Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a Demonlord melyik számát hallottam először. Két eshetőség lehetséges: vagy a The Search-höz készült klip kapcsán ismerkedtem meg velük valamely akkori zenei csatornán, vagy a Solitude döbbentett le az első Metal Hammer-es válogatáskazetta (Let the Hammer Fall) egyik tételeként. Hajlok rá, hogy az utóbbi lehetett, mert még mindig emlékszem a meglepettségre, hogy magyar zenekar ennyire jó lehet - márpedig ha előtte már láttam az említett videót, akkor nem ért volna ennyire váratlanul a minőség. Persze sok kritika érte az Adventures in Hell pt. 1 című, 1999-ben megjelent bemutatkozó albumot, legyen szó akár a hangzásról, akár az énekről, de az én legdurvább kritikám inkább az lenne, hogy a második rész sosem készült el, pedig sokáig beszéltek róla, hogy egyszer jönni fog. Ámde 2016-ban feloszlottak, így az életmű gyakorlatilag lezártnak tekinthető... amit nem csak az elveszett dalok miatt sajnálok, hanem mert ők a kedvenc magyar zenekarom.
Mielőtt konkrétabban rátérnék az első lemezre, először letisztáznám az ének és a hangzás kérdését... előbbivel nekem kb. semmi bajom. Nem tudom, hogy botfülű vagyok-e, vagy simán csak félkegyelmű, felőlem gondoljon mindenki, amit csak akar, de nekem az előadásmód, a lelkesedés bőven, bőven elviszi a hátán a dolgot, ráadásul az énektémák egyszerűen marha jók, márpedig ha egy téma jó, akkor az jó marad akkor is, ha nem egy kifejezett világklasszis adja elő, hanem egy baráti társaság adott posztra leginkább alkalmasnak ítélt tagja. Aztán a hangzás... az a nagy helyzet, hogy baromi jó a zene, így nekem itt sincs semmi gondom. Nyilván nem szaggatja le az ember fejét, mint ahogy azt tenni szokták a nagy pénzekkel megtámogatott produkciók, de én speciel minden hangszert kihallok és jól kihallok, úgyhogy ilyen téren sem találok igazi okot a puffogásra.
A stílust eddig nem részleteztem, azt nyilván lehetett sejteni, hogy metal-ról van szó, ezen belül pedig afféle klasszikus speed/power/heavy-téma, azaz jól megjegyezhető, ütős riffek néha egész gyors tempóban előadva, mindezek mellett pedig a ragadós refrének apropóján sem kell félteni őket. Az általam két legjobbnak ítélt dalt a bevezetőben már említettem: a zongorás-szintis hangulatkeltés után berobbanó Solitude tényleg felkészületlenül ért azokkal az őrült jó speed metal-os gitárokkal, de a szólókat is felakadt szemekkel hallgattam. Előtte nem tudtam, hogy Magyarországon ilyen jó gitárosok vannak, ráadásul egyből kettő, méghozzá egy helyen:)! A The Search-ben mutatják meg talán a legjobban, hogy mit tudnak: a riffek és a szólók abszolúte mesteriek, és a poént nem akarom lelőni, hátha valaki még nem hallotta, de itt beleszőnek egy olyan zenei geget/utalást/tiszteletadást, amire egyfelől szerintem ember nem számított volna, hogy egyszer csak beérkezik, másfelől az eredeti szerző stílusa itt valahogy a legkevésbé sem lóg ki a győri nagyágyúk körítéséből, szóval duplán le a kalappal!
Ami a többi számot illeti, hozzám igen hamar odanőtt kábé mindegyik, legyen szó a megint csak sebes, de egyúttal himnikus The Valley of Life-ról, a bitang mód ütős Elements-ről, ami szinten ott van a legjobbjaik közt, vagy épp a kevésbé direkt, szokatlanabb témákkal operáló Under-ről - hogy a Prophet in Me király tempóit és vokáljait ne is említsük. Ha nagyon kötekednem kéne, akkor két, legfeljebb három darabot tudnék mondani, ami a többihez képest valamivel tán kevésbé zseni, de az az igazság, hogy még ezek alatt is azon kapom magam, hogy a léggitár nem képes a tokjában maradni, így igazán nincs is miért felhozni őket. Esetleg a One More Chance az, amit néha átléptetek, nem is igazán azért, mert a lírai megközelítésével kilóg a sorból (noha tényleg kilóg), hanem mert nem is egy-két fokkal érződik haloványabbnak a többi, hasonlóan visszafogott tételükhöz képest, mint amilyen pl. a második korongon érkező Still Alive, de szerintem a demókazikon szereplő, sorlemezre fel nem került, mégis rendkívül érzelemgazdag Darkness is jóval erősebb nála.
Ezzel a kevés negatívummal együtt is klasszikus anyag az Adventures, rajta igazi nagy kedvencekkel, valóban maradandó dalokkal, vagyis szó nélkül jár az ötös. Esetükben szerintem sorban fogok végigmenni a dolgaikon, így ha legközelebb megemlékezem róluk, akkor a 2002-es folytatás várható majd - hacsak időközben szert nem tudok végre tenni a Vengeance c. demójukra, amit minden igyekezetem ellenére máig nem sikerült levadásznom... ebben az esetben elképzelhető, hogy beszúrom valahová őkelmét, ha már így kérette magát.
