Ha már CryTek-művek, akkor mi más is szerepelhetne itt közülük elsőként, mint a Crysis… helyett a Far Cry… helyett a Hunt: The Showdown… no de félre a tréfát, az evidensnek tűnő válaszok ellenében mégis a 2013-as Ryse: Son of Rome lesz a nyerő. Az igazat megvallva sosem voltam igazán elájulva a játékaiktól - a maga idejében már a Far Cry ámulatba ejtette a játékos-társadalmat (persze főleg a grafika miatt), de engem valahogy nem kötött le. A Crysis ugye ilyen téren még nagyobb dobás volt, és a megjele-nésekor sikerült is végig-játszanom, de amikor a blog kedvéért nekiálltam újra… nos, nem ment, untatott. A második résszel hasonlóképp jártam, csak ott már egyszer sem jutottam el a stáblistáig - egy lövöldözős játékban én igényelnék valami extrát, ami kiemeli a tömegből, de az ilyen militarista szuperkatona-téma alapvetően nem szokta ezt hozni. Így aztán prekoncep-cióimtól vezérelve a Ryse sem igazán érdekelt, mert mivel CryTek, gondoltam számíthatok egy semmirevaló karakterekkel teli teljesen érdektelen történetre, amiről azt gyanítottam, hogy nyilván a Gladiátor c. filmet nyúlja ezerrel, ilyen hiányosságok mellett pedig meddig kötne le a nem túl tartalmasnak tűnő kaszabolás? Napjainkra viszont úgy megritkultak az új, egyúttal engem is érdeklő játékmegjelenések, hogy óhatatlanul is elkezdtem visszaásni a múlta, és persze ismét megakadt a szemem a szóban forgó címen. A fenntartásaim változatlanok voltak, de úgy voltam vele, hogy elvileg nem egy hosszú játék, talán átvészelem valahogy és nem dobom félre a felénél vagy akár egy óra után. Nos, talán már elöljáróban elmondhatom, hogy végül egész kellemesen csalódtam.

Ha az ember elkezd kutakodni a legjobbnak tartott keresztény szövegű metal albumok után, már egy egyszerű internetes keresés is az elsők között dobja ki a Vengeance Rising 1988-as debütjét, a Human Sacrifice-t (eredetileg Vengeance néven futottak, egy ideig még a borítóra is így került fel). Emlékeim szerint én inkább személyes toplistákon talál-koztam vele, nem egyszer minden idők legjobb keresztény rockzenei anyagának kikiáltva, így mondanom sem kell, hogy nekem is egyből vizsgálat alá kellett vennem:). Egyébként a zenekar sztorija viszonylag érdekesnek, vagy akár kétesnek is mondható - legalábbis hívő szemmel, elsősorban az énekes Roger Martinezre nézve. Mert ugye mindig kérdéses lehet, hogy egy efféle banda vajon tényleg megtért keresztényekből áll-e, avagy bizonyos megfontolásokból megjátsszák magukat (lásd pl. az As I Lay Dying esetét)… na itt egyenesen az a helyzet állt elő, hogy a nevezett úriember nem egyszerűen megtagadta a kereszténységet és az ateizmus felé fordult, de egy időben egyenesen sátánistának vallotta magát. Nem ástam bele magam túlzottan a történtekbe, de nagy vonalakban úgy látom, hogy részben a zeneipar, elsősorban a keresztény zeneipar iránti csalódottsága vezetett ezekhez a változásokhoz - némiképp azért furcsállom ezt. Nem akarom kisebbíteni bárminemű csalódottságának vagy akár traumájának jelentőségét, de mégis, ha az ember egyszer már megismerte Krisztust, ilyen dolgok, tehát más emberek tettei, hozzáállása nem fogják Tőle elszakítani. Azért ezzel együtt is remélem, hogy valós volt a megtérése és nemrégiben történt sajnálatos elhalálozása után nem a pokolban találta magát, hosszan tartó lázadása/eltévelyedése pedig csak kivételes makacsságának, fafejűségének okozata (mert ha egyszer már Krisztushoz tartozunk, onnantól kezdve senki és semmi nem választhat el Tőle, mi magunk sem). Mindezt csak azért írtam le, ha valaki ezen háttértörténet okán inkább távol tartaná magát a banda munkáitól, még ha a dalszövegek amúgy nagyon is Biblia-centrikusak. Mindemellett én itt elsősorban a zenével szeretnék foglalkozni, s hogy vajon méltó-e az album régi nagy híréhez.

Szeretném hinni, hogy nem vagyok sem divatmajom, sem agyatlan fogyasztó, sem pediglen hasznos hülye, ettől függetlenül néha nálam is bejátszik a… hmm… mondjuk azt, hogy a „márkahűség". Legalábbis más magyarázatot nem nagyon tudnék találni arra, hogy nekiülök olyan játékok-nak, melyek nemhogy a közvélekedés szerint sikerültek rosszul, de alapvetően nekem sem különösebben szimpati-kusak. Az 1998-ban megjelent Blood II: The Chosen esetében az a titok nyitja, hogy a nemrégiben sajnos jobblétre szenderült Monolith munkája, akiknek olyan kedvenceim köszönhetőek, mint a F.E.A.R., a No One Lives Forever vagy az AvP 2, de összességében a Condemned-del vagy a Nolfi 2-vel is jól elvoltam (a Middle-Earth-ök még váratnak ma-gukra). Szóban forgó alanyunk pedig legelső játékuk, az egy évvel korábban kiadott Blood folytatása, mely még a patinás Build Engine nevű játékmotorral készült és az igazán old school FPS-ek rajongói közt nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. Ám nem csak ez a réteg utasította el a második részt, lehordván azt a sárga földig, de általában máshol sem nagyon láttam, hogy dicsérték volna. Engem viszont érdekelni szoktak az általam favorizált fejlesztők korábbi munkái, így mindennek ellenére ha nem is késedelem nélkül, de végül sort kerítettem rá, és amint az e jelen bejegyzés meglétéből kikövetkeztethető, végigvinni is sikerült.

Ahogy azt legutóbb már beígértem, ímhol következzék a Helloween eredetileg dupla albumként kiadni vágyott anyagának második része, az 1988-as Keeper of the Seven Keys, Part II (pontosabban a róla írott megemlékező értékelésem). Az első lemezzel ellentétben ebből gyakorlatilag egy szám kivételével semmire nem emlékeztem, noha annakidején ezt is végig-hallgattam, de mivel nem különösebben fogott meg, így később sem igazán erőltettem. A neten kicsit körbekutatkodva azt vettem észre, hogy ez is egész jó kritikákat kapott és a jobbára a rajongótábor sincs róla elmarasztaló véleménnyel, így arra gondoltam, hogy valószínűleg csak kicsit több figyelem kell neki és majd én is egy ezekhez közelítő álláspontra jutok. Ennek megfelelően az elmúlt egy-másfél hétben jórészt erre a célra fordítottam a zenehallgatásra szánt időmet, érzésem szerint ennyi elég volt rá, hogy el tudjam helyezni az ízlésem alkotta koordináta-rendszerben.

Néhány lefektetett szabályon túl viszonylag lazán, kötöttségek nélkül döntöm el, hogy mi kerüljön be a blogba, ettől függetlenül azért van néhány cucc, melyekkel kapcsolatban el szokott fogni az érzés, hogy „illene róla írni”. Ez olykor összekapcsolódik azzal, hogy az adott anyagot nem is annyira ismerem, mint talán kellene, így kapott táptalajt bennem egyfajta belső igény a Helloween hírneves Keeper-lemezeire. Ezt a két, kb. egy éves eltéréssel kiadott lemezt az európai speed/power metal abszolút alapvetései közt tartják számon, és a köztudatban leginkább jelen lévő dalokat természetesen én is ismertem róluk. Még pontosabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy az 1987-es Keeper of the Seven Keys, Part I néhány szám kivételével megvolt fejben, míg a folytatása néhány felületes hallagatás után közel sem tetszett annyira, így onnan gyakorlatilag csak az I Want Out maradt meg. Komolyabb „munkám” tehát inkább azzal lesz, lényegében nulla emlékkel fogok nekiállni, viszont két különböző kiadvány lévén én is két különböző bejegyzésben írnék róluk, vagyis elsőként az elsőről.

Az a nagy helyzet, hogy nem pusztán a koncepció miatt nem találkozni nálam túlzottan friss megjelenésekkel, hanem mert nem is nagyon jön velem szembe olyasmi, ami felkeltené az érdeklődésem. Kevésbé erőteljes módon, de ez kezd igaz lenni a zenére is, míg az új filmek többségét már egy jó ideje konkrét időpocsékolásnak érzem, ami pedig a gaming világát illeti, sajnos simán eltelik úgy egy-egy év, hogy még csak az ún. backlog-omra sem kerül fel semmi, az meg, hogy valamivel a megjele- nésekor játsszak, súrolja az elképzelhetetlent. Ez részben köszönhető lehet a speciális ízlésemnek (vagy más szóval: a válogatós pofámnak:)), részben annak, hogy talán valóban hanyatlásnak indult a minőség: még az egyik kedvelt műfajom, az ARPG sem feltétlenül termel ki olyan címeket, melyek legalább egy próbakörre érdemesnek tűnnének. De a sok mekegés után lássunk inkább egy erős kivételt: ímhol vagyon a Last Epoch, ami ráadásul 2024-ben jelent meg, hallatlan:)! Persze még pontosabban úgy hangozna, hogy 2024-ben hagyta el az Early Access-t, de én ilyesmivel nem élek, mindenesetre a sikerrel zárult 2018-as Kickstarter-kampány után az Eleventh Hour Games a fizető érdeklődői réteg segítségével jó pár évig fejlesztette, toldozgatta-foldozgatta üdvöskéjét. S hogy szerintem milyen eredménnyel? Az következzék alant.

Mai fejjel nehéz lehet elképzelni, hogy a Mood milyen elismertségnek örvendett a 90-es évek második felében egész a 2001-es feloszlásukig. Valószínűleg ők maguk is tiltakoznának a „kultusz” szó használata ellen - én sem szívesen élek vele a kifejezéssel járó negatív asszociációk miatt -, de az biztos, hogy különleges jelenléttel bírtak a magyar színtéren. Érdekes erre visszagondolni, nem is nagyon tudnám elképzelni, hogy manapság újra létrejöhetne hasonló jelenség, hogy egy együttes táborában kialakuljon ilyenfajta… nem is azt mondanám, hogy bajtársiasság, hanem egy kimondva-kimondatlanul is testvéries kapocs, melynek valamilyen szinten persze a zenekar tagjai is részesei lettek. Hogy egy hasonló jelenség újra kialakulhasson, ahhoz a jelek szerint már túl bizalmatlanok, túl hideg szívűek lettek az emberek nem is csak társadalmi szinten, hanem sajnos a szubkultúrák szintjén is. De minek volt köszönhető ez a különleges összekötő erő? Elsőnek mindenképp a koncertjeik hangulatát hoznám fel válaszként, és természetesen magát a zenét, a korai anyagaik hatását, értvén ezalatt mind a demókat, mind a mára lényegében legendás státuszt elért, Vol. 1. címen 1996-ban megjelent bemutatkozó lemezt, ami véletlenül éppen idén jött ki bakelit formában (poén is volt látni, hogy tulajdonképp hogy kellene kinéznie a borítónak, az eredetileg csak kazettán megjelent albumot anno eléggé rendhagyó megoldással modernizálták a CD-verzióhoz).

Mint ahogy arról korábban már beszámoltam, a StarCraft II alapkiadása egy igen szerethető kiadványnak bizonyult szá- momra, ehhez képest az első kiegészítőt, a zerg faj hadjáratát 2013-ban elhozó Heart of the Swarm-ot nemhogy a megje- lenéskor nem szereztem be, de végigjátszani is csak azután játszottam végig, miután a Blizzard ingyenesen elérhetővé tette bárki számára, aki rendelkezett a Wings of Liberty nevű első hadjárattal. A lelkesedésem ilyetén vissza- esésének okai viszonylag összetettek: kezdésnek mindjárt ott a 2012-es év, ami nekem két olyan szintű csalódást is hozott, hogy gyakorlatilag évekre kiábrándultam a játékiparból. Az egyik ilyen a BioWare-féle Mass Effect 3 volt, akik addig a másik nagy kedvenceim voltak, mellé pedig a szintén Blizzard-os Diablo 3-at tenném – ezek elsősorban a sztorijuk tekin- tetében nem hozták a megszokott színvonalat (finoman szólva sem), és ez elég is volt ahhoz, hogy amint arra az előbb utaltam, hosszú időre ne is legyek már kíváncsi arra, hogy milyen történetekkel akarnak traktálni videójátékokban. Mai szemmel visszanézve ipari szinten is ez lehetett a vég kezdete, hisz mostanra egész műfajok degradálódtak szinte teljes érdektelenségbe, mert ugye aki olyan, mint én, hogy elsősorban szerepjátékokkal vagy a StarCraft/WarCraft csapásirányán mozgó stratégiai játékokkal, valamint ARPG-kkel szerette múlatni az idejét, annak mi maradt? Esetleg az ARPG-k, gondolok itt a különböző Diablo-klónokra, a Last Epoch-ot pl. szeretem, na de ha egy BioWare-stílusú RPG-re vágynék, akkor milyen újabb megjelenésre csaphattam volna le az utóbbi jó pár évben? Nem nagyon tudok ilyenről. De kissé elkalandoztam, a HotS-ra visszatérve… a Blizzard-ban tehát erre a pontra már megrendült a bizalmam, ráadásként még ki is szivárgott a végső mozis bejátszás kidolgozatlan mankó-videója – tekinthettünk rá afféle mozgó storyboard-ként –, amiről ugyan nem lehetett száz százalékra tudni, hogy legitim, mindenesetre az abban történtek a kontextus hiányát figyelembe véve is elég nagy marhaságnak tűntek. Mellesleg hozzátenném, hogy azért néztem meg, mert eleve nem is nagyon volt már kedvem az egészhez, abban sem voltam biztos, hogy valaha végigviszem, így nem érdekelt, hogy lelövök esetleges poénokat, de normál esetben nem tettem volna ilyet. Végül nyilvánosságra került a borító, és persze nem kezdem el itt részletezni a terran kampány eseményeit, mindenesetre az, hogy a Kerrigan nevű szereplőt olyan formában látjuk, amilyenben, egyfelől megerősíteni látszott, hogy a kiszivárgott videó nem kamu, másfelől azt sejtette, hogy semmissé válik, amit a sztoriban korábban elértünk. Ez utóbbi feltételezés végül nem száz százalékban felelt meg a valóságnak, ezzel pedig bele is vágnék e jelen bejegyzés tárgyának kivesézésébe…

Nem voltam biztos benne, hogy egyszer idáig is eljutok, de lám, végül a Saviour Machine Jelenések-trilógiájának harma- dik része is terítékre kerül (az elsőről még 2022 januárjában írtam). Mint ahogy címéből is kikövetkeztethető, a 2001-es Legend, Part III:I végül úgymond csak a felét tartalmazta a tervezett zenei anyagnak - erre eleinte azt a magyarázatot adták, hogy a koncepció egyszerűen túl robosztusnak bizonyult ahhoz, hogy három korongba beleférjen, így a zárást végül kettőbe kellett szeljék (mindezt azelőtt, hogy az ilyesmi divatossá/megszokottá vált volna, lásd mondjuk a Kill Bill esetét, a Harry Potter vagy az Alkonyat - tudtommal - utolsó epizódjait, esetleg jóval később A hobbitot), de az azóta történt események és nyilatkozatok némiképp árnyalják ezt a képet. Kezdjük ott, hogy az ígért második rész, a III:II végül meg sem jelent, pontosabban az együttes által elképzelt formában semmiképp, mivel ők sosem fejezték be a munkálatokat. A kiadóval ellenben rendesen összerúgták a port, akik aztán gondoltak egyet és a nyers demókat amolyan hivatalos bootleg-ként tíz évvel később kereskedelmi forgalomba hozták (csak ez a hiányosság nem valószínű, hogy bárkinek is feltűnne, ahogy ránéz a borítójára). A zenekarvezető Eric Clayton nem is csak amiatt kérte a rajongókat, hogy ezt a verziót senki se vegye meg, mert ők már egy fillért sem látnak belőle, hanem mert tényleg csak egy afféle próbatermi verzióról beszélünk, bizonyos sávok teljesen hiányoznak róla, ahogy olykor az énektémák is inkább csak ideiglenesen, mankóként kerültek fel rá. Idővel Clayton még azzal is előhozakodott, hogy ők sosem akarták kétfelé vágni, kétrészessé hizlalni ezt a lemezt, hanem kiadói nyomásra, anyagi megfontolásból kényszerültek erre, mivel a fejesek szerettek volna még többet kaszálni a projekten. Hogy ez igaz vagy sem, nyilván nem tudhatom biztosan, viszont az eredményt hallva hajlok rá, hogy higgyek neki.

Amikor megjelenése, tehát 2008 környékén először láttam részleteket a Dark Sector nevű TPS-ből, simán azt hittem, hogy valami orosz cucc. Nem is csak a Kelet-Európai helyszín vezetett félre, hanem maga a küllem és a gameplay is olyan… tákolt benyomást keltett, főképp orosz/ukrán játékoknál tapasztaltam ilyesmit, tehát amikor a lelkesedés megvan, hogy alkossanak, a háttérben viszont anyagi nehézségek és különféle szervezési zűrzavarok mételyezik a létrehozás folyamatát. Aztán itt volt ez a szerintem kissé bizarr ötlet, hogy a főszereplő kezébe valami fertőzés folytán(?) odamaterializálódik a kezébe egy háromágú körpenge, amit dobál, majd bumeráng módjára visszaszáll megint csak a kezébe, de ezt leszámítva játékmenet szintjén egy sima Gears of War-koppintásnak tűnt, csak esetlenebbnek annál (bár én a Gears-ért se vagyok oda). Ez megint csak az említett régió fejlesztőit juttatta eszembe: nagy bennük az akarat, szeretnék hozni a példaképeik szintjét, de valahogy mindig magukkal hordozzák azt a bizonyos mínuszt, ezt az úgymond keleti blokkra jellemző tökéletlenséget, ezt a csiszolatlan, kiforratlan érzetet. Ehhez képest kiderült, hogy valójában a Digital Extremes nevű kanadai stúdió áll a hátterében, ami elsőre eléggé meglepett. Utánanézve kiderült, hogy benne volt a kezük az Unreal Tournament-ek többségében, de ezen kívül inkább másod-harmadvonalbeli FPS-ek fűződtek a nevükhöz, mint a Pariah vagy a Warpath (illetve ott volt még a The Darkness II, amiről pár hónapja még írtam is). Végül aztán üzletileg a Warframe nevű játékkal csaptak bele a jóba, amihez egyébként valamilyen szinten a Dark Sector is kapcsolódik - legalábbis elvileg, annyira nem érdekeltek a részletek, hogy jobban utánajárjak a témának:). Valójában maga a játék sem érdekelt, csak a közelmúltban jutott valahogy eszembe és jött vele kapcsolatban a gondolat, hogy „ki tudja, talán nem is lesz olyan rossz, kapjon egy esélyt”. Így is lett.