A floridai Death volt az első death metal bandák egyike, és nem csupán a világ számára, hanem számomra is, mivel a keményebb zenékkel való ismerkedésem korai szakaszában épp tőlük akadt a kezembe egy album a helyi antikváriumban. Érdekesnek tűnt a borító, illetve rémlett az akkoriban forgatni kezdett Metal Hammer magazinokból, hogy ezek a fickók valami nagykutyák, úgyhogy az a pár száz forint, amit a kazettáért kértek, így ismeretlenül sem tűnt soknak érte. Aztán hazavittem és eléggé paff lettem tőle - nem tudom, hogy akkoriban hallottam-e már korábban death metal-t, de ha volt is rá példa, ez jóval brutálisabb és barátságtalanabb volt bármilyen korábbi zenei élményemnél. Kemény diónak tűnt, de nem adtam fel, és nem amiatt a pár százas miatt, amit kiadtam érte, hanem mert az akkori fejemmel feldolgozhatatlannak tűnő, rémisztő pusztítás közepette is kitűntek Chuck Schuldiner gitáros teljesen egyedi, különleges és szimplán csak bitang jó riffjei. Ezekbe kapaszkodva sikerült végül kiismernem, majd megkedvelnem a lemezt és vele együtt magát a death metal-t is, majd jöttek az újabb Death-korongok, és nem tudom, hogy pusztán hónapok kérdése volt vagy később kristályosodott ki számomra, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Death a kedvenc zenekarom, Schuldiner a kedvenc gitárosom és még a kedvenc lemezem is tőlük származik. Lehetne arra gondolni, hogy "na igen, ez nyilván annak köszönhető, hogy ők voltak az elsők egyike", de valójában arról van szó, hogy szerencsésen belenyúltam a jóba már egyből az elején - ők tényleg ennyire királyak, számomra pedig egyenesen a legjobbak. Az a bizonyos kedvenc azóta is a legnagyobb favorit minden általam hallott zenei album közül, és persze a "személyét" is tervezem felfedni, de előtte még arról szeretnék írni, amely a fentebb taglalt első találkozást jelentette, ez pedig nem más, mint az 1991-ben megjelent negyedik lemezük, a Human.

Ahogy a Flattening of Emotions indít, az szó szerint félelmetes volt számomra, amikor először hallottam, de olykor még ma is azt veszem észre, hogy futkos tőle a hideg a hátamon. Nincs itt pedig nagy trükk vagy effekt, egyszerűen csak fokozatosan hangosodik a dob-intro, és mégis eléggé fenyegetően hat, szinte fellélegzik az ember, amikor becsatlakoznak az egyébként marcona gitárok. Ahogy azt már említettem, igen tüskés a hangzás, viszont Chuck hörgése nem annyira mély, mint némelyik kollégája esetében, akik a pincéig lebrutalizálják a torkukat, itt még egész érthetőek a vokálok (persze egy szövegkönyv nem árt), és nagyon jól igazították őket a zenéhez, ami egyébként a teljes játékidőre igaz. A dal maga roppant változatos és összetett, én legalábbis semmiképp nem számítottam bizonyos tempó-, és témaváltásokra, ráadásul olyan káprázatos és egyéni riffek képében érkeznek, amilyeneket valójában azóta sem hallottam mástól. Ez a kedvenc számom innen, de szó sincs róla, hogy ellőtték volna az összes puskaport: a Suicide Machine képében egy újabb remekmű érkezik. Egyszer sem gyorsul úgy fel, mint a nyitódal, legalábbis nincs benne akkora lendület és féktelenség, viszont nem csak a valamelyest visszafogottabb tempó okán lehet némelyek számára könnyebben befogadható, mert a ritmizálás és az ének bizonyos megoldásai, időzítései is elég jól kitaláltak és emlékezetesek, valamint itt is akad egy-két kiugróan zseniális gitártéma.

Bevallom, hogy e két komplex mestermű után a sziámi ikrek létét szövegében boncolgató Together As One kisebb csalódás volt a kapkodós indításával, egyenesebb vonalú megközelítésével, és bár itt is vannak fifikásabb ötletek, számomra elmarad az elődeitől és máig nem nőtt a szívemhez igazán. Aggodalomra persze semmi ok, mert máris érkezik a második nagy kedvencem, a Secret Face. A nyitány itt egy érdekesen meg-megállított téma, amit zúzda követ, de hamar behúzzák a kéziféket pár kimértebb taktus erejéig, hogy aztán a számcím önmagába visszatérését élvezzük refrén gyanánt, majd még inkább a remek gitárszólót, ami végül nagy ívű, megkapó szólamokba torkollik. Valahol itt körvonalazódik igazán a metal zene zsenialitása, már amennyiben jól művelik. Páratlan!

Sokak kedvence a Lack of Comprehension, amelyhez még klip is készült - nyilván nem véletlenül, mert nem csak a dal egésze fogós és kiválóan megkomponált, de itt még a kezdés is nyugis, szinte már pihentető. Engem persze a kiváló gitárszóló után érkező csodálatos gitárriffek azok, amelyek rendszerint két vállra fektetnek, amivel valószínűleg nem vagyok egyedül. A See Through Dreams ezután egy kicsit visszatérni látszik a Together As One zúzósabb világához, de itt már bedobnak annyi különlegesebb elemet, hogy az ember gyakrabban felkapja a fejét, még ha mondjuk a Secret Face összetettségét nem is célozták be velük.

Instrumentális darabot is kapunk a Cosmic Sea képében, melyről előzetesen azt gondolhatnánk, hogy egy sokáig elhúzott, kifejtős témázgatás lesz, de hossz tekintetében megmarad az itteni átlag környékén, ami négy perc. Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy hozzák az ilyen tételek mesélős jellegét: szép és jó gitármunka kényeztet, a kozmikus hangulat érdekében pedig némi sampler-es megoldást is kapunk csak úgy à la nature, amit aztán a méltán híres Steve DiGiorgio bőgős vezet át a riffelős-szólózós utolsó harmadba egy igen helyre kis húrokon való matatással (a többi zenészt egyébként a Cynic nevű együttesből "kölcsönözte" Chuck bátyó, hogy az első nagylemezük előtt itt is remekeljenek). A lemezt a Vacant Planets zárja: aki ismét egy direktebb, kevésbé komplikált track-re számít, az megveregetheti a saját vállat. Itt ismét azt érzem, hogy noha rendben van, de rideg húrnyűvése az album krémjétől elmarad, viszont pl. a tapping-es rész könnyen megragad a fejben.

Remélhetőleg nem tűnik majd hatásvadásznak vagy különcködésnek, amiért nem adok csillagot egy ekkora klasszikusra, de valamicskét érezni, hogy az együttes itt még a két világ közt volt, vagyis az első három lemez szintén nem butára vett, de azért hagyományosabb betonrepesztése és a következő három összetett, már-már progresszív jellege között, és amint azt már kifejtettem: a durvulósabb szereplők itt számomra kevésbé rúgtak labdába a ténylegesen lenyűgöző társaik mellett. Arról nem is beszélve, ha fejben összevetem egynémely későbbi dalgyűjteményük abszolúte hiba nélküli tökéletességével... az objektivitásomat tehát igyekszem megőrizni. Na nem mintha erre az amúgy bődületesen király, csúcspontjaival szinte egymást érő albumra ne tudnék így is ötöst adni.