Nem feltétlenül szokott hatni rám, ha valamit felsztárolnak az égig, és eleinte a 2017-es NieR: Automata körüli felhajtást is csak óvatosan, tisztes távolságból szemléltem. Amiatt persze szimpatikus volt, hogy a hírverést nem is elsősorban a kiadó keltette, hanem úgymond a nép, a szájhagyomány, azaz a játékosok, akiket az állítólagos minőségével meggyőzött. Nekem így is egy kissé túl animésnek, túl „japánnak” hatott, ahogy az android-téma sem hozott lázba, illetve a PC-portról sem hallottam jókat, úgyhogy nem kapkodtam el a vásárlást. Végül aztán fülembe jutott a híre egy külsős mod-nak, ami számítógépen is gatyába rázta az irányítást, de ha már annyi ideig vártam, úgy voltam vele, hogy akkor már egy legalább ötven százalékos leárazás is belefér:). Mikor ez a feltétel is teljesült, asszem valamelyik karácsony környékén meg is leptem magam vele és utánajártam, hogy mire fel ez a nagy hűhó, méltó-e a játék a dicséret-áradatra, vagy csak egy újabb tűrhető, de túlértékelt produktummal van dolgunk?

Nem tűzöm ki célul Görögország underground-jelentőségének kiértékelését (ha mégis megpróbálkoznék vele, valószínűleg a thrash metal-kínálatot hoznám fel, ilyen téren feltűnően jeleskednek), annyi viszont bizonyos, hogy időről-időre bele szoktam futni e helyről származó alakulatokba, melyek felkeltik az érdeklődésem. Ilyen például a Meden Agan, akik nem annyira a lánccsörgetős-durvulós vonulatot képviselik, hanem inkább a könnyebben befogadható, úgyszólván Nightwish-közeli operás-szimfonikus irányt érezték magukénak. Ha emlékezetem nem csal, elsőként a harmadik lemezükről való Everlasting Pain videóklipjét láttam tőlük, írni azonban a másodikról, a 2011-es Erevos Aenaon-ról szeretnék (leginkább azért, mert ezt jobban ismerem).

Valami oknál fogva mindig is éreztem egyfajta rokonszenvet a 2001-es Return to Castle Wolfenstein iránt. Itt most nekem is el kell gondolkodnom, hogy vajon mi lehetett ez az ok, hisz eleve kevésbé szeretem az FPS-eket, mint általában mások, sosem kötöttek le a Doom-ok, Duke Nukem-ek, az eredeti Wolfenstein 3D pedig végképp archaikus számomra. Talán benne lehet az is, hogy ezt a részt már nem az id Software fejlesztette, csupán bábáskodtak felette valamilyen szinten, a tényleges munkát végző Grey Matter pedig némiképp eltérő megközelítést hozott be, valamivel realisztikusabb, vagy legalábbis életszagúbb az egész. Hogy mást ne mondjak, ők már nem erőltették a színes kulcsok keresgetését, ami a szememben egy kifejezetten rémes mechanika… viszont ennél is nagyobb esélyesnek tartom a hangulatot, ami anno még a játékmagazinokban látott képekről is lejött. Nehéz ezt megmagyarázni, hiszen voltak más lövöldék is ugyanezzel a motorral, azoknál valahogy mégsem volt jelen a varázs. Talán segíthetett még az is, hogy nem egy echte második világháborús játékról beszélünk, hanem az okkult vonatkozás miatt van némi dark fantasy-beütése is, hisz pl. a Medal of Honor vagy a valamivel későbbi Call of Duty megint csak hidegen hagyott (az általam unalmasnak tartott történelmi helyszínekre, csatákra sem vagyunk lekorlátozva). Mindenesetre rejtélyes rokonszenv ide vagy oda, végül mégis csupán a közelmúltban jutottam el odáig, hogy ténylegesen játsszak is vele. Na de ennek okai kapcsán már nem kezdenék bele egy újabb, relatíve felesleges elmélkedésmaratonba, inkább nézzük magát a produktumot:).

A metal műfaj egyik első supergroup-jaként létrejött Down annak idején már a tagok miatt is magától értetődő feltűnést keltett volna (a stabilnak tekinthető mag a Pantera, a Crowbar és a Corrosion of Conformity soraiból származott/származik), ám a demóikon hallható dalok minősége a természetszerűleg elvárható várakozást többszörösére fokozta. Hírük még a magyar rocksajtóba is eljutott, emlékeim szerint interjúkban is nekiszegezték a lemezmegjelenésre irányuló kérdést valamelyik résztvevőnek. Hogy ez a résztvevő személyesen Phil Anselmo énekes volt-e, netán a Crowbar vagy a C.O.C egyik húrosa, már nem tudnám megmondani, de akárhogy is volt, nálunk sem lehetett teljes meglepetés, amikor 1995-ben NOLA címmel boltokba került a hőn áhított lemez. Az elnevezésében a csapat szülőhelyére (New Orleans, Louisiana) utaló anyag nem csupán a sludge hívei körében nemesedett szinte azonnali alapművé, hanem úgy általában a rock/metal kedvelőknél is megkerülhetetlennek számít.

Ha már CryTek-művek, akkor mi más is szerepelhetne itt közülük elsőként, mint a Crysis… helyett a Far Cry… helyett a Hunt: The Showdown… no de félre a tréfát, az evidensnek tűnő válaszok ellenében mégis a 2013-as Ryse: Son of Rome lesz a nyerő. Az igazat megvallva sosem voltam igazán elájulva a játékaiktól - a maga idejében már a Far Cry ámulatba ejtette a játékostársadalmat (persze főleg a grafika miatt), de engem valahogy nem kötött le. A Crysis ugye ilyen téren még nagyobb dobás volt, és a megjelenésekor sikerült is végig-játszanom, de amikor a blog kedvéért nekiálltam újra… nos, nem ment, untatott. A második résszel hasonlóképp jártam, csak ott már egyszer sem jutottam el a stáblistáig - egy lövöldözős játékban én igényelnék valami extrát, ami kiemeli a tömegből, de az ilyen militarista szuperkatona-téma alapvetően nem szokta ezt hozni. Így aztán prekoncepcióimtól vezérelve a Ryse sem igazán érdekelt, mert mivel CryTek, gondoltam számíthatok egy semmirevaló karakterekkel teli teljesen érdektelen történetre, amiről azt gyanítottam, hogy nyilván a Gladiátor c. filmet nyúlja ezerrel, ilyen hiányosságok mellett pedig meddig kötne le a nem túl tartalmasnak tűnő kaszabolás? Napjainkra viszont úgy megritkultak az új, egyúttal engem is érdeklő játékmegjelenések, hogy óhatatlanul is elkezdtem visszaásni a múlta, és persze ismét megakadt a szemem a szóban forgó címen. A fenntartásaim változatlanok voltak, de úgy voltam vele, hogy elvileg nem egy hosszú játék, talán átvészelem valahogy és nem dobom félre a felénél vagy akár egy óra után. Nos, talán már elöljáróban elmondhatom, hogy végül egész kellemesen csalódtam.

Ha az ember elkezd kutakodni a legjobbnak tartott keresztény szövegű metal albumok után, már egy egyszerű internetes keresés is az elsők között dobja ki a Vengeance Rising 1988-as debütjét, a Human Sacrifice-t (eredetileg Vengeance néven futottak, egy ideig még a borítóra is így került fel). Emlékeim szerint én inkább személyes toplistákon találkoztam vele, nem egyszer minden idők legjobb keresztény rockzenei anyagának kikiáltva, így mondanom sem kell, hogy nekem is egyből vizsgálat alá kellett vennem:). Egyébként a zenekar sztorija viszonylag érdekesnek, vagy akár kétesnek is mondható - legalábbis hívő szemmel, elsősorban az énekes Roger Martinezre nézve. Mert ugye mindig kérdéses lehet, hogy egy efféle banda vajon tényleg megtért keresztényekből áll-e, avagy bizonyos megfontolásokból megjátsszák magukat (lásd pl. az As I Lay Dying esetét)… na itt egyenesen az a helyzet állt elő, hogy a nevezett úriember nem egyszerűen megtagadta a kereszténységet és az ateizmus felé fordult, de egy időben egyenesen sátánistának vallotta magát. Nem ástam bele magam túlzottan a történtekbe, de nagy vonalakban úgy látom, hogy részben a zeneipar, elsősorban a keresztény zeneipar iránti csalódottsága vezetett ezekhez a változásokhoz - némiképp azért furcsállom ezt. Nem akarom kisebbíteni bárminemű csalódottságának vagy akár traumájának jelentőségét, de mégis, ha az ember egyszer már megismerte Krisztust, ilyen dolgok, tehát más emberek tettei, hozzáállása nem fogják Tőle elszakítani. Azért ezzel együtt is remélem, hogy valós volt a megtérése és nemrégiben történt sajnálatos elhalálozása után nem a pokolban találta magát, hosszan tartó lázadása/eltévelyedése pedig csak kivételes makacsságának, fafejűségének okozata (mert ha egyszer már Krisztushoz tartozunk, onnantól kezdve senki és semmi nem választhat el Tőle, mi magunk sem). Mindezt csak azért írtam le, ha valaki ezen háttértörténet okán inkább távol tartaná magát a banda munkáitól, még ha a dalszövegek amúgy nagyon is Biblia-centrikusak. Mindemellett én itt elsősorban a zenével szeretnék foglalkozni, s hogy vajon méltó-e az album régi nagy híréhez.

Szeretném hinni, hogy nem vagyok sem divatmajom, sem agyatlan fogyasztó, sem pediglen hasznos hülye, ettől függetlenül néha nálam is bejátszik a… hmm… mondjuk azt, hogy a „márkahűség". Legalábbis más magyarázatot nem nagyon tudnék találni arra, hogy nekiülök olyan játékoknak, melyek nemhogy a közvélekedés szerint sikerültek rosszul, de alapvetően nekem sem különösebben szimpatikusak. Az 1998-ban megjelent Blood II: The Chosen esetében az a titok nyitja, hogy a nemrégiben sajnos jobblétre szenderült Monolith munkája, akiknek olyan kedvenceim köszönhetőek, mint a F.E.A.R., a No One Lives Forever vagy az AvP 2, de összességében a Condemned-del vagy a Nolfi 2-vel is jól elvoltam (a Middle-Earth-ök még váratnak magukra). Szóban forgó alanyunk pedig legelső játékuk, az egy évvel korábban kiadott Blood folytatása, mely még a patinás Build Engine nevű játékmotorral készült és az igazán old school FPS-ek rajongói közt nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. Ám nem csak ez a réteg utasította el a második részt, lehordván azt a sárga földig, de általában máshol sem nagyon láttam, hogy dicsérték volna. Engem viszont érdekelni szoktak az általam favorizált fejlesztők korábbi munkái, így mindennek ellenére ha nem is késedelem nélkül, de végül sort kerítettem rá, és amint az e jelen bejegyzés meglétéből kikövetkeztethető, végigvinni is sikerült.

Ahogy azt legutóbb már beígértem, ímhol következzék a Helloween eredetileg dupla albumként kiadni vágyott anyagának második része, az 1988-as Keeper of the Seven Keys, Part II (pontosabban a róla írott megemlékező értékelésem). Az első lemezzel ellentétben ebből gyakorlatilag egy szám kivételével semmire nem emlékeztem, noha annakidején ezt is végighallgattam, de mivel nem különösebben fogott meg, így később sem igazán erőltettem. A neten kicsit körbekutatkodva azt vettem észre, hogy ez is egész jó kritikákat kapott és jobbára a rajongótábor sincs róla elmarasztaló véleménnyel, így arra gondoltam, hogy valószínűleg csak kicsit több figyelem kell neki és majd én is egy ezekhez közelítő álláspontra jutok. Ennek megfelelően az elmúlt egy-másfél hétben jórészt erre a célra fordítottam a zenehallgatásra szánt időmet, érzésem szerint ennyi elég volt rá, hogy el tudjam helyezni az ízlésem alkotta koordináta-rendszerben.

Néhány lefektetett szabályon túl viszonylag lazán, kötöttségek nélkül döntöm el, hogy mi kerüljön be a blogba, ettől függetlenül azért van néhány cucc, melyekkel kapcsolatban el szokott fogni az érzés, hogy „illene róla írni”. Ez olykor összekapcsolódik azzal, hogy az adott anyagot nem is annyira ismerem, mint talán kellene, így kapott táptalajt bennem egyfajta belső igény a Helloween hírneves Keeper-lemezeire. Ezt a két, kb. egy éves eltéréssel kiadott lemezt az európai speed/power metal abszolút alapvetései közt tartják számon, és a köztudatban leginkább jelen lévő dalokat természetesen én is ismertem róluk. Még pontosabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy az 1987-es Keeper of the Seven Keys, Part I néhány szám kivételével megvolt fejben, míg a folytatása néhány felületes hallagatás után közel sem tetszett annyira, így onnan gyakorlatilag csak az I Want Out maradt meg. Komolyabb „munkám” tehát inkább azzal lesz, lényegében nulla emlékkel fogok nekiállni, viszont két különböző kiadvány lévén én is két különböző bejegyzésben írnék róluk, vagyis elsőként az elsőről.

Az a nagy helyzet, hogy nem pusztán a koncepció miatt nem találkozni nálam túlzottan friss megjelenésekkel, hanem mert nem is nagyon jön velem szembe olyasmi, ami felkeltené az érdeklődésem. Kevésbé erőteljes módon, de ez kezd igaz lenni a zenére is, míg az új filmek többségét már egy jó ideje konkrét időpocsékolásnak érzem, ami pedig a gaming világát illeti, sajnos simán eltelik úgy egy-egy év, hogy még csak az ún. backlog-omra sem kerül fel semmi, az meg, hogy valamivel a megjelenésekor játsszak, súrolja az elképzelhetetlent. Ez részben köszönhető lehet a speciális ízlésemnek (vagy más szóval: a válogatós pofámnak:)), részben annak, hogy talán valóban hanyatlásnak indult a minőség: még az egyik kedvelt műfajom, az ARPG sem feltétlenül termel ki olyan címeket, melyek legalább egy próbakörre érdemesnek tűnnének. De a sok mekegés után lássunk inkább egy erős kivételt: ímhol vagyon a Last Epoch, ami ráadásul 2024-ben jelent meg, hallatlan:)! Persze még pontosabban úgy hangozna, hogy 2024-ben hagyta el az Early Access-t, de én ilyesmivel nem élek, mindenesetre a sikerrel zárult 2018-as Kickstarter-kampány után az Eleventh Hour Games a fizető érdeklődői réteg segítségével jó pár évig fejlesztette, toldozgatta-foldozgatta üdvöskéjét. S hogy szerintem milyen eredménnyel? Az következzék alant.