Volt egy kölyökkori barátom, aki inkább az alternatív zenéket kedvelte, mintsem a jóféle metal-t (ŐRÜLET!!!), így általa viszonylag kevés zenét ismertem meg, ami tetszett vagy elkísért volna. Akadtak azonban kivételek, mint például Tori Amos, akinek az egyik albumát épp ez a bizonyos illető vágta hozzám meghallgatásra. Mivel magam sem vagyok ellensége a mély, különleges és megkapó zenéknek - mindössze az ilyen jelzőkkel illetett előadók közül keveset tartok érdemesnek is ezekre a jelzőkre -, így legkésőbb az internet-korszakban valószínűleg magam is megismertem volna a szóban forgó énekes/dalszerző/zongorista hölgyet, a komám jóvoltából viszont még idejekorán megtörtént a "találkozás". Na nem mondom, hogy mindent fenntartások nélkül fogadok, ami kikerül a kezei közül, de az elsőként megismert From the Choirgirl Hotel hallgatása közben ritkán érzek ingert a "tovább" gomb megnyomására, sokkal inkább jellemző, hogy még le is ragadok egy-egy műnél. Amos dalai általában eléggé "zongora-heavy" megközelítésűek, tehát ez a hangszer dominál, de itt egyéb instrumentumok is kellő hangsúlyt és szerepet kaptak, így számomra sokkal hallgathatóbb, befogadhatóbb és barátságosabb hangzású, mint egynémely másik albuma.
A szövegek személyesek, gyakran furák és elég talányosak is tudnak lenni, de a nyitó Spark azért elég konkrétan az énekesnő egyik gyermekének elvetéléséről szól. A szomorú téma ellenére ez legfeljebb kissé borongós, de semmiképp sem depressziós hangulatú dal, hanem nagyon is érzelmekben gazdag, emellett elég változatos és jól felépített darab, az egyik váltás szinte még vidámnak is mondható, és persze gyönyörű az ének, szívbemarkoló a dalszöveg. Ez az egyik legsikerültebb tétel a korongon, egyúttal elég jó képet is ad az előadó stílusáról, így ha ez megfogott minket, jó eséllyel szeretni fogjuk a továbbiakat is. A populárisabb zenék alfajait kevéssé ismerem, megnevezni is nehezen tudom őket, így a Cruel c. folytatásról ilyen téren azt tudom mondani, hogy bőgő, dob és különböző hangeffektek gyengéd, nyugodt játszadozását hallhatjuk, az egész szám nagyon visszafogott még ének terén is, de a dallamok jól megjegyezhetőek. A Black Dove (January) már nyíltabban érzelmes, a zongora is nagyobb szerepet kap benne, továbbá itt érezhető először jobban a szövegi elvontság és furcsaság helikopterek és űrhajók emlegetésével... ez így leírva elég hülyén hangzik, de a konkrét dalban nem zavaró, mert jól megírták.
A Raspberry Swirl a többihez képest kicsit tempósabb, ütősebb darab, persze ez alatt csak annyit kell érteni, hogy a dobnak és a zongorának egy kicsivel jobban nekifeküdtek. A Spark-hoz hasonlóan ehhez is készült egy (amúgy érdekes és elvont) klip, nem is véletlenül emelték ki, nagyon fogós és az ének is eléggé felszabadult. A Jackie's Strength-ért, már nem vagyok oda, elég unalmas track, valahogy nem nyújt számomra semmit, semmilyen szinten nem működik. Az i i e e e már annál inkább, eleve a cím is sejteti, hogy érdekes lesz, és bizony itt a legtisztább formában kapjuk meg, amit Tori Amos-ban szerintem a legjobban lehet szeretni, mégpedig ezeket a furmányos, játékos kis melódiákat, amelyeket olykor csak úgy a szövegtől függetlenül is szinte odasóhajt vagy csilingelő hangon rádalol a felvételeire. Szokatlan megközelítésével, álomszerű hangulatával ez a dal lett innen a kedvencem.
Sejthető, hogy ezután valami földhözragadtabb tétel kell következzen, s lőn, a Liquid Diamonds valóban egy jóval könnyebben emészthető, egyenesebb vonalú, ismét inkább a zongorát előtérbe helyező szerzemény azonnal ható, édes-szomorú dallamokkal - ez is a favoritok között van. Az itt hallhatónál amolyan... elmaszatoltabb felfogással érkezik a She's Your Cocain, valami füstös jazz-klubban tudnám elképzelni, ahogy előadják. Nem rossz, de nem az ilyenekért kedvelem az énekesnő dolgait, bár a középtájt felbukkanó zenei betét már közelebb áll hozzám, ahogy azt ezt követő Northern Lad is, csak itt már egészében. Nem egy túlbonyolított vagy agyonhangszerelt téma, a hangsúlyt inkább Tori-ra és a zongorára fektették, a többiek csak szolidan, a háttérből jelzik, hogy ők is itt vannak. Nem ástam bele magam a szövegekbe, de már az előadásmódon is hallani, hogy itt számára fontosabb, lélekbe vágó dolgokról énekelhet, valószínűleg szerelmi csalódás, szakítás, ezekkel kapcsolatos rossz emlékek, ilyesmik.
A Hotel egy bizarrabb popnóta fura hangulattal, ahogy haladunk benne előre, úgy következnek az érdekesebb ötletek és megoldások. Bizonyos szövegrészletekből arra mernék következtetni, hogy talán kapcsolódik valahogy a Northern Lad-hez, persze ember legyen a talpán, aki az ilyen "nyalóka gestapo"-féle kifejezéseket teljesen a helyére tudja tenni:). Összességében működik nálam, de nem a kedvencem. A Playboy Mommy se az igazi számomra, persze el lehet hallgatni, de inkább csak elmegy mellettem, nem az én stílusom. A zárás a Pandora's Aquarium képében érkezik, ami ismét egy amolyan intimebb, zongora-hangsúlyos darab, de néhány manírja megint csak nem nyerte el a tetszésem. Itt is akadnak fülsimogató pillanatok, de néha olyan... bugyuta részek is becsúsztak, amelyek számomra lerontják. Erre a stílusra is biztos van valami pontos kifejezés, amit nem ismerek, de nem is nagyon akarom megismerni:).
Tori Amos negyedik dalgyűjteményén tehát két nagy kedvencem, az i i e e e és a Spark is helyet kap, mellettük ott figyel még jó pár, szintén kiváló dal, illetve egynéhány olyan is, ami számomra inkább közepes környéki. Mindebből adódón én személy szerint négyesre értékelem, ami tényleg nem egy rossz pontszám, sok lemezén át sem tudtam teljesen rágni magam, úgy elpilledtem a bennem nem sok mindent megmozgató dalok hallatán. Van még azért tőle teljes album, amit ehhez hasonlóan szeretek, de azt majd csal akkor nevezem meg, ha később netán írnék róla.
