Körülbelül tíz évvel ezelőtt juthattam el életem azon pontjára, amikor dalszövegek terén elkezdett igényem támadni arra, hogy valami értelmesebbről szóljanak. Félreértés ne essék, a metal zenében is vannak rendkívül igényes szövegírók, akik érdekfeszítő témákat boncolgatnak, és muzikális tekintetben természetesen bárki ellen kiállok, aki becsmérelni meri legkedvesebb műfajom, de azért azt sem tagadhatom, hogy sok esetben inkább elengedtem a fülem mellett, amiről vagy ahogyan egynémely kedvencem szólt, továbbá vágytam valami... emelkedettebbre. Nem is feltétlenül pozitívabbra, hisz a pozitív szemlélet is párosulhat igénytelenséggel, életidegenséggel vagy bugyutasággal, viszont jó lett volna néha nem berzenkedni az esetleges pongyolább megfogalmazás miatt, illetve másról is hallani, mint személyes-, vagy egyéb tragédiákról, háborúkról, hullahegyekről, vértengerről, különböző ellenségességről, ellenségeskedésről... kellett valami szellemibb. Erre az igényre persze adhatott volna választ a dicsőítő dalok világa, mert hát mi lehetne szellemibb annál, mint Istent szeretni, viszont az a kevés ilyen darab, amivel korábban itt-ott összeakadtam, zenei-, és dalszerzői értelemben... hát, nem éreztem őket valami izgalmasnak. Pőrébb, egyszerűbb voltuk a spirituális célzat miatt persze érthető, sőt, bizonyos értelemben kívánatos is, ily módon mégsem éreztem ezt az irányt alkalmasnak arra, hogy hétköznapi hallgatás szintjén valamennyire is lekössön. Nem is igazán kezdtem el kutakodni a témában, mert hát minek, gondoltam én, aztán valahogy csak összeakadtam Kari Jobe nevével, pontosabban a Steady My Heart c. dalának egy amolyan stúdióban előadott élő verziójával, ami ha nem is reformálta meg az irányzatról alkotott véleményem, de önmagában, konkrét dalként nagyon is működött (emellett a később fülelésre kerített stúdióváltozatnál bensőségesebbnek éreztem). Ám teljes lemezekre nézve továbbra sem sikerült áthidalni a távolságtartást, mígnem terítékre került a 2014-es Majestic...

...mely rendelkezik egy olyan jellegzetességgel, amivel én speciel nem találkoztam korábban: ez egy élőben rögzített sorlemez, gyakorlatilag egy koncertalbum, ahol a daloknak nem volt korábbi stúdióverziója. Keresztény zenei berkekben persze lehet, hogy megszokott ez a megközelítés, nekem viszont teljesen új volt. Persze igényesen előadott, de virtuóznak korántsem nevezhető stílusról beszélünk, így ha a technikai háttér adott (márpedig az ilyen jobb háttérrel megtámogatott keresztény cuccoknál eléggé adott szokott lenni), akkor nem lehetne nagy elvárás, hogy koncert és közönséghang ide vagy oda, mégis stúdiós minőségben szólaljon meg - valójában pontosan ezt is kapjuk.

Ahogy bizonyos mértékben azt is megkapjuk, ami szintén a stílus egy jellegzetessége, és tán nem túlzok azzal, hogy egyúttal betegsége is, nevezetesen, hogy az önálló arculat némiképp elvész az igen erőteljes U2-behatások miatt. Én legalábbis azt vettem észre, hogy ez az egész amerikai dicsőítő vonulat nem gyengén merített az ír alakulat légiesebb, hosszan kitartott gitárhangjaiból. Azért nem mondanám, hogy túlburjánzana vagy az elviselhetetlenségig vinnék, bár azt sem tagadhatom, hogy pl. a záró Let the Heavens Open című, egyébként egy teljesen rendben lévő nóta során azért bevillant pár szakasz, ahol szinte már azt vártam, hogy egy könnyed váltással a Where the Streets Have No Name-et éneklik tovább...

Ezzel tán kicsit előtérbe is hoztam a negatívabb oldalt, viszont ami a már sarkalatos pontként felhozott dalszerzői munkát illeti, összességében elég kevés panasszal élhetek, és hát ugye Jobe is olyan hanggal bír, amely semmi rákészülést nem igényel ahhoz, hogy az első pillanattól élvezni tudjuk. A kérdés nyilván ott van a levegőben, hogy mennyire mennek el skandálós irányba, amikor csak egy-két sort ismételgetnek a közönséggel együtt, nyilván égre emelt kezekkel, vagyis a spiritualitás javára mennyire szorul háttérbe a zene - szó se róla, előfordul ilyesmi, de jóval kevésbé jellemző, mint amennyire az ember azt sejtené (avagy tartana tőle), továbbá a youtube-on látható, kamerákkal is megörökített koncertfelvételekkel ellentétben itt kivágásra kerültek az olyan sallangok, mint a hosszabb felkonferálás vagy vendégszereplők spoken word-megnyilatkozásai. Ez szerintem nem is baj, jobban működik így, egységesebb.

Az első négy-öt dal egyébként hasonló ívású, kristálytiszta hangzással, profi módon előadott Istendicséret, minden terheléstől mentes, abszolúte könnyű hallgatnivalók. Nálam nagyjából egy szinten is vannak, talán a Breathe on Us-t tudnám kiemelni pár borzongatóbban elkapott vokális pillanat miatt, vagy épp az Always Enough törékeny volta érdemel említést, az Only Your Love meg simán csak a legpoposabb (bár hullámzó szintetizátor-témájával ilyen tekintetben a Keeper of My Heart is erős versenytárs). Azonban az első igazán komoly dobás a Forever képében érkezik: itt már inkább a billentyűs hangszerekre építkeznek, a hangvétel sokkalta meghittebb, a dalszöveg pedig olyan megható és mélységes, hogy keresztény legyen a talpán, aki legkésőbb a refrénnél ne törne ki könnyekben (bár szerintem már a második verzénél eldől a kérdés). Nagyon nem is tudok egyebet hozzáfűzni, nálam vitán felül az album legjobbja. Hasonló minőséget képvisel a tán még nála is gyengédebb Holy Spirit, melynek lélekjobbító mélységeibe már az akusztikus gitár csilingelése vezet be minket, ahogy a Lord Over All is roppant megkapó. Az ezüstérmet tőlem mégis a szépséges Look Upon the Lord kapja: a zongora és a vonósok itt a leghangsúlyosabbak, továbbá maga Jobe is e helyütt hozza ki magából a legtöbbet - teljes gyönyörűség.

Ami viszont már kevésbé tetszett, az a majdnem-címadó How Majestic és a When You Walk in the Room kettőse: előbbi még ígéretesen indul, de végül erős monotonitásba fullad, mondhatni itt estek át a ló túloldalára, amikor a közösségi érzet és a hitbeli indíttatás kissé már a dal rovására megy, utóbbiba átfordulva pedig már tényleg alig kapunk többet, mint a cím ismételgetését, hogy aztán elődje refrénjének visszahozatalával pecsételjék meg, hogy a kettő tulajdonképpen egy tételnek számít.

Kár ezért a kis bakiért (bár bizonyos nézőpontból egy ilyen szekció akár szükségesnek is nevezhető), mert így csak ötös alá lehet az értékelésem, noha még a U2-s áthallások sem zavartak annyira. Aki persze több ilyesféle gospel-szerű zenét hallgat, annak már fárasztó lehet és alacsonyabb osztályzatot tartana indokoltnak, de a sok esetben egész kiváló szerzemények nálam bőven ellensúlyozták ezt a nem annyira acélos vonatkozást. Ettől függetlenül nem tartom valószínűnek, hogy túl hamar újra előkerülne itt Kari Jobe neve, mert bár a Desperationband nevű formációval volt két igazán fantasztikus száma (nevezetesen a Yahweh és az On The Throne), amelyek bekerültek az örök kedvenceim közé, de a normál lemezei valahogy továbbra sem működtek nálam. Vicces, de sokáig az is totál elkerülte a figyelmem, hogy kicsivel később érkezett egy Majestic: Revisited című kiadvány, amivel végül a stúdióverziókat is megkaptuk, viszont nekem ez már egyáltalán nem jött be. Az igazat megvallva végig se bírtam hallgatni, jóval művibb, sokszor egyenesen gépies, amit a dalokkal műveltek... szerintem elég nagy öngól volt a jóval szikrázóbb élő anyag után kihozni. Az eredeti persze mindig kéznél van, ha a sok lánccsörgetős, arcletépős metal közé beékelnék valami pihentetőbbet:)