Egy kicsit bajban vagyok most, ahogy a Woe of Tyrants stílusát kellene meghatároznom. De tényleg csak egy kicsit, mert csípőből egyébként rá lehet vágni, hogy gyors, technikás heavy metal durva énekkel. Ez nem egy rossz leírás, bár ennyiből nem jön le az, hogy mitől jobbak ők bármelyik másik zenekarnál, persze ha valaki szereti a gyors, technikás metal-t, annak valószínűleg ennyi információ is elég ahhoz, hogy belefüleljen a zenéjükbe, nem kell mindenáron jobbnak lenniük másoknál, ha eleve tetszetős stílusban utaznak. Viszont az a helyzet, hogy amit a Kingdom of Might c. lemezükön művelnek, az általánosságban véve nagyságrendekkel jobb nem hogy az átlagnál, de többségében nézve az élvonalnál is. Mit is mondtunk, gyors, technikás heavy metal? Annyi biztos, hogy tényleg baromi gyors a zene, középtempókkal alig találkozunk, de még ilyenkor is folyamatosan történik valami, amire oda kell figyelni és ami intenzitást biztosít. Ennek ellenére mégsem válik leterhelővé vagy fárasztóvá, én legalábbis sosem éreztem azt, amit sok progresszív vagy tech-death anyag esetén, vagyis hogy csak témahalmozás történik, de a témák önmagukban azért mégsem annyira jók és az ember elunja magát, a figyelme elkalandozik, a zene meg csak pörög meg dohog a háttérben és a hallgatóhoz alig jut el belőle valami. Aki szereti, ha a zenében nincsenek üresjáratok és a technikai tudás ötletes és fülgyönyörködtető zenei megoldásokkal párosul, továbbá a súlyosabb zenékre jellemző vokalizálás sem tántorítja el, annak ez az album igazi mennyei mannának bizonyulhat.

A számokat annyira egységes színvonal jellemzi, hogy az ember először nem is tudja, melyiket emelje ki. Én személy szerint a harmadik teljes értékű dalban, a Pearls Before Swine-ban hallottam elsőként olyan részeket, amelyekre tényleg felkaptam a fejem, jobban mondva tátva maradt a szám és azt mondtam magamban, hogy na ez igen, ez a banda tényleg abszolúte fantasztikus, hogy a fenébe nem hallottam róluk eddig?! Nem mintha a külön track-re került szimfonikus hatású intróval felvezetett Soli Deo Gloria-val bármi gond lenne, kellően fogós, bólogatásra és a léggitár elővételére ingerlő témával indít, de a továbbiakra sem lehet panasz, megfelelően felkészíti az embert a lemez egészére anélkül, hogy minden puskaport ellőne és ne lepődnénk meg később a rengeteg zenei finomságon és a fantáziadús megoldásokon. Tényleg azt lehetne mondani, hogy a durvább ének ellenére ez valójában csúcsra járatott heavy metal kifejezetten pozitív hangulattal, játékossággal és erős dallamokkal. Nyomokban lehet találni a metal zene extrémebb ágaira jellemző megoldásokat, de mivel a hangszerek nincsenek igazán mélyre hangolva és hallhatóan nem volt céljuk a vészjósló, death metal-os jelleg sem, így ezek a súlyosabb részek szépen belesimulnak az összképbe. Videoklip a Break the Fangs of the Wicked, illetve a Golgotha c. számokhoz készült, utóbbi szerintem egy fokkal kevésbé jellemzi a lemez egészét, mert a többihez képest egy csöppet mogorvábbra sikeredett, a Break the Fangs-et viszont én is bátran mertem volna ajánlani, már ha az ilyen videókkal az a cél, hogy az emberek könnyen és gyorsan képbe kerüljenek az együttes zenei arculatát illetően. Ha azonban személyes kedvencet kellene választanom, az mégis a The Seven Braids of Samson lenne, amely hasonlóan szélsebes és ugyanúgy tele van jobbnál jobb riffekkel, mint a többi társa, viszont a gitárszóló valami olyan döbbenetesen jó lett benne és olyan gyönyörűséget okozott számomra az alapokat szolgáltató, nemkülönben csodálatos gitártémákkal egyetemben, hogy nálam nem is lehet kérdés az elsősége. Amikor ezt feljátszották a stúdióban, szerintem ők is úgy gondolhatták, hogy akármi is legyen a jövőben, ezért már megérte hangszert venni a kezükbe. Te jóságos ég, micsoda érzés lehet ilyen fantasztikus zene alkotójának lenni! Szerintem ez már önmagában jutalom és véleményem szerint még az sem igazán csorbíthatja, ha egy zenekar egyébként nem jut el kiemelkedő ismertségig és a nagy tömeghez képest csak kevesen élvezhetik a munkájukat - a zene ettől még ugyanolyan jó marad és inkább a tömegeket minősíti, ha a tálcán kínált szemetet választják és/vagy nem hajlandóak egy kicsit ásni is a kincsekért. 

Dicsérhetném tovább az albumot, de igazából nem szorul rá, noha minden egyes dalból ki tudnék emelni ragyogó részeket (Sounding Jerusalem... hmm... erős a kísértés:)). Még talán a Sons of Thunder-t említeném meg, mert némiképp elüt a többitől a lelazultabb, rockosabb hangulata miatt, eleve instrumentális, a sebességet tekintve pedig hellyel-közzel visszavesznek a középtempóig. Valamivel színesebbé, változatosabbá teszi a lemezt, de bevallom, hogy én többnyire átléptetem, mert számomra egy kissé leülteti az albumot. Mások persze talán örülnek annak, hogy némi levegőhöz jutnak az ultratechnikás vágta közepette, nekem viszont nem szükséges efféle mankó, így inkább a lemez végére tettem volna. Ez persze nem változtat az értékelésen, amely egy kérdés nélküli csillagos ötös, hiszen a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, noha a 2010-es évek felé közeledve már kevésbé számítottam arra, hogy újabb klasszikusokat ismerhetek meg. Később még kiadták a szintén remekül sikerült Threnody-t, de azóta elég nagy a csend. Bár ha a háttérben a megfáradtság vagy a zenei mondanivaló és ihletettség hiánya áll, akkor persze jobb is, ha nem csorbítják a Kingdom of Might által is fémjelzett minőséget középszerűbb anyagokkal.