"Mert a mi hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten szolgálatában erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot a Krisztusnak való engedelmességre". A Deliverance pillanatnyi kétséget sem szeretett volna hagyni afelől, hogy a Weapons of Our Warfare című második lemezük nem úgy kíván a háborúságról szólni, mint ahogy a thrash metal-ban utazó bandák szövegírói általában teszik, így már az első fél percben felolvastatták valakivel Pál apostol korinthosziakhoz írt második levelének ihletésül szolgáló passzusát. A figyelmeseknek persze már a borító is árulkodó lehet, mindenesetre egy keresztény hitű csoportosulásról beszélünk, akik ennek megfelelő témákban dalolnak és (csorda)vokáloznak rá a jól érzékelhető Bay Area-beli hatásokból táplálkozó muzsikára. 1990-et írunk, a zeneipar főáramlata még nem igyekezett annyira kiszorítani, vagy épp megfojtani a metal-t (mintha bármi esélye lett volna, hogy elpusztítsa, he-he:)), jó pár hírneves korong jelent meg ekkor, és az itteni teljesítményük alapján róluk is elmondhatjuk, hogy erejük teljében voltak.

Egy finomabb, már-már érzelmesebb húrokat megpendítő felvezetés után ront ránk a This Present Darkness, pont az a kapkodós, jóféle thrash-nyitány, ami azonnal ráhangolja az embert a morzsolásra. Az egymást váltó, eszeveszett szólók máshonnan már igencsak ismerősek lehetnek, ám az utánuk következő marcona kiállás rögvest megenyhíti a szigorom, pláne ahogy a második gitár kíméletlen agresszivitással kezdi ellensúlyozni. Pöpec! A címadó szám a tempót illetően egy fokkal már visszafogottabb, és bár én többnyire unni kezdem magam, ha egy ilyen együttes nekiáll középtempózni, viszont ezt a dalt igen jól összerakták, még azt is megkockáztatnám, hogy a kedvencem innen. Különösen a pre-kórus és a refrén parádés, valamint a korántsem durvuló, inkább a hagyományos megközelítést preferáló énekes magasabb regisztereket sem átall meglátogatni, ami szintén elismerő bólogatásra késztet.

Ennél a pontnál még az is megfordulhat a fejünkben, hogy egy igazi elfeledett klasszikusra leltünk, az érzést viszont beárnyékolja a Solitude, mely a kicsivel későbbi Bought by Blood-dal egyetemben azzal a sajnálatos tulajdonsággal bír, hogy a főriffje valamiért baromra irritál, ami mondanom sem kell, hogy mennyire el tudja rontani az élményt. A kettejük közé szorult Flesh and Blood viszont az album egy további fénypontja, így ebben a helyzetben egy szendvicsre emlékeztet, ami alapból roppant ízletes lenne, épp csak a zsömle kezdett száradni, megszikkadni... sebaj, a belseje finom, együk azt:)! Egyébként kellemetes zúzdát kapunk némi össznépi óbégatással, a gyanús módon hét perc fölé kúszó játékidő pedig a szinte hard rock-osan visszafogott betétnek és a szépen kifejtett szólónak köszönhető (többek között).

Visszafogottabb téma még a 23, ami az azonos sorszámú zsoltárt hivatott megzenésíteni. Az ilyesmi elég hülyén hangozna vadul elreszelt zenével, ennek megfelelően inkább afféle akkordbontásos power-lírával igyekeztek jeleskedni, de aki erős Metallica-áthallásokat fedezne fel, az szerintem ne magában keresse a hibát. Mindettől függetlenül pár napja is azon kaptam magam, hogy az utcán sétálva éneklem a refrént (tudtommal nem volt a közelben senki:)), szóval lehurrogni se tudom, mert ilyen tekintetben jól működik, a célját eléri.

Nagyobb meglepetések eztán már nem érkeznek, a Slay the Wicked egy málházósabb nóta némi sikoltozással megspékelve, a szélsebes Greetings of Death még a legelső demo-ról átmentett, amúgy igen jól eső marcangolás, az If We Faint Not viszont kisebb csalódás így a végére: felbukkan egy-két ígéretesebb riff, maga a kezdés se rossz, de végül csak belefásul ebbe az unalmasabb középtempóba meg a cím végtelen ismételgetésébe. Nálam ötös alá a lemez: van jó pár figyelemre méltó tétel, személyes kedvencek nemkülönben, viszont előfordulnak botlások, néhány kevésbé eredeti, máshonnan túlontúl ismerős elem, ennél feljebb így bajosan mehetnék. Fontolgattam még felhozni a hangzás viszonylagos tompaságát, de egy hevenyészett végigfülelés után olyan rettentő mód mégsem tűnik szárazabbnak, mint az ugyanebben az évben megjelent thrash-cuccok átlaga. Sokakhoz hasonlóan a kilencvenes évek közepére ők is átmentek ilyen ipari jellegű, modernizáltnak vélt/kikiáltott stílusba, amit én nem különösebben szívlelek (avagy különösen nem szívlelek), de amikor később elkezdtek visszatérni a gyökerekhez, én azoktól a próbálkozásoktól se hőköltem annyira hátra. Nem nevezhető tehát makulátlannak az eddigi életművük, ám ahogy fentebb már említettem, itt még erejük teljében voltak.