A legkedveltebb zenekaraim közt trónoló Mastodon-t eddig csupán a The Hunter c. lemezük kapcsán vettem elő, amely lemez egyébként nem aratott nálam osztatlan sikert (mi több, bizonyos dalait, momentumait kifejezetten utáltam, ezen az eltelt idő sem segített), így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb némi ajnározás céljából is napirendre kell őket tűzzem. Ehhez a mára túlzás nélkül klasszikussá érett első albumok egyike kiváló, önmagát adó alapanyagul szolgált volna, de mivel az imént említett korongot annak idején néhol igen kemény szavakkal illettem, végül ildomosabbnak tűnt az azt követő Once More 'Round the Sun-nal foglalkozni, hiszen ez volt az, amely az együttes renoméjának - szememben való - megtépázottságát egy csapásra, nehézség nélkül helyreállította.

Pedig szó nem volt hátraarcról, nem próbáltak meg idomulni valamely korábbi hangzásképükhöz, továbbra is az volt a benyomásom, hogy teljesen szabadon, elsősorban a maguk elégedettségére szereznek zenét, ezúttal azonban száműzték az öncélú, rossz értelemben zakkant kísérletezgetéseket, melyek jobb esetben is inkább csak irritációt váltottak ki belőlem - egyszerűen méltatlannak érződtek ahhoz a teljesítményhez, amelyet azelőtt hoztak. Viszont a jelek szerint szükség lehetett arra, hogy kicsit kiadják magukból az extrémebb mód buggyant, vagy épp túlzottan lazára, nemtörődömre vett témákat, és talán azt is jobban kitapasztalták, mi áll nekik jól és mi nem. A dalokat hallgatva legalábbis ez volt a benyomásom, mivel egyik erősebb lett, mint a másik. Már egyből a Tread Lightly roppant bizalomgerjesztően indít, ahogy a főriff akusztikus, hallhatóan fémhúros gitárokon feljátszott változatával sejtetik a jóságot, ami egy erős, húzós, inkább a régi korszakot idéző, egyúttal kellően játékos szerzemény képében érkezik. Mindez persze nem feltétlen kell jelentsen bármit, a Black Tounge is jó nyitánya volt a The Hunter-nek, mégsem reprezentálta az anyag egészét, itt viszont nincs beetetés, stílus és minőség terén sem kóricálnak el innen messzire.

A lazább, fesztelenebb, akár rockosabbnak is nevezhető megközelítés persze bőven nem tűnt el - mint mondtam, ezúttal sincs hátraarc -, a The Motherload pl. az egyik legbulisabb hangulatú számuk lett, ami furán hangozhat velük kapcsolatban, mégis úgy hozzák ezeket az oldott, magukhoz képest könnyed témákat, hogy eszembe sem jut méltatlankodni. Fényesen bizonyítja, hogy 2011-ben sem az enyhébb stílusváltással vagy a határok kitolásával volt a bajom, hanem hogy nem voltak elég jók a dalok. A címadó is egy atipikusabb szösszenet, mégsincs rá egy rossz szavam se: minőségi, beül a fülbe, nem azt gondolja közben az ember, hogy direkt az idegeinken akartak volna táncolni bugyuta fogásokkal, vagy az értelmetlenségig, élvezhetetlenségig elvont ötletek erőltetésével. A vadhajtásokat lenyesték, semmi túlkapás! Még a legabsztraktabb, legdilisebb pillanataikat tartalmazó számok is simán az album krémjéhez tartoznak, mint mondjuk a Feast Your Eyes vagy az Aunt Lisa - utóbbinál különösen a zárásra befutó, vélhetőleg a The Ramones-ra utaló kis zenei geg csalt mosolyt az arcomra, nem beszélve a fantasztikusan eltalált gitár-, és énektémákról, melyekkel felvezetik. Zseniális.

Amit még nagyon jól tesznek, hogy nem veszik fél vállról a megkapó, fogós kezdések jelentőségét, hisz mind az Asleep in the Deep, mind az Ember City rendkívül emlékezetesen indít (engem speciel még a léggitár előrántására is nagy erőkkel késztetnek). Előbbi pszichedelikus, álmodozó, utóbbi összeszedettebb, direktebb, mégis inkább az Asleep mellé tenném le a voksom, talán azért is, mert vetélytársa egy fokkal jellegtelenebb refrénnel bír. A Chimes at Midnight szintén az absztraktabbnak mondható oldalról közelít, de nem viszik túlzásba, morcosabb-zúzósabb részekkel sem fukarkodtak, valamint Brent Hinds gitáros énektörekvéseit is sikerült olyan mederbe terelni, hogy még bőven messze jár a kínossá válástól (mint ahogy az sajnos megtörténik olykor-olykor... főleg élőben).

Hab a tortán, hogy a sludge sem tűnt el nyomtalanul, a felvezető, vagyis a nyilvánosság előtt elsőként bemutatott dal, a High Road pl. egy egyszerűbbnek tűnő riffel robban be, de olyan húzással, ami elég rendesen behorpasztja az arcom:)! Ráadásul ezt az egyszerűbbnek tűnő riffet is úgy bolondítják meg ritmusilag, hogy az ember az elismerő bólogatás és diszkrét fejrázás közben félig még az agyát is járatja, hogy "hé, most akkor hogy is van ez...?":) A másik súlyosabb momentum a zárást adó Diamond in the Witch House közel nyolc perce: a zenei gyökereik itt valamivel jobban előbukkannak, de nem féktelenkedésre, zabolátlanságra kell gondolni, a súlyosság közepette olyan atmoszférát hoznak, ami helyeként egyenesen... lidérces. Mindezt átlengi valami megfoghatatlan, keserű reménytelenség, amin csak néhány jóhiszemű, bizakodó téma üt kevéske rést, hogy aztán ismét elnyeljen minket a kétségbeesett szorongás. Kérdés nélkül az album egyik csúcspontja.

Nem is nagyon tudok rosszat mondani erről a lemezről, gyakorlatilag az elejétől a végéig szeretem, legfeljebb itt-ott zavar egy-két túl szimpla részlet, de még az általam legkevésbé kedvelt dalt (Halloween) is simán jónak mondanám, nem utálom még azt sem. A Once More 'Round the Sun életem talán legkellemesebb zenei csalódása: a The Hunter után arra számítottam, hogy a sikereiktől megrészegülve egyre inkább lerántja majd őket a hibbant, önmagukért való bizarrságok örvénye, erre előálltak ezekkel a dalokkal, melyek közül nem egyet világklasszisként sem átallnék emlegetni. Nagy-nagy örömmel adom rá az ötöst.