Régi kedvenc nálam a Light This City – nem annyira régi, mint mondjuk egy Metallica, egy My Dying Bride vagy egy Nile, de már őket is biztosan tíz évnél régebb óta hallgatom, így erősen mocorgott bennem az indíttatás, hogy róluk is írjak. A bökkenő csak ott volt, hogy esetükben inkább dalokat szeretek, a teljes lemezekbe sosem ástam bele magam igazán, ha pedig mégis megpróbáltam, a favoritok között valahogy elment mellettem a többi. A bejegyzéshez persze ki kellett választanom egy albumot, és mivel néhány itt-ott megejtett koncertet leszámítva volt egy közel tíz éves leállásuk (ami egy hivatalosan is kimondott feloszlást követett), a visszatérő, 2018-as Terminal Bloom-ot tartottam legalkalmasabbnak e célra. Már csak azért is, mert a szünet alatt a dobos és az énekesnő életre hívott egy Heartsounds névre hallgató, az anyabandához képest verőfényes megszólalású punkzenekart, ahol utóbbi szereplő természetesen normál megközelítéssel énekel, ebből pedig óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy a kitérőút a szóban forgó ötödik anyagra vajon volt-e valamilyen hatással.

Kevés olyan szerepjáték készült, amely a vámpírlét küzdelmeibe és viszontagságaiba kínál betekintést, és ezek közül is a méltán kultstátuszba emelkedett Bloodlines kapta a legnagyobb rivaldafényt. A programot kezdeti gondjai ellenére máig nagy tisztelet övezi, bár a túláradó rajongás következtében sokan elfeledkeznek arról (vagy eleve nem is tudták), hogy 2000-ben, négy évvel korábban már megjelent egy hasonló ambíciójú RPG, amely szintén a World of Darkness szerepjátékát eleveníti meg, ez pedig nem más, mint a Vampire: The Masquerade – Redemption. A mellőzöttségnek persze további oka lehet, hogy történetileg nem előzménye a Bloodlines-nak, pontosabban nincs köztük közvetlen kapocs, valamint a játékstílusuk, az irányításuk is egészen eltérő. Míg a későbbi cím egy modernebb, kényelmesebb első személyű kezelést alkalmazott (olykor külső nézetre váltva), addig a Redemption meglepő módon egész sok rokonságot mutat a valamivel korábban befutott, és anyagi sikereket nézve azóta is az akció-szerepjátékok trónján csücsülő Diablo-val.

Alkalomadtán, hébe-hóba előfordulhat, hogy az ember belehallgat egy korábban teljesen ismeretlen lemezbe, és már a kezdeti pillanatokban, az első fél percben az a benyomása támad, hogy egy igazi klasszikussal van dolga – engem pont ez a ritkán tapasztalt érzés fogott el, amikor először elindítottam a Beyond Creation 2011-es bemutatkozó albumát, amely a The Aura címet viseli. Már az igen hangulatosra sikeredett borító láttán sejthető volt, hogy death metal-t rejt, annak is inkább a technikásabb vállfajából, de még így is meghökkentem az igencsak virtuózba forduló nyitóriffek magával ragadó sodrásán, az őket támogató basszusgitár különleges hangzásáról és kezelésmódjáról nem is beszélve! A zene progresszívebb megközelítésén, komplex voltán túl – illetve annak mentén – bír egyfajta futurisztikus jelleggel, mégsem mondanám lelketlennek vagy ridegnek. Nyilván sok a tördelt, matekosabb témázgatás, de még azok sűrűjében is rendre előfordulnak igazán fogós, szinte egyből rögzülő, azonnal ható ismétlődések és kiállások, arra pedig tán nem is számítanánk, hogy a higgadtabb, elmélyültebb momentumok és a szólisztikus részek milyen érzelemgazdagon tudnak megszólalni. Az itt hallható teljesítmények alapján szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy minden résztvevő mestere a hangszerének.

Több oka is volt, hogy az Aliens vs Predator 2 a maga idejében, azaz 2001-ben nálam kimaradt. Egyfelől a belső nézetű lövöldözős játékok ekkoriban még rendesen elütöttek mindattól, amit egyébként szívesen játszottam (stratégiai játékok, RPG-k, ARPG-k), ez pedig tényleg amolyan echte FPS-nek tűnt, amit nyakon öntöttek az ismert sci-fi horrorfilmek címszereplőivel, és bár a filmeket szerettem, a játékstílust kevésbé. Az álláspontom előítéletektől sem volt mentes: valamiért az volt az elképzelésem, hogy csak valami totál agyatlan, fárasztó mészárszékről lehet szó, ami a lényeg mozivásznon nyújtott fenyegetéséhez kevésbé passzol. Végezetül itt-ott hallottam hírét, hogy viszonylag nehezecske a program, ami kapcsán megint csak azt feltételeztem, hogy mázsaszámra ömlesztett ellenfelekkel érték el, ilyesmihez pedig végképp nem volt affinitásom. A prekoncepcióim egész sokáig elkísértek: ahhoz képest, hogy pár évvel később (elsősorban a Halo-nak köszönhetően) már közelebb került hozzám a műfaj, és a fejlesztést végző Monolith néhány későbbi munkáját is roppant mód megkedveltem, a híres szörnyeket egymásnak eresztő alkotásuknak csak mostanság estem neki, hogy megtudjam, vajon kimaradtam-e valami igazán jóból.

A jelek szerint Isten is így akarta és persze élünk - én legalábbis mindenképp élek -, ezért a Savior Machine lemeztrilógiájának második részére, a Legend, Part II-re is kitérhetünk (hogy az előzményről írott bejegyzésemre is visszautaljak, még ha nem is túl fifikásan:)). A koncepcióként a Jelenések könyvének feldolgozását vállaló alkotásfolyam zeneileg sem teljesen saját kútfőből származik, hiszen az eredeti ötletek mellett jócskán válogattak különböző komoly-, vagy filmzenei motívumokból, amit tudtommal nem is rejtettek véka alá, és hát nem is igazán tudták volna tagadni. Ízlés, felfogás dolga, hogy a végeredményről alkotott véleményünket ez mennyire befolyásolja, én speciel elfogadtam, hogy léptem-nyomon ismerős, vagy még inkább egy az egyben átvett elemek köszönnek vissza, és ahogy azt anno már elmondtam, részben úgy tekintek erre a projektre, mint afféle feldolgozásra, újraértelmezésre és tisztán annak alapján ítélem meg, hogy a rajta hallható zene milyen élményt ad.

A legkedveltebb zenekaraim közt trónoló Mastodon-t eddig csupán a The Hunter c. lemezük kapcsán vettem elő, amely lemez egyébként nem aratott nálam osztatlan sikert (mi több, bizonyos dalait, momentumait kifejezetten utáltam, ezen az eltelt idő sem segített), így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb némi ajnározás céljából is napirendre kell őket tűzzem. Ehhez a mára túlzás nélkül klasszikussá érett első albumok egyike kiváló, önmagát adó alapanyagul szolgált volna, de mivel az imént említett korongot annak idején néhol igen kemény szavakkal illettem, végül ildomosabbnak tűnt az azt követő Once More 'Round the Sun-nal foglalkozni, hiszen ez volt az, amely az együttes renoméjának - szememben való - megtépázottságát egy csapásra, nehézség nélkül helyreállította.

Régtől fogva él egy kimondatlan, majd az idők során egyre inkább kimondottá vált elvárás, már-már követelés a nagyobb tőkével rendelkező játékkiadók felé, miszerint ne a bevált formulákat ismételgessék unos-untalan, hanem engedjenek teret az égiszük alatt munkálkodó csapatok kreatív szárnypróbálgatásainak. Ezért is volt örömteli kuriózum a 2008-as Mirror's Edge, különösképp az Electronic Arts háza tájáról, és különösképp a DICE kezei közül, akik általában a Battlefield-sorozattal igyekeznek boldogítani a közönség azon terebélyes szeletét, amely fogékonyságot mutat az egymás ellen vívott online tűzharcok felé. Az FPS nézet ugyan megmaradt, lövöldözésre viszont csak elvétve adódott (opcionális) lehetőség, a hangsúlyt a parkour nevű extrémsport elemeivel tarkított játékmenetre helyezték. Ilyet korábban nem nagyon lehetett látni, ez a különleges vonás pedig nálam is felhelyezte a térképre, hogy a megjelenése idején egyből le is csapjak rá.

Gyakorta emlegetik a történetmesélés erényeként, ha az adott sztori írója nem rág mindent az ember szájába, teret enged az egyéni értelmezésnek, így ennek köszönhetően alkotása úgyszólván saját életet él tovább a befogadó félben. Remekül hangzik, ám számomra ingoványos talaj ez, mert noha nem igénylem, hogy minden egyes kérdést tételesen megválaszoljanak, teljesen eloszlatva a balladai homályt, könnyen előfordulhat, hogy a nézőt/olvasót/játékost olyannyira támpont nélkül hagyják, hogy zavart frusztrációjában még csak késztetést sem érez a kirakós darabjainak összerakására. Arról nem is beszélve, amikor egy mű túlontúl öncélúnak hat ahhoz, hogy az ember eleve feltételezni tudja a háttérben meghúzódó koherens gondolatiságot, a megoldás meglelésének lehetséges voltát - vagy hogy egyáltalán létezik egy rejtvény, amit meg kellene oldani. Az idén huszonkét éves Donnie Darko pedig azon ritka példák egyike, amikor a film megtekintése után azzal az erős magabiztossággal keltem fel a székből, hogy a cselekmény kérdéses elemeire nem tudnék magyarázatot adni, egyszerűbben fogalmazva fogalmam sem volt, hogy miről szólt, mégis maradéktalanul tetszett.

Pár éve - nem kis örömömre - PC-n is felbukkantak a Halo-sorozat korábban csak konzolon napvilágot látott epizódjai, melyek egy részéről már volt is szó nálam (leginkább itt), viszont az eredeti fejlesztő Bungie egy ponton sikeresen lelécelt az xbox-os uraitól, hátrahagyván a szóban forgó szériát, melyet a negyedik számozott résztől már egy teljesen más brigádra bízták. Ezt a 343 Industries névre hallgató csapatot ugyan többek közt azzal próbálták kedvessé tenni a játékosok szemei előtt, hogy a fáma szerint célirányosan úgy válogatták össze őket, hogy a lehető legjobb Halo-élményt tudják majd biztosítani, azért mégis ott volt a tudat, hogy ők akkor sem ugyanazok és vagy összejön nekik a nagy mutatvány, vagy nem. Ilyetén kételyekből kifolyólag én alapból nem voltam valami izgatott a Halo 4 kapcsán (meg hát ugye jó darabig nem is volt elérhető számomra), de élből elutasító sem, simán el tudtam képzelni, hogy egy élvezhető játékot kalapáltak össze, hisz a világ, a háttérsztori, a játékmenet és a harcrendszer már adott volt, lehetett mire alapozni, szóval ha nem is nagyon adnak hozzá semmit, el azért csak nem vesznek belőle és egy elfogadható szintet valószínűleg hozni fognak. Így miután magamévá tettem a Bungie-ék prioritást élvező kimaradt munkáit és eljutottam oda, hogy a negyedik rész is megkapja a maga esélyét, még egész lelkesen, pozitívan álltam a játékhoz és könnyen el tudtam képzelni, hogy a játékot még akár mentegetni is fogom az innen-onnan beszűrődő negatívabb felhangokkal szemben. Én botor...

Mini-albumokat, EP-ket többféle okból is kiadhat egy zenekar, lehet az például egy bemutatkozás, amikor még nem volt elég daluk egy teljes nagylemezhez, esetleg a financiális keretük hiányzott nyolc-tíz szerzemény megfelelő minőségű felvételéhez és promóciós céllal, kiadóknál való tapogatózás gyanánt hozták a világra. Előfordul az is, hogy egy rövidebb lélegzetű koncepciót, tematikát szeretnének körbejárni akár zenei, akár szövegi értelemben, vagy csak fogják magukat és felrántanak pár feldolgozást néhány ismeretlen kedvencüktől (lásd pl. a Metallica esetét - bár ott a módosult felállás miatt egyéb szempontok is érvényesültek). Az Agent Steel-nél pedig az lehetett az indíttatás, hogy mivel a második lemezük némiképp eltért a debüttől - noha drasztikus váltásról nem volt szó -, így az ahhoz jobban passzoló két dalt inkább még előtte, külön hozták ki, hogy a folytatás egységesebbnek érződjön. Persze részemről mindez csak spekuláció, nyomozást nem végeztem a témában, de akárhogy is volt, a speed metal mesterek '86 januárjában elhozták nekünk a Mad Locust Rising-ot.