Az ezredforduló környékén buzgó mozilátogatóként egy-két alkalommal elfogott az érzés, hogy egyes francia filmek mintha válaszként készültek volna valamely korábbi amerikai sikerre, mintha csak így akarták volna közölni, hogy aggodalomra semmi ok, ilyet bizony ők is tudnak. Erre volt példa a Bíbor folyók, amiről nehéz lett volna nem azt gondolni, hogy a Hetedik stílusát és atmoszféráját célozták be vele, aztán a Memento ötletét jóval brutálisabban újrahasznosító Visszafordíthatatlan, vagy épp ott volt a 2001-es Farkasok szövetsége, melyről pedig nagyon úgy tűnt, hogy ő akar lenni az Álmosvölgy legendája, csak ugye francia módra. A sorozatgyilkolós téma helyett ez már gótikus-misztikus thriller némi horrorisztikus hatással, de sem a példakép, sem pedig szóban forgó követője nem volt annyira durva, hogy ez a műfaji jelölés különösebben el kellene rémisszen bárkit is. Szörnyfilmnek nevezni talán illőbb lenne, bár igaz, hogy az Álmosvölgyben arató fejnélküli lovas technikailag ember, de effektíve egy érzéketlen szörnyetegként viselkedik, hasonlóképp, mint az ebben a filmben áldozatait szedő állítólagos vadállat. Érdekesség, hogy a történet egyébként félig-meddig valós alapokon nyugszik, ugyanis a tizennyolcadik század derekán valóban végbement egy ehhez hasonló tragédiasorozat, viszont a mozivászon kedvéért nem gyengén kiszínezték (mely továbbgondolást a filmben persze elhallgatott igazságként emlegetik:)).

Monolith nevű zenekarból nem is egy található szerte a világon (tizenévesen fantáziálva még én magam is ezt a nevet szántam a végül létre nem jött együttesemnek, persze h betű nem lett volna a végén:)), itt most egy kanadai dallamos-szimfonikus metalcore-trióról lesz szó. Az eddig megjelent három lemezük közül a felületesebb ismerkedés során a második Voyager fogott meg a legjobban még 2013-ból, behatóbban így ebben merültem el és erről merek most magabiztosabb véleményt közzétenni. Ma már persze egyre kevesebb a kérdőjel a stílusok részükről is tapasztalt összeházasítása kapcsán, elég csak a szintén ekkoriban megjelent, szerintem világklasszis Neverbloom c. dalt meghallgatni az ausztrál Make Them Suffer-től és világossá válik, hogy a core-os megközelítés is meg tud férni a zongorafutamokkal. Torontói barátaink ugyan némiképp eltérő felfogásban alkotnak, mindenesetre a pozitív példa könnyebben lehetővé tette a fenntartásaim enyhítését, nem beszélve néhány kiemelkedő témáról, melyek már az első hallgatás során bizakodásra adtak okot.

Olybá tűnik, hogy a nőuralom az utóbbi időben erősen elharapódzott itt a blogon: énekesnők, női vokalistákkal felvértezett együttesek, női androidos videójáték és még a legutóbb véleményezett film is ilyen szlogennel futott, hogy „a woman in trouble”. És mielőtt a feminizmus látszólag a nők érdekeiért harcoló, de a valóságban őket inkább félrevezető és szerencsétlenné tevő mozgalom hívének bélyegeznének, helyre kell szépen billentenem az egyensúlyt. No lássuk csak… szigorú arcélek, duzzadó muszklik, a tesztoszteront szinte vágni lehet, mindent áthat a túláradó maszkulinitás… mi más is lenne alkalmasabb e szent célra a tarsolyomban lévő anyagok közül, mint a Warhammer 40,000: Space Marine? Ha valakinek ez nem mondana semmit, akkor dióhéjban annyi a lényeg, hogy naggggyon kemény fickók tolják talpig vasban a háborút mindenféle csúfsággal szemben, ezúttal egy külső nézetes lövöldözős játék keretei közt. Érdekessége, hogy én személy szerint nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna elmarasztaló kritikával vele kapcsolatban, akárhová néztem, akárhol olvastam róla, mindenhol egyöntetűen dicsérték, elfeledett gyöngyszemként, egy letűnt, de szebb éra egyik utolsó bástyájaként emlegették. Ez persze mind szép és jó, de csak egyetlen vélemény van, ami számít, méghozzá az enyém:)!

Az Eyes Set to Kill meglátásom szerint egyike azon kevés együttesnek, akik pályájuk során lényegében megszakítás nélkül, egymás után hozták a magas minőségű anyagokat, csupán minimális negatív irányba történt kilengéssel (a sorminta a 2018-as névadó albummal tört meg, ott érzékeltem először hanyatlást, úgyhogy a teljesítményük még így is kimondottan szépnek mondható). Mindezzel együtt negyedik lemezük, a 2011-es White Lotus némiképp rendhagyó lett a többihez képest, mivel az igazi újdonságot mindössze négy teljes értékű dal képviseli (na jó, némi jóindulattal hat, de erről később), a többi inkább amolyan B-oldalra kívánkozó ilyen-olyan track-ek gyűjteménye. Ez önmagában még nem feltétlenül kell, hogy színvonalcsökkenést jelentsen – fentebb már végül is elárultam, hogy nincs is erről szó –, az viszont tagadhatatlan, hogy a kész kiadvány inkább kelti egy felhizlalt EP hatását normál album helyett.

A The Bombpops nevű kaliforniai punk együttessel úgy találkoztam először, hogy az Outta Hand c. számukhoz készült videóklipet beajánlotta a youtube. Hogy pontosan minek kapcsán történhetett, azt meg nem mondanám, mert egyébként nem nagyon hallgatok ilyen zenét, mindenesetre a dupla frontcsajos felállás kellemes meglepetést okozott, és nem is feltétlenül a látvány miatt, hanem mert maga a dal igazán remek lett (külön poén, hogy a két hathúrost szintén ők kezelik). Mindez viszonylag régen történhetett, mivel a hozzá kapcsolódó minialbum, a ...Like I Care 2010-ben jött ki, a Breathe c. dalukat pedig friss újdonságként ismertem meg, utóbbi pedig 2014-es, vagyis távolról sem új keletű az ismeretség. Érdekes lehet, hogy nagylemezzel csak egész sokára, 2017-ben álltak elő, addig inkább az EP-k sorjáztak tőlük – én ezt kifejezetten jópofának tartom, ha nekem lett volna együttesem, jó eséllyel én is így csináltam volna, ha a többi tagnak nem lett volna ellenvetése. Talán csak annyi lett volna az eltérés, hogy a minialbumok után inkább egyből dupla lemezzel rukkoltunk volna elő, felteszem ilyet még nem lehetett látni senkitől:).

Idén januárban David Lynch is elindult minden földinek útján, életművében pedig olyan sokak által elismert filmeket hagyott maga után, mint a Kék bársony, az Elefántember vagy a Mulholland Drive (hogy a korszakalkotó jelzővel is illethető sorozatról, a Twin Peaks-ről ne is beszéljünk). Persze a teljesség igénye nélkül ott volt még a finoman szólva is kevésbé elismert Dűne, a nem túl gyakran emlegetett Lost Highway vagy a legutolsó, egyszersmind talán legvitatottabb nagyjátékfilmje, a 2006-os Inland Empire. Megítélését ez utóbbi mű legfőképp annak köszönheti, hogy a nehezen értelmezhető rejtélyességet, a realitáson, az időn vagy akár különböző létsíkokon is túlhaladó cselekményszövést korábban sem megvető író-rendező itt olyannyira kitolta a határokat, ami a befogadhatóság terén már a rajongóinak is feladta a leckét. Létrejöttének körülményei miatt akár kísérleti filmnek is nevezhetnénk, hisz a forgatást kész forgatókönyv nélkül kezdték el, Lynch gyakorlatilag minden forgatási napon újabb néhány oldalnyi szöveggel állt elő, melyek alapján inkább hangulatokra, impressziókra koncentráló jeleneteket vettek fel, a történetmesélés eleinte még nem volt kifejezett cél. A filmkészítési konvenciókra további fittyet hányó tény, hogy az egészet egy digitális kézikamerával vették fel, mivel elmondása szerint a rendező érdekesnek találta a technológiát, pontosabban az így létrejövő képi világot tartotta alkalmasnak arra, hogy utómunkálatokkal sajátságosabbá, álomszerűbbé tegye az eredményt. Hogy én ezt mennyire tartottam jó ötletnek, az egyebek mellett a továbbiakból kiderül:).

Popzenékből pangás van itt nálam, talán nem baj, ha olykor egy kicsit bővítem a repertoárt. Persze színtiszta popzene az én házam tájékán nem található, de a sokszínűség kedvéért elő tudok szedni kommerszebb cuccokat, amelyeket még jobbára fiatalabb koromban hallgattam. Nagyjából ez áll Avril Lavigne-ra is, aki már olyannyira kommersz, hogy nem is nagyon kell bemutatnom senkinek, de mivel a könnyű befogadhatósága mellett eleinte egész kellemes alternatív rock-os alapokra építkezett, így aztán én sem vetettem meg a sok töményebb-keményebb muzsika közt. Ettől függetlenül az évek során elmaradozott mellőlem, melynek nem is csak az lehetett az oka, hogy úgymond kinőttem belőle, de ő maga is inkább a butább, felszínesebb, vagy hogy mást ne mondjak: idiótább irány felé kezdett sodródni (különös tekintettel a Girlfriend című sajnálatosan slágerré vált, egyúttal alávaló üzenettel rendelkező… izére, ami úgy nagyjából egy életre elvette a kedvem attól, hogy foglalkozzam az újabb dolgaival). Viszont erősen úgy rémlett, hogy a második albuma, a 2004-es Under My Skin még bőven méltó volt arra, hogy újra felidézzem.

Annak ellenére, hogy már évek óta szinte teljesen hidegen hagynak az újabb játékok (pláne a nagykiadós címek), a független fejlesztők irányából már jó ideje erőre kapott retro hullám sem győzött meg igazán. Tán csak az én felszínességem, de nekem pl. nincs igazán ínyemre, ha valami direkt rosszul néz ki. Persze az mind szép és jó, hogy fel akarják idézni egy bizonyos korszak jellegzetes küllemét, meg hangzatos ez a kifejezés, hogy pixel”art”, épp csak annyi a gond, hogy abban a bizonyos korszakban az alkotók a tőlük telhető legjobbat akarták kihozni a grafikából, amennyire a hardveres korlátok azt megengedték, nem pedig visszafelé tekintgettek. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a régebbi játékok az esetetek zömében ízlésesebben festenek, mint az imitátoraik, ahogy játékmenet terén is koherensebbek. Mert ebben rejlik a másik probléma: ugyan elviekben sokkal simább kellene legyen a kezelhetőség, az ember legalábbis azt gondolná, hogy legalább e téren kamatoztatják a gyakorlatilag több évtizedes fejlődést és tapasztalatot, mégis hiába kaptam kedvet egyik-másik elhíresült indie alkotáshoz, szinte mindig előjött valami komoly nyűg, ami miatt félretettem őket. Emlékeim szerint a My Friend Pedro-n kívül nem is nagyon volt itt a blogon semmi, ami ehhez a „mozgalomhoz” lenne köthető (bár ott is inkább csak az oldalnézet mondható ténylegesen retrónak, minden más téren elég modern), hozzá csatlakozik most be a 2022-es Signalis.

Ezúttal igazi kuriózummal szolgálhatok: az Aggelos egy gótikus-szimfónikus metal zenekar, méghozzá egyenesen Kolumbiából. A származásuk után már talán nem is lesz akkora érdekesség, hogy keresztény szövegekben utaznak, elvégre a dél-amerikai országok lakossága általában erősen vallásos. Persze a vallásosság önmagában még nem feltétlenül egyezik meg a bibliai kereszténységgel, mi több, inkább ellentétben áll azzal, de ennek a fejtegetése talán már kívül esik ezen blog keretein:). Mindenesetre hőseink a választott stílus ellenére sem a sötét oldalról próbálják szemlélni a világot, ezt valószínűleg az angol, a spanyol és a latin nyelvek keverékével előadott dalaik is alátámasztanák előttem, amennyiben teljesen érteném őket:). Második lemezük, a 2016-os Silentium mind hangzásában, mind dalközpontúságában érettebbnek tetszett a debütnél, így érdemesebbnek tűnt elsőként ebben elmerülni.

Amikor először meghallottam, hogy Quentin Tarantino második világháborús filmet készül forgatni, enyhén szólva is bizarrnak tetszett az ötlet, valahogy nem éreztem a téma komolyságához illőnek a stílusát. Gengszterekről, kábítószeresekről szóló történetekhez persze nagyon is passzol, de nem igazán láttam, hogy az írói módszereit hogyan tudná sikeresen beemelni egy ilyen közegbe. Ekkor persze még tényleg semmit nem tudtam a filmről, nem tudtam, hogy az ütközetek világát akarja-e meglátogatni, egy kémtörténetre kell-e számítanunk, netán a holokauszttal kíván-e foglalkozni, egyáltalán semmit. És ezekhez tényleg nem illett volna a kifejezésmódja, hacsak nem teljesen ki akart volna bújni a bőréből, de abban mi lett volna a pláne? Ha a saját önnön modorát, egyéni tónusát félretette volna, csak olyan mozi kerekedett volna ki belőle, amit kis túlzással bármelyik rutinosabb rendező össze képes hozni. Töprengtem is tehát, hogy mi lehet ezzel az egésszel a célja, mi fog ebből kisülni? Majd amikor 2009-ben befutott a Becstelen brigantyk, világossá vált, hogy a vér természetesen nem válik vízzé, kutyából sem lesz szalonna, a suszter is marad a kaptafánál, és perpillanat nem jut eszembe több idevágó népi bölcselkedés, mindenesetre a papírforma maradéktalanul bejött, a műfaji szabványoknak emberünk közel sem óhajtott megfelelni.