Az eredetileg Incubus néven indult Opprobrium 1988-as bemutatkozó lemeze, a Serpent Temptation kissé talányos volt számomra, amikor először meghallgattam. Nem azért, mert nehéz lett volna hova tenni vagy befogadni a stílusát, hanem mert kimagasló minőséget képvisel és nem értettem, hogy a metal világában miért nem hallani róluk. Ezt a lemezt elvileg egy napon kéne emlegetni a Slayer vagy a Sepultura klasszikusaival, de ennek ellenére úgy vettem észre, hogy alig ismerik őket. A jelenséget végül annak tulajdonítottam, hogy a szövegek egy része bibliai témákkal foglalkozik, ami nyilván elég gyűlöletes lehet az okkult dolgokat preferáló, lánccsörgető rockerek számára. A banda viszont még ezzel együtt sem nevezhető ténylegesen kereszténynek - most abba bele se menjünk, hogy a katolicizmus nem azonos a bibliai kereszténységgel, hiszen elég csak ránézni pl. az albumon szereplő Sadistic Sinner c. számra és annak nem épp a felebaráti szereteten alapuló szövegére. A metal hordáknak tehát felesleges volt ennyire vaskalaposnak lennie - már amennyiben tényleg ez állt a mellőzés hátterében -, mert a durva zenék berkein belül így olyan élménytől fosztották meg magukat, amely párját ritkítja.

 A The Battle of Armageddon még némiképp visszafogottabban kezd, majd fokozatosan építkezik valami olyan szintű brutalitásig, hogy tényleg el lehetne képzelni az armageddoni csata aláfestő zenéjének. A stílus egyébként a thrash és a death metal amolyan ötvözetének írható le, de inkább az előbbi felé hajlik, mivel a gitárriffek nem olyan disszonánsak vagy kaotikusak, inkább kompaktabbak és megfoghatóbbak, a káoszt itt elsősorban a dobok szolgáltatják: nem is tudom, hol hallottam még ilyen gyors, pusztító és vad dobolást - gyanítom, hogy pont ugyanilyet sehol máshol. Persze meg kell hagyni, hogy a gitárszólók is eléggé agyahagyottságba csapnak át (ezt itt most pozitív színezetben kell érteni), a nem hétköznapi tempóváltások pedig szintén a féktelen jelleget erősítik - nekem legalábbis eléggé leesett az állam a dal hallatán, az ember esze tényleg megáll, hogy mit művelnek... extrém metalban abszolút etalon! Ez elmondható a nemkülönben kiemelkedő Voices From The Grave-ről is, amit néhány elképesztően jó riff tesz igazán különlegessé, ráadásul olyan intenzitással fűrészelik el őket, hogy csakis csúcspontként tarthatjuk számon. Harmadikként érkezik a már szóba hozott Sadistic Sinner, az album talán legfogósabb száma: nem sok olyan dalukról tudok, amit más zenekarok feldolgoztak volna, de ezt történetesen magáévá tette az aktív éveiben viszonylag ismertnek mondható német thrash metal zenekar, a Dew-Scented. Nyilván itt sem arról van szó, hogy átmentek volna együtt éneklős hejjelgetésbe, továbbra is zúzós a zene, csak valamivel kevésbé szélsőséges; jobb szó híján akár felszabadultabbnak is lehetne nevezni. 

A(z ex-) névadó Incubus viszont ismét morózusabban indul, baromi jó riffjei és sodrása miatt nálam nagy kedvenc, a címet pedig a thrash metal-ra jellemző, már-már szívet melengető módon köpködi el az énekes/basszer Scott Latour, aki egyébként a lemezt követően magára hagyta az alapító Howard-testvéreket, hogy a továbbiakban aztán kettejük közül a Francis nevű gitáros vállalja magára a vokális részt. Szó se róla, mélyen bömbölő hangjával tisztességesen helyt áll ő is, de kétségtelen tény, hogy az ezen a lemezen hallható, nehezen körülírható vokalizálás jóval extrémebb és egyénibb ízt kölcsönzött nekik - megint csak az a kategória, hogy nem tudom, hol hallottam még pont ilyet. A lemeznek létezik egyébként egy újrafelvett változata is, nyilván már az újabb énekkel, illetve néhány dalszöveget is átírtak: érdekességképp azt is meg lehet hallgatni, zeneileg pedig nagyjából ugyanaz. Magukhoz képest megint csak egy hangyányit fogósabb, közérthetőbb módon kezd a Blaspheming Prophets, persze egyből kapjuk a jóféle blastbeat-et, hogy még csak véletlenül se érhesse szó a ház elejét. Egyébként elég változatos dal, nem ugyanazt a két-három gitártémát darálják le egymás után újra és újra, valamint a hangulata, tempója sem homogén. 

Hunger For Power: itt már kapunk néhány komótosabb témát is - inkább a középtempó felé lassulva -, hogy aztán a vége felé egy kissé punkosabb, egyszerűbb reszelésbe is átmenjenek pár taktus erejéig. Nem rossz, de a címadó Serpent Temptation jóval erősebb: fogós, gyors és brutális, még a léggitárt is elő kellett kapjam most a hallgatása közben, ez is egy óriási favorit. Az Underground Killers képében pedig a zárás sem marad adós emlékezetes riffekkel, durva pusztítással vagy őrült szólókkal. Tetszik a módszer, amit előtte pl. a nyitó számban lőttek el: valami jó kis thrash-es riffet játszanak csak úgy önmagában, a dobos először mindössze egy-két ütemnél csatlakozik, ámde csakhamar teljes erejével belefeszül az aprításba. Mindig is csíptem az ilyesmit, baromira hatásos! De összességében nézve is megérdemlik az ötöst - ahogy azt a bevezetőben említettem, ezt az albumot a durvább metal zenék klasszikusai között kellene széles körben emlegetni, de a későbbi kiadványaik miatt sem kell szégyenkezniük. Ez alól legfeljebb a hosszabb szünet után kihozott Mandatory Evac képez kivételt a pocsék hangzása miatt (nem is igazán tudtam beleásni magam), de egyébként igen megbízhatóan szokták hozni a horzsoló death/thrash-t.