Nem ástam bele magam túlzottan a metalcore világának legmélyebb bugyraiba, de a felszínes ismereteim alapján merek arra következtetni, hogy a The Devil Wears Prada nevű formáció valahol ott az élvonal környékén tanyázik, vagy legalábbis az ismertebb nevek közt van. Én magam úgy kifejezetten sosem emeltem fel őket a nagy kedvencek közé, mert egyfelől egy ilyen stílust űző bandát nehezebben is tudnék, másfelől pedig kedvelem ugyan jó pár dalukat, ilyen például a This Song is Called, a Lord Xenu vagy a HTML Rulez D00d, de hogy egy albumot egyben, teljes egészében végighallgassak tőlük... ez a mutatvány még az is lehet, hogy máig nem sikerült. Sajnos nem elhanyagolható mértékben tapasztalható náluk a két nagy gyengeség, amit ebben a műfajban nem bírok: a viszonylag szimpla, betonozós részek unalomba fulladása és a tiszta énekrészek jellegtelensége, ezért aztán mindig is kis adagokban fogyasztottam a zenéjüket. Nyilván mondanom sem kell, hogy amikor jött ennek a zombis témákat megéneklő/elüvöltöző minialbumuk híre, illetve annak ténye, hogy milyen szuperlatívuszokban nyilatkozik róla mindenki, máris bizakodva néztem elébe. Nem mondom, hogy tízmillió légy nem tévedhet, mindenesetre a papírforma ezúttal érvényesült, azaz nekem is bejött az Zombie EP, és hogy mennyire, azt már pötyögöm is.
Némi filmzenés hangulatkeltés után szaggat be a képbe az Escape, és el kell ismerni, hogy ezt tényleg igencsak eltalálták, elég fogós, zsírszegénynek épp nem nevezhető riffekkel operálnak, néha különféle hangmintákkal is megbolondítva az összképet. Mutatóba van egy kevés dallamos ének is, egész jó, de ezt leszámítva dühösen futnak a skacok a zombik elől, nem lehet, hogy a csoszogó élőholtak már rég az ellenkező irányba menekülnek:)? Persze biztos ami biztos, a láncfűrészt be kell rántani, legalábbis kb. ilyen intenzitású gitármunkával indít az Anatomy. Sokat nem szusszanunk ez alatt sem, viszi tovább a nyitány lendületét, ha épp nem a nyitány lendülete viszi őt, de azért valamivel kevésbé tébolyult tombolás, plusz a végére egy kicsit több szerepet kap a tiszta vokál.
A korábbi írásaimból már lehet tudni, hogy nem kifejezetten vagyok oda a hangszer nélküli intrókért és átvezetőkért, hát még ha túl is húzzák őket... na ez nem áll az Outnumbered előtt hallható, a hangulatot kiválóan építő rádiós hangjátékra, amire olyan erővel robban rá a konkrét szám, hogy az ember csak néz, hogy hol robbantották a bombát. Megkockáztatom, hogy ez a dal a legjobb, szenzációs, amit művelnek az egymás után érkező, gyilkosabbnál gyilkosabb témákkal és nem csak a süvöltés működik, de még a torokgyilkolástól mentes orgánummal is atom refrént danolásznak a káoszra. Valami ilyesmit kéne célként kitűzni az ágazat művelőinek, talán én is többet hallgatnám őket. A sorminta viszont működik, a Revive-ot ismét inkább alapra veszik, a pofás filmzenei betétek viszont kiválóan feldobják, legfeljebb a "nemhörgős" ének késztet ásításra (bár ahogy a végén zongorán adják elő, úgy máris jobban hangzik). Vészjóslóan, disszonánsabb gitárnyűvéssel kezd a Survivor című utolsó dalocska, ami később már egész atmoszférikusra vált, illetve a tisztán éneklő tettestárs is kitesz magáért. Egyébként pedig kedélyesen elzúzogatnak a változatosságra is odafigyelve, majd a záróakkordot képző, tétova gitárok veszik át a helyüket, mígnem az általuk sugárzott kilátástalanság is a távolba vész.
Levertséget ettől függetlenül nem hinném, hogy bárkinél is okozna a Zombie, inkább úgy beindítja majd az intenzív, magával ragadó aprítás, hogy egy ideig még tán a mellékhelyiséghez vezető úton is hátraszaltókkal fog közlekedni. Valószínű, hogy a rövidsége is hozzátesz ahhoz, hogy így működjön, még pont jókor ér véget és még én sem fásulok bele, de egyébként is csak néha-néha laposodik el, inkább jellemző, hogy minimum kellemes, de még gyakoribb, hogy rendesen oda is ver. Úgy vélem, hogy az ötös alá egy reális értékelés részemről.
