan mi is a bajom azzal, ahogy a stílusukat pofozgatták-alakítgatták. Javukra szóljon, hogy elmondásuk szerint egyre szűkösebbnek érezték az egyébként is jócskán megfáradt, elszürkült műfaj kereteit, innen jött tehát a megújító szándék, épp csak a módszer járt kellemetlen hatásokkal (és persze itt a magam nevében beszélek). Kezdeném a hangzással: a komplexitást vagy a durvaságot ugyan nem hagyták maguk mögött, tehát effektíve nem lett butább, sem pedig kirívóan kommersz az összkép, nem volt egy olyan éles váltás, mint néhány hírhedt, vagy legalábbis elhíresült esetben (itt a Metallicától az Ulveren át a Celtic Frost-ig mindenki tudná sorolni a példákat), a témák ezzel együtt is mindinkább barátságosabbá, befogadhatóbbá transzformálódtak. Ez rávetíthető mind a zenére, mind a szövegekre, minek következtében a hangzás és az atmoszféra úgy módosult, hogy akármennyire is zúznak, ha a kedvük épp úgy tartja, a megszólalás egyszerűen nem elég súlyos ahhoz, hogy elérjék a kívánt hatást és úgy verjenek oda, ahogy azt az efféle zenének tennie kéne. Valahogy folyamatosan ott motoszkál az érzés, hogy jó ez, de valami hiányzik, lehetne valahogy mélyebb, lehetne valahogy karcosabb, brutálisabb…

Az sem segít a problémán, hogy csupa metal-idegen elemmel kezdték el dúsítani (vagy inkább felhígítani) a hang-kavalkádot. Sokat elmond egy ágazat statikusságáról, korlátozott eszköztáráról, ha zászlóvivői nem látnak más kiutat, mintsem hogy ilyesmire vetemedjenek. Én mindenesetre egészségesebbnek tartanám, ha a problémákkal küszködő zsánert nem kiforgatnák, hanem továbbra is a határain belül mozogva igyekeznének olyan erős zenét, vagy még konkrétabban olyan bitang riffeket szállítani, hogy arra egyszerűen nem lehetne nemet mondani.

August-ék mindenesetre nem így fogták fel, és itt még talán nem is követtek el vele akkora baklövést… vagy legalábbis nem annyira sűrűn. A másodikként berobbanó Treatment-nél pl. akusztikus és vonós hangszereket (vagy csak hangszíneket?) egyaránt felhasználnak az emellett is változatos, olykor pedig igencsak kemény kötésű kompozícióban, ami miatt nem is nagyon tudok fanyalogni, a Creative Captivity-ben viszont jócskán leverik a lécet. Persze látszik, hogy nem teljesen tökkelütöttek, már a címmel is próbálták jelezni, hogy itt bizony feszegetni fogják a határokat, és egyébként is egy szellősebb számuk ez, de amikor a vége felé bedobnak egy olyan buggyant betétet, amit egyébként valami Zoo Tycoon-féle menedzselős játékban tudnék elképzelni, netán egy szombat délelőtti állatos gyerekmese főcímében, az egyértelmű túlkapás. Viszont még ennél is nehezebben viselem a Spirit Breaker-t, ahol élből csúcsra járatják ezt a kitartott hangokkal tarkított, nehezen összeálló, nyúlósabb-mállósabb megközelítést, ami korábban nem volt jellemző rájuk, ráadásul egy rémes spoken word-szerű kikacsintást is tesznek… ha egy korai rajongójuk szem elől tévesztette volna őket pár évre, majd ismét rájuk lelve ezt a két számot hallgatná meg először, tutira kiköpné a kávéját.

Nagyon lehúzni mégsem tudom az albumot, se az erényeit elvitatni, hisz akadnak azért eltaláltabb, néhol egész remek megmozdulások. A Provision vad nyitása pl. még egész biztató tud lenni azokkal az enyhén borult, tekervényes futamokkal, ahogy Matt Greiner is fényes tanúbizonyságát adja, miért tartják a színtér talán legtechnikásabb, legerőteljesebb dobosának. Az Animals keleties sompolygás és kapkodós durvaság elegyével simogatja a jó ízlést, a záró The First Steps disszonáns, mégis egyenes vonalú faragatlansága tán a korai időket szeretné valamelyest megidézni, de még a kissé „iskolásabb” főriffel rendelkező Beauty in Tragedy sem hagy kellemetlen szájízt maga után sokféle hangulatával. Utóbbinál még azt is érezni, hogy pontosan hova szánták a zenei/szövegi katarzist, és ha meg nem is könnyezem, fogékonyabb pillanataimban némi borzongást azért képes okozni. Viszont a legnagyobb dobás mégis a Count It All As Lost, ahol aztán tényleg összetettre vették a figurát: a kissé talán langymeleg kezdés hamar fordul át jobbnál jobb témaváltásokba, a magával ragadó vadulást pedig könnyed természetességgel csitítják le egy békésebb szekció kedvéért, hogy onnan még komplexebb, még szerteágazóbb módon jussanak el a féktelen végkifejletig. És mindezt csupán négy percben! Hab a tortán, hogy a zaklatott zenéhez kiválóan passzol a dalszöveg, mely azt a küzdelmes folyamatot boncolgatja, ahogy a hívő rádöbben a maga elégtelenségére és végül/végre Istennek igyekszik átadni az irányítást. Ebből a Teremtőnktől elidegenedett lélek persze nem sokat fog leszűrni, vagy egyáltalán észlelni, de annak idején engem épp a legjobbkor talált meg ahhoz, hogy a műélvezethez némi extra töltettel járuljon hozzá.

Vegyesen lehet tehát nyilatkozni eme ötödik korongról, ahogy a két véglet közti középszerű, unalmasabb momentumok is képviseltetik magukat, viszont a kiemelkedőbb tételek miatt összességében itt még pozitív irányba fordul a mérleg nyelve. Azért mondom, hogy „még”, mert nálam ez volt az utolsó ABR-anyag, amit ha fenntartásokkal is, de élvezni tudtam. Ennek köszönhetően hiába fordult meg a fejemben, hogy kicsit szigorúbb legyek, egy négyest még simán ki tudok osztani nekik.