A germán thrasher Dew-Scented felé mindig is egyfajta szimpátiával viseltettem: a kiadványaikban sosem mélyedtem el igazán, de amikor némelyikbe mégis belehallgattam, mindig volt néhány kiemelkedő szerzemény, amely megfogott és amelyekhez gyakorta visszatértem. A négy évvel ezelőtti feloszlásukkal egy huszonhat éves pályafutást zártak le, így elmondható, hogy már veteránoknak számítottak, de egy igazán nagy áttörés nem jött össze (máskülönben nyilván ma is működnének). Ha nagyon találgatnom kéne, hogy miért, akkor egyfelől a műfajban szokatlan nevükre gondolnék, ami az angolul kevéssé értőknek talán nehezebben is kiejthető, illetve arra, hogy bár a zenéjük kellően zúzós és igényes volt, a felületes hallgatásnak mégsem igazán adta meg magát, mondhatni hiányoztak a jó értelemben vett slágerek, így pl. a hazai terepen adott koncertjeiken felsorakozó teuton harcosok sem tudtak valamit vadul követelni két söröcske között. Aztán lehet, hogy a műfaj kedvelői közel sem ilyen felszínesek, én nem tudom, csak találgattam, mindenesetre ők is egy olyan zenekar, akiknek szerettem volna valamilyen módon helyet adni itt, hiszen még ha nem is voltam habzó szájú rajongójuk, mégis elszomorított kissé, amikor bedobták a törülközőt. Az Impact-et és az Issue VI-et ismertem a legkevésbé felszínesen, úgyhogy adta magát a közülük való választás. A két album nagyjából hasonló kategória, végül pedig az impozánsabb borító döntötte el a kérdést.

Azt kétségkívül el lehet mondani, hogy bárhol is hallgassunk bele az anyagba, mindig minőségi, modern thrash metalt fogunk hallani, nagyjából azon a csapásvonalon mozognak, amelyet érzésem szerint a The Haunted indított el még a '98-ban megjelent bemutatkozó munkájukkal. A 'Scented-ék azért becsempésznek groove-osabb részeket is, amely megközelítés nekem nem különösebben dobbantja meg a szívem, ennek megfelelően pont az efféle daloknál ül le nálam a lemez (ilyen pl. a The Prison of Reason vagy a Ruins of Hope).

Nagy vész persze nincs, mivel futnak a pályán itt igen brutális versenyzők is, példának okáért ott van a kellemesen vészjósló akkordbontogatás fedezékéből konkrét blastbeat-ekkel csapást mérő nyitónóta, a Processing Life. Az elképesztően eltalált, kissé punk-osnak is mondható főriff szintén a grindcore-os ízeket erősíti, ami nálam mindig jó pont, és szerencsére a későbbiekben is kapunk ebből. Maga a dal annyira király, hogy nálam egyenest újkori thrash-klasszikusnak számít: a műfaj kapcsán a nagy-nagy öregektől való nagy-nagy kedvencek mellett nekem mindig ez jut eszembe etalonként, vagyis baromira szeretem. A másik favorit a klipesített Turn to Ash az igen jól elkapott, erős gitártémái és ütős kiállása miatt, de a hideg és szikár, ismét blastbeat-es In Defeat vagy a pusztító Never to Return miatt sincs szégyenkeznivalójuk.

A többnyire homogén stílus miatt azért sokadik hallgatásra is előfordulhat, hogy a tempós megközelítés ellenére elfárad a cucc, noha a saját dalok közül utolsóként érkező Conceptual End pont be tud dobni egy-két érdekesebben megcsavart hangsort, melyekre akár fel is kaphatjuk a fejünket, viszont az előtte szereplő Vortex pl. olyan, hogy egyszer meg lehet hallgatni, de többször nem nagyon, mivel ezer jobbat is találunk ebben a műfajban. Ki lehetne még emelni az Out of the Self-et, amely olykor egy meglepően dallamos résszel segíti elő a dalcsokor változatosabbá tételét, hozzám annyira mégsem áll közel. A szólók mondjuk itt is elég jók, mint ahogy kb. mindig, talán csak az a bajom, hogy a kezdés túlságosan is emlékeztet a svéd Darkane egyik riffjére, amely a Psychic Pain c. dalukban tölt be hasonló pozíciót. A lemezt egyébként feldolgozással zárják, ami az Evil Dead névre hallgat, ám itt nem a korai Death jól ismert klasszikusát porolták le, hanem egy Zeke nevű bandától vették kölcsön, akik eme nóta alapján afféle gyorsabb és vadabb punk-zenében utazhatnak. Jópofa kis zúzda, és nekik is jól áll.

Négyest adok az Issue VI-ra, mivel bár akad pár igazán kiváló mozzanat, illetve a hangszeres munka is végig profi (továbbá a léggitár is igen gyakran kerül elő), túlságosan mégsem erőltették meg magukat, hogy minden egyes témától eldobjuk az agyunk, plusz ezt a fajta zenét szerintem felesleges háromnegyed óráig húzni, egy-két számot simán lecsippenthettek volna róla és máris kevésbé folynának össze az egyes témák. Jó kis zenekar ez, ebbéli véleményem az alaposabb ismerkedés után sem változott, de a lemezeik közti átlag két-három év kevés lehetett, hogy minden tekintetben maximális teljesítményt nyújtsanak. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy egy hasonló szintet ugyanúgy hoznak minden alkalommal, vagyis néhány igen király tételt biztosan ki tudnánk válogatni a többiről is (az Impact vagy az Inwards esetében ezt biztosan tudom:)), továbbá az átlagminőséggel sem hinném, hogy bármikor kirívó gond lenne.