Ha szimfónikus, heroikus, bombasztikus, eposzi, felemelő (és persze fantasy-klisékben bővelkedő) power metalról van szó, minden bizonnyal az elsők közt jut eszünkbe az olasz Rhapsody. Nem is véletlenül, én legalábbis akárhány hasonló alakulattal futottam össze, valahogy nem hallottam az olyan igazán átütő dalokat, mint amilyenekkel náluk találkozhatunk – pláne az európai vonalon, ahol néha tényleg úgy éreztem, hogy futószalagról érkeznek egymás után a kópiabandák anélkül, hogy bármi érdemit fel tudnának mutatni. Persze a kilencvenes évek második felében történt heavy metal-reneszánsz elsősorban a svéd Hammerfall nevéhez köthető, vagy legalábbis az ő felbukkanásukkor realizálódott egyértelműen a jelenség, de e mostani bejegyzés alanya is ekkortájt bukkant fel, épp csak észak helyett dél felől támadtak:). Nem volt egyértelmű, hogy melyik anyagukról fogok írni, mert igazán behatóan sosem ástam bele magam egyikbe sem, inkább csak kimazsolázgattam a gyorsabban ható darabokat. Legjobban talán a harmadik Dawn of Victory-val voltam tisztában, mégis úgy gondoltam, hogy inkább a 2002-es Power of the Dragonflame lesz a kiválasztott, mert erről tényleg csak egy-két teljes dal meg néhány riff-, és kórusfoszlány élt az emlékeimben – szimplán csak jobb mókának tűnt egy jobbára ismeretlen albumban elmélyedni.

Az első No One Lives Forever-höz, a Deus Ex-hez vagy épp az Aliens vs Predator 2-höz hasonlóan a 2002-es Dungeon Siege is egy olyan ezredforduló környéki játék, amely a megjelenéskor kimaradt nálam és csupán az utóbbi években pótoltam be. Esetében az ARPG-irányról beszélhetünk, amely vonulat ugyebár a Diablo első és második részének sikere nyomán tudott teret nyerni magának. A szóban forgó cím nekem épp azon jellemzők miatt volt kevésbé szimpatikus, amelyek által viszonylag élesen eltért a nagy elődtől: nem voltak kasztok vagy képességfák, hanem egy szimpla, minimálisan testre szabható emberkével indítottunk, akinek az Elder Scroll-sorozathoz hasonlóan (mely a Morrowind-del szintén ez évben robbant be igazán a köztudatba) az az adottsága fejlődött, amit használtunk, tehát ha közelharcost szerettünk volna, egyszerűen csak felkaptuk az első kezünk ügyébe kerülő bunkósbotot és azzal állítunk neki aprítani, ha a mágus-szerepkör vonzott minket, akkor varázslatokat állítottunk be magunknak, satöbbi. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nekem a kötött karakterosztályok használata ennél jóval szimpatikusabb. A programot megalkotó Gas Powered Games feje, Chris Taylor korábban a Total Annihilation nevű sci-fi stratégia kapcsán vált ismertté, illetve az RTS-rajongók körében népszerűvé, melynek két megközelítését is átörökítették ide: az egyik a modernebb körítésből inkább következő korai 3D-s grafika annak minden előnyével és hátrányával, a másik pedig a játékmenetre való totális fókusz, melyből kifolyólag a történet kidolgozását szinte teljesen figyelmen kívül hagyták. Mindezek folytán amikor egy havernél először láttam a játékot, jóval sótlanabbnak, bizonyos értelemben primitívebbnek tűnt a két évvel korábbi Diablo 2-höz képest, egyszerűen kevés volt ahhoz, hogy érdekeljen. Ezzel szemben a második rész már igencsak bejött, úgyhogy nem is esett annyira nehezemre visszaásni ide (elsősorban azzal a szándékkal, hogy a blog repertoárját egy kicsit színesebbé tegyem).

Minden bizonnyal a kívülállók vagy az együttest kevésbé kedvelők is elismernék, hogy a Dream Theater 1999-ben példaértékű visszatérést produkált első (és akkor még egyetlen) konceptlemezével, a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory-val. Kimondott visszatérésre egy elődeihez képest langymelegebb fogadatású anyag után volt szükség, melyet a rádiós népszerűség illékony ábrándját kergető kiadó próbált kommerszebb irányba terelgetni. A várt siker azonban elmaradt, a tagok pedig végül ki tudták harcolni, hogy a folytatáshoz szabad kezet kapjanak, ami bőségesen meghálálta magát: nem csak a rajongótábor ölelte őket újra a keblére, de a kiadott lemez gyakorlatilag már a megjelenése idején a progresszív műfaj klasszikusai között találta magát.

Visszatekintve jó pár Obsidian-játék szóba került már itt, akár megbízásra létrehozott, más csapatok által vitt brand-ek folytatását, akár saját kútfőből származó címeket vettem részletesebben szemügyre. Ezek közül volt, ami többé, volt, ami kevésbé tetszett, mindenesetre el kellett jöjjön az idő, hogy a 2010-es Fallout: New Vegas is sorra kerüljön, mely alkotás azóta nem egyszerűen kultikus státuszba került, de gyakorlatilag legendává vált. A cinikusabbak persze magyarázhatják ezt a közönség szimpátiájával, melynek gyökere a fejlesztés hányattatott volta vagy épp a szerencsétlenül alakult kritikai utóélet – ezek közül az utóbbi azzal is fenyegetett, hogy véget fog vetni a stúdió létezésének. A későn érkezettek kedvéért dióhéjban arról van szó, hogy a csapat eleve csupán másfél évet kapott arra, hogy a Fallout 3 nyomán összerántsanak egy újabb részt, hogy a következő számozott folytatás megjelenéséig is csordogáljon valami lé a drága pízért felvásárolt univerzumból, viszont egy jelentős anyagi bónuszt a kritikai fogadtatás függvényévé tettek, azaz a játéknak minimum 85 pontot kellett elérnie a Metacritic nevű oldalon. Erről mindössze egyetlen ponttal csúsztak le, a fejesek így kajánul széttárhatták a kezüket, hogy „bocs, srácok, ez az így járás tipikus esete”, holott munkájuk sokak szerint köröket vert a jogokat birtokló Bethesda saját teljesítményére, így viszont részben emiatt is kezdtek el lefelé csúszni a lejtőn, amitől gyakorlatilag csak a függetlenné válás és a közösségi finanszírozás mentette meg őket. Lehet tehát csűrni-csavarni a sztorit, ahogy a széles körben elterjedt ajnározást is rá lehet fogni ilyen-olyan körülményekre, amiért a rideg gamer-szívek megeshettek rajtuk, pedig a legvégső ok prózaian egyszerű: a New Vegas tényleg ennyire jó lett.

Nyilván nem sokan szállnának vitába azon kijelentéssel, hogy az August Burns Red a metalcore egyik alappillére, pláne így húsz év feletti aktivitás és kilenc sorlemez után (vagy tíz, ha valaki a karácsonyi lemezüket is ide veszi), ahogy a töretlennek tetsző népszerűséget sem volna illendő figyelmen kívül hagyni. Más kérdés, hogy ezt az „épületet” hányan szeretnék végre-valahára összedőlve látni – a keményebb zenék válfajai közül nekem se ez a legnagyobb zsánerem, de azért akad pár alakulat, akikkel legalább valamilyen szinten elvagyok. Nem meglepő módon a szóban forgó brigád is ilyen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy lemezről-lemezre egyre inkább elveszítettek, mígnem egy ponton már meg sem hallgattam az újabb kiadványaikat. Esetleg a felvezető dalokkal megpróbálkoztam, de újra és újra az volt a benyomásom, hogy ez továbbra is ugyanaz, mint már jó ideje, csak még unalmasabb. Hogy a 2013-as Rescue & Restore hol találtatott a hanyatlás folyamatában, az alant következzék.

Noha a My Dying Bride az egyik örök kedvenc zenekarom, eleddig csupán egyszer írtam róluk, és szokásomtól eltérően akkor is az éppen aktuális lemezükről ahelyett, hogy valamelyik régi-nagy favoritot emeltem volna a rivaldafénybe. Ennek okait az említett bejegyzésben már bővebben kifejtettem, most pedig eljuthattam odáig, hogy egy klasszikust is kibeszéljek. Ugyan létezik egy általam csak néhány éve, természetesen internetes hozzászólások révén felfedezett rajongói réteg, akik az egyik alapító gitáros 1999-ben történt távozása után teljesen leírták a bandát, de belőlem ez a hozzáállás elég nagy megrökönyödést váltott ki, mivel a későbbiekben is szinte magától értetődő természetességgel produkáltak szenzációs dalokat és teljes albumokat egyaránt. Az elégedetlenkedés másik oka a hegedű használatának hosszú ideig tartó, bő évtizedes mellőzése is lehetett – ezen hangszer a 2001-es The Dreadful Hours-on sem hallható (és nem is ez volt az első ilyen korong a sorban), ám be kell valljam, hogy nekem ebben a korszakban nem is hiányoztak efféle szólamok, mivel érdekes mód nélkülük is tökéletesen hozták az egyedül csak rájuk jellemző atmoszférát.

A filmekhez, filmekből készült videójátékok általában ritkán kecsegtetnek sok jóval, különösen akkor, ha egy kiadó nem csak úgy lecsapott egy licencre, vagy már a birtokában lévő szellemi tulajdonból próbál kisajtolni némi jövedelmet, hanem élből egy premierhez kell igazíttatni a megjelenést. Evidens, hogy ilyen körülmények közt milyen terhek nehezednek a fejlesztőkre, akik nemhogy a fantáziájukat nem engedhetik szárnyalni holmi innovatív játékelemek reményében, de örülhetnek, ha egyáltalán sikerül a kész végeredményt a kívánt időpontra leszállítani. Manapság egy fokkal már jobbnak tűnhet a helyzet, de egy időben tényleg elég nagy magabiztossággal lehetett legyinteni, ha egy hasonló program jött velünk szembe. Ennek dacára mégsem volt elvetélt ötlet ilyesmibe fektetni, mert ha a józan észt és megfontoltságot kellő mennyiségű rajongónál írja felül a rajongás, máris nyereséges az üzlet. Az ezredforduló környékén pedig keresve sem lehetett találni lázasabb odaadást kiváltó mozis élményt, mint ami az első Mátrix-filmet övezte, így az Enter the Matrix esetében is borítékolni lehetett a sikert. Legalábbis a minőséget bőven nem garantáló anyagi sikert, és mivel kölyökkoromban egy haveromék konzolján valamennyit elbohóckodtunk vele, nemrégiben kíváncsi lettem, hogy vajon azért nem vittük végig, mert rajta is fogott az „átok”, vagy simán csak rámozdultunk valami újabbra, másra?

Régi kedvenc nálam a Light This City – nem annyira régi, mint mondjuk egy Metallica, egy My Dying Bride vagy egy Nile, de már őket is biztosan tíz évnél régebb óta hallgatom, így erősen mocorgott bennem az indíttatás, hogy róluk is írjak. A bökkenő csak ott volt, hogy esetükben inkább dalokat szeretek, a teljes lemezekbe sosem ástam bele magam igazán, ha pedig mégis megpróbáltam, a favoritok között valahogy elment mellettem a többi. A bejegyzéshez persze ki kellett választanom egy albumot, és mivel néhány itt-ott megejtett koncertet leszámítva volt egy közel tíz éves leállásuk (ami egy hivatalosan is kimondott feloszlást követett), a visszatérő, 2018-as Terminal Bloom-ot tartottam legalkalmasabbnak e célra. Már csak azért is, mert a szünet alatt a dobos és az énekesnő életre hívott egy Heartsounds névre hallgató, az anyabandához képest verőfényes megszólalású punkzenekart, ahol utóbbi szereplő természetesen normál megközelítéssel énekel, ebből pedig óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy a kitérőút a szóban forgó ötödik anyagra vajon volt-e valamilyen hatással.

Kevés olyan szerepjáték készült, amely a vámpírlét küzdelmeibe és viszontagságaiba kínál betekintést, és ezek közül is a méltán kultstátuszba emelkedett Bloodlines kapta a legnagyobb rivaldafényt. A programot kezdeti gondjai ellenére máig nagy tisztelet övezi, bár a túláradó rajongás következtében sokan elfeledkeznek arról (vagy eleve nem is tudták), hogy 2000-ben, négy évvel korábban már megjelent egy hasonló ambíciójú RPG, amely szintén a World of Darkness szerepjátékát eleveníti meg, ez pedig nem más, mint a Vampire: The Masquerade – Redemption. A mellőzöttségnek persze további oka lehet, hogy történetileg nem előzménye a Bloodlines-nak, pontosabban nincs köztük közvetlen kapocs, valamint a játékstílusuk, az irányításuk is egészen eltérő. Míg a későbbi cím egy modernebb, kényelmesebb első személyű kezelést alkalmazott (olykor külső nézetre váltva), addig a Redemption meglepő módon egész sok rokonságot mutat a valamivel korábban befutott, és anyagi sikereket nézve azóta is az akció-szerepjátékok trónján csücsülő Diablo-val.

Alkalomadtán, hébe-hóba előfordulhat, hogy az ember belehallgat egy korábban teljesen ismeretlen lemezbe, és már a kezdeti pillanatokban, az első fél percben az a benyomása támad, hogy egy igazi klasszikussal van dolga – engem pont ez a ritkán tapasztalt érzés fogott el, amikor először elindítottam a Beyond Creation 2011-es bemutatkozó albumát, amely a The Aura címet viseli. Már az igen hangulatosra sikeredett borító láttán sejthető volt, hogy death metal-t rejt, annak is inkább a technikásabb vállfajából, de még így is meghökkentem az igencsak virtuózba forduló nyitóriffek magával ragadó sodrásán, az őket támogató basszusgitár különleges hangzásáról és kezelésmódjáról nem is beszélve! A zene progresszívebb megközelítésén, komplex voltán túl – illetve annak mentén – bír egyfajta futurisztikus jelleggel, mégsem mondanám lelketlennek vagy ridegnek. Nyilván sok a tördelt, matekosabb témázgatás, de még azok sűrűjében is rendre előfordulnak igazán fogós, szinte egyből rögzülő, azonnal ható ismétlődések és kiállások, arra pedig tán nem is számítanánk, hogy a higgadtabb, elmélyültebb momentumok és a szólisztikus részek milyen érzelemgazdagon tudnak megszólalni. Az itt hallható teljesítmények alapján szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy minden résztvevő mestere a hangszerének.