Nyilván nem sokan szállnának vitába azon kijelentéssel, hogy az August Burns Red a metalcore egyik alappillére, pláne így húsz év feletti aktivitás és kilenc sorlemez után (vagy tíz, ha valaki a karácsonyi lemezüket is ide veszi), ahogy a töretlennek tetsző népszerűséget sem volna illendő figyelmen kívül hagyni. Más kérdés, hogy ezt az „épületet” hányan szeretnék végre-valahára összedőlve látni – a keményebb zenék válfajai közül nekem se ez a legnagyobb zsánerem, de azért akad pár alakulat, akikkel legalább valamilyen szinten elvagyok. Nem meglepő módon a szóban forgó brigád is ilyen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy lemezről-lemezre egyre inkább elveszítettek, mígnem egy ponton már meg sem hallgattam az újabb kiadványaikat. Esetleg a felvezető dalokkal megpróbálkoztam, de újra és újra az volt a benyomásom, hogy ez továbbra is ugyanaz, mint már jó ideje, csak még unalmasabb. Hogy a 2013-as Rescue & Restore hol találtatott a hanyatlás folyamatában, az alant következzék.

Noha a My Dying Bride az egyik örök kedvenc zenekarom, eleddig csupán egyszer írtam róluk, és szokásomtól eltérően akkor is az éppen aktuális lemezükről ahelyett, hogy valamelyik régi-nagy favoritot emeltem volna a rivaldafénybe. Ennek okait az említett bejegyzésben már bővebben kifejtettem, most pedig eljuthattam odáig, hogy egy klasszikust is kibeszéljek. Ugyan létezik egy általam csak néhány éve, természetesen internetes hozzászólások révén felfedezett rajongói réteg, akik az egyik alapító gitáros 1999-ben történt távozása után teljesen leírták a bandát, de belőlem ez a hozzáállás elég nagy megrökönyödést váltott ki, mivel a későbbiekben is szinte magától értetődő természetességgel produkáltak szenzációs dalokat és teljes albumokat egyaránt. Az elégedetlenkedés másik oka a hegedű használatának hosszú ideig tartó, bő évtizedes mellőzése is lehetett – ezen hangszer a 2001-es The Dreadful Hours-on sem hallható (és nem is ez volt az első ilyen korong a sorban), ám be kell valljam, hogy nekem ebben a korszakban nem is hiányoztak efféle szólamok, mivel érdekes mód nélkülük is tökéletesen hozták az egyedül csak rájuk jellemző atmoszférát.

A filmekhez, filmekből készült videójátékok általában ritkán kecsegtetnek sok jóval, különösen akkor, ha egy kiadó nem csak úgy lecsapott egy licencre, vagy már a birtokában lévő szellemi tulajdonból próbál kisajtolni némi jövedelmet, hanem élből egy premierhez kell igazíttatni a megjelenést. Evidens, hogy ilyen körülmények közt milyen terhek nehezednek a fejlesztőkre, akik nemhogy a fantáziájukat nem engedhetik szárnyalni holmi innovatív játékelemek reményében, de örülhetnek, ha egyáltalán sikerül a kész végeredményt a kívánt időpontra leszállítani. Manapság egy fokkal már jobbnak tűnhet a helyzet, de egy időben tényleg elég nagy magabiztossággal lehetett legyinteni, ha egy hasonló program jött velünk szembe. Ennek dacára mégsem volt elvetélt ötlet ilyesmibe fektetni, mert ha a józan észt és megfontoltságot kellő mennyiségű rajongónál írja felül a rajongás, máris nyereséges az üzlet. Az ezredforduló környékén pedig keresve sem lehetett találni lázasabb odaadást kiváltó mozis élményt, mint ami az első Mátrix-filmet övezte, így az Enter the Matrix esetében is borítékolni lehetett a sikert. Legalábbis a minőséget bőven nem garantáló anyagi sikert, és mivel kölyökkoromban egy haveromék konzolján valamennyit elbohóckodtunk vele, nemrégiben kíváncsi lettem, hogy vajon azért nem vittük végig, mert rajta is fogott az „átok”, vagy simán csak rámozdultunk valami újabbra, másra?

Régi kedvenc nálam a Light This City – nem annyira régi, mint mondjuk egy Metallica, egy My Dying Bride vagy egy Nile, de már őket is biztosan tíz évnél régebb óta hallgatom, így erősen mocorgott bennem az indíttatás, hogy róluk is írjak. A bökkenő csak ott volt, hogy esetükben inkább dalokat szeretek, a teljes lemezekbe sosem ástam bele magam igazán, ha pedig mégis megpróbáltam, a favoritok között valahogy elment mellettem a többi. A bejegyzéshez persze ki kellett választanom egy albumot, és mivel néhány itt-ott megejtett koncertet leszámítva volt egy közel tíz éves leállásuk (ami egy hivatalosan is kimondott feloszlást követett), a visszatérő, 2018-as Terminal Bloom-ot tartottam legalkalmasabbnak e célra. Már csak azért is, mert a szünet alatt a dobos és az énekesnő életre hívott egy Heartsounds névre hallgató, az anyabandához képest verőfényes megszólalású punkzenekart, ahol utóbbi szereplő természetesen normál megközelítéssel énekel, ebből pedig óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy a kitérőút a szóban forgó ötödik anyagra vajon volt-e valamilyen hatással.

Kevés olyan szerepjáték készült, amely a vámpírlét küzdelmeibe és viszontagságaiba kínál betekintést, és ezek közül is a méltán kultstátuszba emelkedett Bloodlines kapta a legnagyobb rivaldafényt. A programot kezdeti gondjai ellenére máig nagy tisztelet övezi, bár a túláradó rajongás következtében sokan elfeledkeznek arról (vagy eleve nem is tudták), hogy 2000-ben, négy évvel korábban már megjelent egy hasonló ambíciójú RPG, amely szintén a World of Darkness szerepjátékát eleveníti meg, ez pedig nem más, mint a Vampire: The Masquerade – Redemption. A mellőzöttségnek persze további oka lehet, hogy történetileg nem előzménye a Bloodlines-nak, pontosabban nincs köztük közvetlen kapocs, valamint a játékstílusuk, az irányításuk is egészen eltérő. Míg a későbbi cím egy modernebb, kényelmesebb első személyű kezelést alkalmazott (olykor külső nézetre váltva), addig a Redemption meglepő módon egész sok rokonságot mutat a valamivel korábban befutott, és anyagi sikereket nézve azóta is az akció-szerepjátékok trónján csücsülő Diablo-val.

Alkalomadtán, hébe-hóba előfordulhat, hogy az ember belehallgat egy korábban teljesen ismeretlen lemezbe, és már a kezdeti pillanatokban, az első fél percben az a benyomása támad, hogy egy igazi klasszikussal van dolga – engem pont ez a ritkán tapasztalt érzés fogott el, amikor először elindítottam a Beyond Creation 2011-es bemutatkozó albumát, amely a The Aura címet viseli. Már az igen hangulatosra sikeredett borító láttán sejthető volt, hogy death metal-t rejt, annak is inkább a technikásabb vállfajából, de még így is meghökkentem az igencsak virtuózba forduló nyitóriffek magával ragadó sodrásán, az őket támogató basszusgitár különleges hangzásáról és kezelésmódjáról nem is beszélve! A zene progresszívebb megközelítésén, komplex voltán túl – illetve annak mentén – bír egyfajta futurisztikus jelleggel, mégsem mondanám lelketlennek vagy ridegnek. Nyilván sok a tördelt, matekosabb témázgatás, de még azok sűrűjében is rendre előfordulnak igazán fogós, szinte egyből rögzülő, azonnal ható ismétlődések és kiállások, arra pedig tán nem is számítanánk, hogy a higgadtabb, elmélyültebb momentumok és a szólisztikus részek milyen érzelemgazdagon tudnak megszólalni. Az itt hallható teljesítmények alapján szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy minden résztvevő mestere a hangszerének.

Több oka is volt, hogy az Aliens vs Predator 2 a maga idejében, azaz 2001-ben nálam kimaradt. Egyfelől a belső nézetű lövöldözős játékok ekkoriban még rendesen elütöttek mindattól, amit egyébként szívesen játszottam (stratégiai játékok, RPG-k, ARPG-k), ez pedig tényleg amolyan echte FPS-nek tűnt, amit nyakon öntöttek az ismert sci-fi horrorfilmek címszereplőivel, és bár a filmeket szerettem, a játékstílust kevésbé. Az álláspontom előítéletektől sem volt mentes: valamiért az volt az elképzelésem, hogy csak valami totál agyatlan, fárasztó mészárszékről lehet szó, ami a lények mozivásznon nyújtott fenyegetéséhez kevésbé passzol. Végezetül itt-ott hallottam hírét, hogy viszonylag nehezecske a program, ami kapcsán megint csak azt feltételeztem, hogy mázsaszámra ömlesztett ellenfelekkel érték el, ilyesmihez pedig végképp nem volt affinitásom. A prekoncepcióim egész sokáig elkísértek: ahhoz képest, hogy pár évvel később (elsősorban a Halo-nak köszönhetően) már közelebb került hozzám a műfaj, és a fejlesztést végző Monolith néhány későbbi munkáját is roppant mód megkedveltem, a híres szörnyeket egymásnak eresztő alkotásuknak csak mostanság estem neki, hogy megtudjam, vajon kimaradtam-e valami igazán jóból.

A jelek szerint Isten is így akarta és persze élünk - én legalábbis mindenképp élek -, ezért a Savior Machine lemeztrilógiájának második részére, a Legend, Part II-re is kitérhetünk (hogy az előzményről írott bejegyzésemre is visszautaljak, még ha nem is túl fifikásan:)). A koncepcióként a Jelenések könyvének feldolgozását vállaló alkotásfolyam zeneileg sem teljesen saját kútfőből származik, hiszen az eredeti ötletek mellett jócskán válogattak különböző komoly-, vagy filmzenei motívumokból, amit tudtommal nem is rejtettek véka alá, és hát nem is igazán tudták volna tagadni. Ízlés, felfogás dolga, hogy a végeredményről alkotott véleményünket ez mennyire befolyásolja, én speciel elfogadtam, hogy léptem-nyomon ismerős, vagy még inkább egy az egyben átvett elemek köszönnek vissza, és ahogy azt anno már elmondtam, részben úgy tekintek erre a projektre, mint afféle feldolgozásra, újraértelmezésre és tisztán annak alapján ítélem meg, hogy a rajta hallható zene milyen élményt ad.

A legkedveltebb zenekaraim közt trónoló Mastodon-t eddig csupán a The Hunter c. lemezük kapcsán vettem elő, amely lemez egyébként nem aratott nálam osztatlan sikert (mi több, bizonyos dalait, momentumait kifejezetten utáltam, ezen az eltelt idő sem segített), így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb némi ajnározás céljából is napirendre kell őket tűzzem. Ehhez a mára túlzás nélkül klasszikussá érett első albumok egyike kiváló, önmagát adó alapanyagul szolgált volna, de mivel az imént említett korongot annak idején néhol igen kemény szavakkal illettem, végül ildomosabbnak tűnt az azt követő Once More 'Round the Sun-nal foglalkozni, hiszen ez volt az, amely az együttes renoméjának - szememben való - megtépázottságát egy csapásra, nehézség nélkül helyreállította.

Régtől fogva él egy kimondatlan, majd az idők során egyre inkább kimondottá vált elvárás, már-már követelés a nagyobb tőkével rendelkező játékkiadók felé, miszerint ne a bevált formulákat ismételgessék unos-untalan, hanem engedjenek teret az égiszük alatt munkálkodó csapatok kreatív szárnypróbálgatásainak. Ezért is volt örömteli kuriózum a 2008-as Mirror's Edge, különösképp az Electronic Arts háza tájáról, és különösképp a DICE kezei közül, akik általában a Battlefield-sorozattal igyekeznek boldogítani a közönség azon terebélyes szeletét, amely fogékonyságot mutat az egymás ellen vívott online tűzharcok felé. Az FPS nézet ugyan megmaradt, lövöldözésre viszont csak elvétve adódott (opcionális) lehetőség, a hangsúlyt a parkour nevű extrémsport elemeivel tarkított játékmenetre helyezték. Ilyet korábban nem nagyon lehetett látni, ez a különleges vonás pedig nálam is felhelyezte a térképre, hogy a megjelenése idején egyből le is csapjak rá.