Nem mondhatnám, hogy valaha is kezem-lábam törtem volna abbéli igyekezetemben, hogy még egy újabb metalcore-bandát ismerjek meg, viszont a Becoming the Archetype 2005-ös bemutatkozó albumáról, a jellegzetes (bár apokaliptikus témája miatt cseppet sem tipikus) Dan Seagrave-festménnyel díszített Terminate Damnation-ről annak idején annyi helyen zengtek ódákat, hogy végül engedtem a „nyomásnak”. Természetesen keresztényi szellemiségük sem vált ebben hátrányukra: tudtommal maga a nevük is a Krisztushoz való hasonulásra utal, emellett a lemez címét a szintén keresztény Mortificaton nagy becsben tartott második albumának egyik dalától kölcsönözték (felteszem tiszteletadásból). A bizalomgerjesztő háttér tehát adott, de persze ennyitől még nem lesz automatikusan jó egy anyag, úgyhogy nézzük is, mit hozott össze pályája kezdetén eme georgiai kvintett (noha mára már trióvá fogyatkoztak).

Anno nem kis meglepetésként érkezett számomra a hír, hogy kedvenc sorozatom, a Twin Peaks hosszú idő után újabb évadot kap. Nem végeztem alaposabb kutatómunkát a témában, ettől függetlenül nekem nem sok olyan televíziós széria rémlik, amit húsz év eltelte után folytattak volna, pláne, ha élőszereplős, mondhatni komolyabb produktumokról beszélünk, ami amolyan reboot-féle próbálkozás helyett közvetlen folytatásként funkcionál. Persze ilyen esetekben felmerülhet a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme megbolygatni a múltat, mert ugye két dekád már elég látványos nyomot tud hagyni akármilyen fiatal szereplőgárdán, nem beszélve arról, hogy a történet egyáltalán igényli-e...? Mindenesetre a Twin Peaks: The Return (én hivatalos magyar címmel sehol sem találkoztam, úgyhogy maradok az eredetinél) megszületése már csak amiatt is igazoltnak tekinthető, hogy anno az eredeti befejezés abban a formában egy kissé azért… galádnak nevezhető. Azóta már lehetett azt is hallani, hogy valójában nem befejezésnek szánták, hanem reménykedtek egy közvetlenül utána érkező harmadik évadban, ami végül nem jött össze, de akárhogy is legyen, mind az egyszerűbb, felületesebb kocanéző, mind a mélyebben, komolyabban érdeklődő egyének feje fölött sűrűn maradhattak kérdőjelek (a lelkeket pedig a hiányérzet mételyezhette). Másfelől ott volt még a mondat, ami a sorozat egyik szürreálisabb jelenetében hangzott el, az a bizonyos „Látni fogom újra… huszonöt év múlva”, és a poén az, hogy amennyire tudom, David Lynch és Mark Frost eredeti alkotó-létrehozó párosa nem is gondolkodott egy ismételt nekifutáson egész addig, amíg valahogy eszükbe nem jutott (vagy eszükbe nem juttatták), hogy a való életben is el fog telni ennyi idő a lezárás/felbeszakítás óta. Némi gikszer mondjuk akadt a produkció során, például hogy a forgatást finanszírozó tévétársaság egy ponton már csak tíz epizódra elegendő lóvét kívánt felköhögni, amire Lynch azt válaszolta, hogy részéről akkor ennyi volt. Végül aztán meglett az általa elképzelt tizennyolc részre való fedezet, de valószínűleg emiatt csúsztak meg és csak a huszonhatodik évfordulóra futhatott be a premier. A kuriózumérték szerintem ezzel együtt is megmarad, alant pedig az következzék, hogy személy szerint én hogyan éltem meg, illetve hogyan értékeltem ezt a visszatérést.

Manapság már egyre kevésbé lepődünk meg azon, mi mindenre lehetnek képesek független fejlesztők akár kevés létszámban is, mindenesetre amikor először hallottam a 2021 vége felé napvilágot látott Bright Memory: Infinite-ről, illetve belenéztem a vele kapcsolatos videókba, elsőre azért meglepődtem, hogy a híresztelések szerint egy ember programozta le. Aztán lehet, hogy csak én estem ki nagyon a képből, nem követvén az aktuális információkat, hogy hol is tartunk manapság, viszont ehhez az infóhoz képest is elég pöpecül festett a cuccos, így ismételten felmerült bennem a kérdés, hogy ha egyetlen embernek ez így összejön, akkor miért is a grafikára hivatkozva panaszkodnak folyton a kiadók és a fejlesztők, hogy mennyire nehéz dolguk van, sanyarú sorukat pedig áremelésekkel és fityfene DLC-k meg karakterkinézetek végeláthatatlan, és persze irreális árazású áradatával tudják csak elviselhetőbbé tenni? Nem mellesleg értelmesebb, tartalmasabb kiegészítők elkészültét ellehetetlenítve, mert hát minek melózzanak ezeken annyit, ha seperc alatt összerántható vackokból aránytalanul több della jön be a sok fejhető idiótának köszönhetően?

Számomra igen kellemes zenei időszakot idéz fel a finn Amorphis 1996-ban kiadott harmadik nagylemeze, az Elegy (igyekszem nem elsütni semmi közhelyes poént arról, hogy mi mivel elegyedik:)). Persze igaz, hogy ebben az évben konkrétan még nem cuppantam rá a metal-ra - talán kellett még hozzá olyan másfél-két év -, de visszaásva, korabeli Metal Hammereket beszerezve csupa-csupa érdekes, kreatív és relatíve újszerű együtteseket fedezhettem fel az érából. Ezek nem elhanyagolható része a skandináv térségből érkezett, és a hangulat, amit hordoztak, illetve ami belengte ezt a korszakot, felidéz bennem egyfajta sajátos mágiát, ami csak akkortájt volt jelen, melynek végébe én is épphogy csak belecsöppenhettem és melynek visszahozhatatlansága nehezen megfogható, egyszersmind kellemes melankóliával tölt el (már ha ez nem túl nagy ellentmondás:)). Az Elegy nemkülönben tükrözi ezt az érzésvilágot, bár az ekkor még mindig úttörőnek számító dallamos death metal kereteit ők talán társaiknál is hamarabb igyekeztek tovább tágítani még hangsúlyosabb népies elemekkel és a progresszív rock irányába történő kacsintgatással.

Ha túllépünk a hivatalos teszteken és szétnézünk fórumokon, mindenféle komment-szekciókban, akkor azt vehetjük észre, hogy a nagyközönség egy el nem hanyagolható része egyáltalán nem volt elragadtatva attól, amit StarCraft II címen kapott. Velük ellentétben én három részre osztott játék első fejezetével, a Wings of Liberty-vel kifejezetten elégedett voltam, a sztori kisebb-nagyobb furcsaságaihoz pedig úgy álltam hozzá, hogy a folytatásokban majd biztos minden szépen a helyére kerül. Sajnos azonban úgy alakult, hogy a Heart of the Swarm című első kiegészítő (avagy második fejezet) nem váltotta be az ilyen téren hozzá fűzött reményeimet, illetve tartalmilag sem hozta azt, amit elvártam volna – a csalódásom olyan mértékű volt, hogy mire 2015-ben Legacy of the Void címmel elkészült hozzá a záró epizód, már teljesen hidegen hagyott az egész téma. Ha nem kezdem el ezt a blogot, valószínűleg ki is maradt volna, így viszont úgy voltam vele, hogy legyen teljes a kép, ezért egy combosabb leárazás során mégis beszereztem és a megjelenés után majd’ tíz évvel végül én is pontot tettem a sztori végére, most pedig a konkrét beszámolóval is eljutottam odáig, hogy kijöhessen. Elöljáróban annyit még hozzátennék, hogy noha nem volt tervbe véve a pótlás, mikor nekiveselkedtem, mégsem éreztem magamban kényszeredettséget – tulajdonképp egész jó kedvvel álltam hozzá, mivel úgy véltem, hogy akármi is legyen, a tényleges játékmenettel már csak nem lőttek bakot, vagyis ilyen tekintetben frankón elleszek vele.

Már volt egy hasonló témájú bejegyzés, később egy második… és nem terveztem harmadikat:). De ahogy újabb és újabb borítóképekkel találkoztam, amelyek elnyerték a tetszésemet, szokásomhoz híven szép sorban elmentegettem őket, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a számuk ismét elkezdte közelíteni a százat, onnantól pedig már nem volt különösebb erőfeszítés némi célzott kutatással úgy kiegészíteni, hogy még válogatni is tudjak. Címnek persze hülyeség lett volna valami olyasmit adni, hogy mondjuk „ami kimaradt II.”, mivel ezek egy része eleve olyan lemezeket díszített, melyek még meg se jelentek az első lista idején, így szó nincs lemaradásról: ha ma állnék neki, közülük nem egy landolna az élmezőnyben. De egy szónak is száz (borító:)) lesz a vége, úgyhogy íme az újabb garnitúra:

Az itt lekövethető zenei profilomból nem feltétlenül derül ki, de egy időben sokakhoz hasonlóan nálam is relatíve gyakran forogtak Kovács mester (nem… nem a kovácsmester…) művei. Persze ebben az időben már jócskán rákaptam a brutálisabb muzsikákra, de mivel nem vegytiszta gépzenéről volt szó, így egy ideig még egész jól megfért az olyan nagyvadak mellett is, mint a Nile vagy a Bolt Thrower. Ettől függetlenül már nagyon régen nem hallgattam meg egy teljes Ákos-nagylemezt, legfeljebb egy-egy dal került elő alkalmanként, viszont jó ötletnek tűnt a változatosság kedvéért tőle is beiktatni valamit a sorba (illetve esetében feleleveníteni). Erre a célra a 2002-es Új törvény tűnt a legalkalmasabbnak, mivel elég jó emlékeim voltak róla nem pusztán a dalok, de a megszokotthoz képest zúzósabb hangvétel miatt is - persze a két évvel korábbi Hűség nyomokban már tartalmazott torzított gitárt, itt viszont egy-két dal meglepő módon már majdhogynem metal lett (zárójelben jegyezném meg, hogy a politika nem érdekel, tehát a Beatrice esetéhez hasonlóan itt is csak azzal szeretnék foglalkozni, ami a korongon hallható).

Tájékomon ritkábban látott vendégként köszönthetünk egy vérmes black metal bandát, hogy őszi napjainkba idejekorán elhozza a metsző ridegséget egyesen a dermesztően fagyos, kopár és jeges… Illinois-ból:). Na igen, mint általában, úgy most sem egy elvadult világnézetű, marcona norvégokból álló alakulatról lesz szó, ráadásul az amerikánus A Hill to Die Upon szégyenszemre még a porszívószerű gitárhangzást sem részesíti előnyben, ki hallott már ilyet?! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az úgymond magas művészetet megcélzó, sokszor irodalmi műveket vagy épp mitológiai történeteket megidéző dalszövegeikben olykor keresztény szemléletük is kiütközik, mert még a végén a hithű és igaz ősblackes érdeklődők félrenyelik a frissen kiontott kecskevért. A hülyéskedést félretéve: az első albumukról régebben már írtam, a másodikról bajosan menne, mert az valamiért eddig teljesen kimaradt, viszont a harmadik, 2014-ben megjelent Holy Despair-ről már tudok mit mondani.

Érdekes volt látni az ukrán Jinjer karrierjének alakulását, miután én még a Tatiana Shmayluk énekesnő csatlakozását követő első (összességében pedig második) EP-jük, a 2012-es Inhale, Do Not Breathe idején kedveltem meg a zenéjüket az Exposed as a Liar c. számuk videóklipjével. Már ott kiviláglott, hogy a keményebb zenék színterén azóta nagy nevet szerzett vokalistában több rejlik a megszokottnál, de arra valahogy mégsem számítottam, hogy ez a - szűkebb értelemben vett - nagyközönségnek is fel fog tűnni. Márpedig feltűnt, amit talán a Pisces-hez készített klipjükhöz vezetnék vissza, melyben egy elég éles, a metal-ban nem annyira járatos, mondhatni átlag zenehallgató számára sokkhatás kiváltásra alkalmas dinamikai váltás található, így a youtube-on lévő zenés reakcióvideósok körében hamar elterjedt (avagy elterjesztették a rajongók, akik úton-útfélen ajánlgatták). Én magam összességében kevésbé kedvelem azt a dalt, mint mások, de tény, hogy egy jóval magasabb szintre emelte a zenekart és ők is egyre profibbá váltak. Az már legyen az én bajom, hogy ebben a kőprofizmusban egyre kevésbé találtam meg a nekem tetsző számokat (illetve azt a djent-esebb irányt sem komálom annyira, mely felé egyre inkább elorientálódtak), mindenesetre nagyjából ez az oka annak, hogy most inkább a kezdetekhez ástam vissza, nem pedig valamely időben közelebbi anyagukban mélyedtem el jobban.

Nem feltétlenül szokott hatni rám, ha valamit felsztárolnak az égig, és eleinte a 2017-es NieR: Automata körüli felhajtást is csak óvatosan, tisztes távolságból szemléltem. Amiatt persze szimpatikus volt, hogy a hírverést nem is elsősorban a kiadó keltette, hanem úgymond a nép, a szájhagyomány, azaz a játékosok, akiket az állítólagos minőségével meggyőzött. Nekem így is egy kissé túl animésnek, túl „japánnak” hatott, ahogy az android-téma sem hozott lázba, illetve a PC-portról sem hallottam jókat, úgyhogy nem kapkodtam el a vásárlást. Végül aztán fülembe jutott a híre egy külsős mod-nak, ami számítógépen is gatyába rázta az irányítást, de ha már annyi ideig vártam, úgy voltam vele, hogy akkor már egy legalább ötven százalékos leárazás is belefér:). Mikor ez a feltétel is teljesült, asszem valamelyik karácsony környékén meg is leptem magam vele és utánajártam, hogy mire fel ez a nagy hűhó, méltó-e a játék a dicséret-áradatra, vagy csak egy újabb tűrhető, de túlértékelt produktummal van dolgunk?