A kétezres évek első felében egyszer csak arra figyeltünk fel a baráti körömben, hogy módfelett elleptek minket az egész jó kis árkád-jellegű játékok. Mi ezeket akkoriban csak mini-játékoknak hívtuk, mivel szimplán egy egyszerű gameplay-elemet igyekeztek kiszolgálni/szolgáltatni különösebb történet vagy mélyebben kidolgozott háttér nélkül, na meg persze a küllem terén sem szerettek volna ringbe szállni a folyton egymással hadakozó nagykiadós címekkel. Lényegében már a jópofa, a célnak pedig teljesen megfelelő grafika alapján azonnal beazonosíthatók voltak, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy jelentős részüket a PopCap Games gondozta, akiknél nyilván már bejáratott volt az a motor. Mindenesetre ilyesféle "mini" játék volt többek közt az Insaniquarium, a Bookworm, a Snail Mail vagy a Zuma, illetve az esetünkben külön kiemelendő Bejeweled. Ez utóbbi egy szimpla, ám annál nagyobb sikert arató színpárosító játék volt - eleinte én is eljátszogattam vele, de összességében kevésbé fogott meg, nem tartott ki sokáig. Nem így a Puzzle Quest - Challenge of the Warlords, ami ugyanezt a párosító sémát gondolta tovább és ruházta fel egy afféle könnyedebb RPG-köntössel, ami által gyakorlatilag ki is nőtte a kisebb léptékű árkád-játékok kategóriáját, hisz végeredményben már-már hagyományos szerepjátékról beszélhetünk, ahol csak a harcot és az erőforrás-kezelést cserélték le a Bejeweled-szisztémára.

"Mert a mi hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten szolgálatában erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot a Krisztusnak való engedelmességre". A Deliverance pillanatnyi kétséget sem szeretett volna hagyni afelől, hogy a Weapons of Our Warfare című második lemezük nem úgy kíván a háborúságról szólni, mint ahogy a thrash metal-ban utazó bandák szövegírói általában teszik, így már az első fél percben felolvastatták valakivel Pál apostol korinthosziakhoz írt második levelének ihletésül szolgáló passzusát. A figyelmeseknek persze már a borító is árulkodó lehet, mindenesetre egy keresztény hitű csoportosulásról beszélünk, akik ennek megfelelő témákban dalolnak és (csorda)vokáloznak rá a jól érzékelhető Bay Area-beli hatásokból táplálkozó muzsikára. 1990-et írunk, a zeneipar főáramlata még nem igyekezett annyira kiszorítani, vagy épp megfojtani a metal-t (mintha bármi esélye lett volna, hogy elpusztítsa, he-he:)), jó pár hírneves korong jelent meg ekkor, és az itteni teljesítményük alapján róluk is elmondhatjuk, hogy erejük teljében voltak.

Az első Sacred afféle közép-európai válasz volt a Diablo 2-re: a fejlesztést végző Ascaron Entertainment korábban főképp városmenedzselős, kereskedelmi szimulációs játékokkal öregbítette a hírnevét, melyek inkább csak a felülnézet miatt voltak közös metszésponton az ARPG-királlyal, de a jelek szerint már ez is épp elég ismerős terepnek érződött számukra, hogy belevágjanak a projektbe. Az eredmény nem csak jó lett, de minden bizonnyal anyagi hasznot is hozott, mivel négy évvel később, azaz 2008-ban már a Sacred 2 - Fallen Angel című folytatással rukkoltak elő. A megjelenés előtti időszakban igencsak úgy tűnt, hogy minden tekintetben előre kívánnak lépni: a korral haladva a felettébb tetszetős, de mégiscsak izometrikus grafikát teljes 3D-re váltották, a nyílt világot még nagyobbnak és részletgazdagabbnak ígérték, mindennek tetejébe egy kis kollaborációra is futotta a honfitárs Blind Guardian együttessel. Merő véletlenségből ők épp az egyik kedvenc zenekarom (nemrég írtam is egy lemezükről), így nem vettem rossz néven a hírt, hogy nem csak egy külön főcímdalt szereznek a játékhoz, de mocap-eljárással még a konkrét tagok mozgását is bedigitalizálták, hogy egy küldetés végén a fantasy-megfelelőjük koncertjén lehessen ott a karakterünk. Az ilyesmi akkoriban még egyáltalán nem volt bevett szokás, nyilvánvalóan szerették volna, hogy a kész produktum minden tekintetben nagyot szóljon, amit mi mással lehetne fényesebben elérni, mint jóféle metal-lal:)? Persze nem ez teszi a jó játékot, és mivel a sorozat mostanra eléggé kikopott a köztudatból, felmerülhet a jogos kérdés, hogy a kézzelfoghatóbb élményt tekintve talán kevésbé tették oda magukat?

Ahogy tervezgettem, hogy a jövőben milyen toplistákkal fogok előállni, értelemszerű elkerülhetetlenséggel adta magát, hogy egyszer az általam legjobbnak tartott játékokat is csokorba kell szedjem. Viszont ahhoz, hogy egy ilyen lista tényleg komoly legyen, úgy előtte jobban utána kellett nézzek amolyan "függőben lévő" címeknek, amelyek jónak tűntek ugyan, de valamilyen fenntartásaim mégis akadtak velük kapcsolatban, így sosem adtam nekik kellő esélyt, holott megvolt bennük a potenciál, hogy egy tényleges végigjátszás után bekerülhetnek a kedvenceim közé. Ennek megfelelően az elmúlt egy-másfél évben ezeket a szóba jöhető cuccokat próbáltam alaposabban megnézni, hogy vajon túl szigorúan ítéltem-e meg őket korábban. Legalább ötven játékot végigvettem (fontos: végigvettem, nem pedig vittem), azonban két-három kivételtől eltekintve azzal kellett szembesülnöm, hogy nem csapott be a szimatom, a legtöbb kétesélyes anyagot jól tettem, hogy figyelmen kívül hagytam. A folyamat közbeni gondolataim, impresszióim persze egyre csak gyűltek, és bár külön bejegyzést ezen játékok nem érnének meg (eleve nem is szeretek írni semmiről, ha nem játszottam végig), végül arra jutottam, hogy noha volt már egy hasonló lista, az onnan lemaradtakat az újabb "felfedezettekkel" kombinálva belefér még egy, legalább helyre teszem és kiadom magamból ezeket a jobbára negatív gondolatokat és könnyebben tudok a jóra koncentrálni. Ettől függetlenül nem akartam egyhangú felsorolást, így lesz pár olyan helyezett is, amelyekkel még csak nem is igazán ellenszenvezek, de ilyen-olyan okokból mégsem valószínű, hogy előveszem őket itt a blogon. Végezetül még annyit, hogy a lista lehetett volna akár kétszer ilyen hosszú is, viszont bőven akadtak olyan játékok, amelyekkel voltak komoly gondjaim, de elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer mégis "kivégezném" őket és írnék róluk - a későbbi kínos helyzetek és magyarázkodások elkerülése végett ezeket kihagytam (néhány példa: Call of Cthulhu - Dark Corners of the Earth, Dragon's Dogma, Eternal Darkness - Sanity's Requiem, System Shock 2, Dungeon Siege 3, Lost Planet, Gris).

Sok kedvelt zenekaromra magazinok híján, már a neten keresztül figyeltem fel, nem történt ez másképp a Formless esetében sem. A velük való "kapcsolatom" egy értelemben mégis különlegesebb, fura kifejezéssel élve talán bensőségesebbnek is mondanám (már ha lehet ezt a szót használni ilyen paraszociális közegben), hiszen őket még jóval azelőtt ismertem meg, hogy normál hangzóanyagot adtak volna ki, valós időhöz közelítve láthattam, ahogy a két meghökkentően fiatal gitáros együtt gyakorolja egynémely meghökkentően fifikás korai dalukat, és persze külön-külön is megszemlélhettem ígéretes húrnyűvő képességeiket. Már csak azért sem volt hétköznapi felfedezés, mert első lépéseiket a technical death metal ösvényén tették meg, ami enyhén szólva kihívások elé tudja állítani a zenészpalántákat, és lélekben együtt örültem velük, amikor 2016 májusában végül megjelenhetett az Eon című bemutatkozó lemezük (mivel a hozzá kapcsolódó videóklip már három évvel korábban napvilágra került, így időközben voltak kétségek, hogy ez egyáltalán megtörténik/megtörténhet).

Az eddigi bejegyzéseim alapján minden bizonnyal kiviláglott, hogy ha kedvenc játéktípusról van szó, akkor valószínűleg a BioWare-féle szerepjátékok állnak hozzám a legközelebb, akikre fénykorukban még azt is mondtam volna, hogy ők a kedvenc fejlesztőim, kb. holtversenyben a Blizzard-dal, akik mára már szintén csak az árnyékai önmaguknak (bár talán még ez is túlzó dicséret arra a szintre nézve, ahová süllyedtek). Ettől függetlenül mindig is ott volt az a tátongó hiányosság, hogy a korai munkáikkal, egész pontosan az Infinity motorral készült CRPG-ikkel sosem játszottam, így értelemszerűen a Baldur's Gate-tel sem, és ha már elkezdtem ezt a blogot, adta magát, hogy idővel ezt a hézagot is semmissé tegyem. Nem volt annyira könnyű rávenni magam, elsősorban azért, mert bár semmi gondom a felülnézettel, ha stratégiai játékról vagy ARPG-ről van szó, de tényleges szerepjátékoknál én már nagyon megszoktam azt, hogy minimum TPS-nézetben csapathatok, roppant nehéz számomra a beleélés, ha a karakteremet fentről, messziről kell nézzem, ahogy igen kicsiben flangál erre-arra. Aztán ott van ez a régi DnD-s, ADnD-s metódus a varázslatokkal, ami ugye nem mana alapon működik, hanem minden spell-t memorizálni kell, valamint pihenni, ha újra használnánk őket, amit cseppet sem kedvelek, ráadásul rengeteg bűvigével leszünk elhalmozva, én speciel rendszerint bele is zavarodom, miközben a kezelőfelületet sem mondanám valami felhasználóbarátnak, legyen szó bármely efféle játékról. Ám eltökéltségem végül elérte célját, mára elmondhatom, hogy ezt a klasszikust is sikerült kipipálni.

Noha a Blind Guardian már a második albumán megmutatta oroszlánkörmeit olyan giganóták által, mint a Valhalla vagy a Banish from Sanctuary, mégis inkább az egy évvel későbbi, 1990-ben megjelent Tales from the Twilight World-nél találtak rá a saját hangzásukra. Ezt nem pusztán arra értem, hogy a hangmérnöki munkálatokra nézve valószínűleg jóval nagyobb keretből gazdálkodhattak, hanem az énekes Hansi Kürsch teljesítményére is: itt már nyoma sem volt a korábbi kiforratlanságnak, a helyenként tetten érhető bizonytalanságnak, hanem simán a legnagyobbak közé katapultálta magát és azóta is lemezről lemezre, összehasonlíthatatlan módon képes elvarázsolni a hallgatót magával ragadó stílusával. Pláne, ha az a hallgató én vagyok, mert engem aztán tényleg kenyérre tud kenni!:)

Ugyan a legkevésbé sem vagyok vádolható azzal, hogy a sorozat különösebb kedvelője volnék, a Resident Evil 5 megjelenését valamennyire mégis vártam. A negyedik résszel ugyan összeakasztottuk a bajszot pár dolog miatt, de olybá tűnt, hogy a következő nekifutásra már köszörülni fognak ezeken az általam nehezményezett csorbákon. Nyilván az sem volt elhanyagolható tényező, hogy az első előzetes alapján egész szép grafikai ugrásra számíthattunk, a későbbi demo által pedig arról is meggyőződhettem, hogy egyrészt szuperül optimalizált játékot kapunk, másrészt a PC-s irányítás is totál pöpec lesz (ellentétben az előző epizód megdöbbentően hitvány portjával), így teljesen nyugodt szívvel döntöttem a vásárlás mellett, és hogy kicsit poéngyilkos legyek, valójában nem is csalódtam. Az ilyesmi persze az elvárások függvénye is, sok ősrajongó szerint ez volt a legrosszabb rész, a vég, avagy mai szemmel nézve a lejtmenet kezdete, ami már inkább csak egy sima akciójáték, mintsem túlélő horror. Mivel én nem cipeltem magammal azt a terhet, hogy sokkal korábban foglalkoztam volna a szériával, így hellyel-közzel önmagában is értékelni tudtam - minden bizonnyal innen eredeztethető a jóval mérsékeltebb ellenszenv.

Körülbelül tíz évvel ezelőtt juthattam el életem azon pontjára, amikor dalszövegek terén elkezdett igényem támadni arra, hogy valami értelmesebbről szóljanak. Félreértés ne essék, a metal zenében is vannak rendkívül igényes szövegírók, akik érdekfeszítő témákat boncolgatnak, és muzikális tekintetben természetesen bárki ellen kiállok, aki becsmérelni meri legkedvesebb műfajom, de azért azt sem tagadhatom, hogy sok esetben inkább elengedtem a fülem mellett, amiről vagy ahogyan egynémely kedvencem szólt, továbbá vágytam valami... emelkedettebbre. Nem is feltétlenül pozitívabbra, hisz a pozitív szemlélet is párosulhat igénytelenséggel, életidegenséggel vagy bugyutasággal, viszont jó lett volna néha nem berzenkedni az esetleges pongyolább megfogalmazás miatt, illetve másról is hallani, mint személyes-, vagy egyéb tragédiákról, háborúkról, hullahegyekről, vértengerről, különböző ellenségességről, ellenségeskedésről... kellett valami szellemibb. Erre az igényre persze adhatott volna választ a dicsőítő dalok világa, mert hát mi lehetne szellemibb annál, mint Istent szeretni, viszont az a kevés ilyen darab, amivel korábban itt-ott összeakadtam, zenei-, és dalszerzői értelemben... hát, nem éreztem őket valami izgalmasnak. Pőrébb, egyszerűbb voltuk a spirituális célzat miatt persze érthető, sőt, bizonyos értelemben kívánatos is, ily módon mégsem éreztem ezt az irányt alkalmasnak arra, hogy hétköznapi hallgatás szintjén valamennyire is lekössön. Nem is igazán kezdtem el kutakodni a témában, mert hát minek, gondoltam én, aztán valahogy csak összeakadtam Kari Jobe nevével, pontosabban a Steady My Heart c. dalának egy amolyan stúdióban előadott élő verziójával, ami ha nem is reformálta meg az irányzatról alkotott véleményem, de önmagában, konkrét dalként nagyon is működött (emellett a később fülelésre kerített stúdióváltozatnál bensőségesebbnek éreztem). Ám teljes lemezekre nézve továbbra sem sikerült áthidalni a távolságtartást, mígnem terítékre került a 2014-es Majestic...

Nem a Clive Barker's Jericho az első játék, amelyet a híres, leginkább horror műfajban alkotó író nevével fémjeleztek, korábban létezett ugyanis egy Undying nevű FPS, amihez ugyancsak Barker írta a sztorit: ezt elég jól fogadták mind a játékosok, mind a kritika, bár én akkoriban még igencsak elhúzódtam a belső nézetű lövöldözős cuccoktól, úgyhogy nálam kimaradt. Utólag ránézve meglehetősen elavultnak tűnik, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy az érzete, a kezelése olyasfélének hat, ami engem cseppet sem vonz, így jelen pillanatban még nem pótoltam be a lemaradást (már ha ez annak számít), meg úgy nem is nagyon töröm magam arra, hogy ez változzon, a Jericho-t mindenesetre nem fogom a kvázi elődjéhez hasonlítgatni, mint ahogy azok tették, akik csalódásukat fejezték ki, amiért már inkább akciójáték lett, mintsem ijesztgető szándékot is csatasorba állító, az atmoszférára jobban ráfekvő horror. Bár ahogy nemrégiben kicsit körbenéztem, érdekes mód azt vettem észre, hogy némelyek egyébként is eléggé utálják, amit nem nagyon tudok mire vélni, mert noha van mibe belekötni, összességében mégis egy pöpec kis cuccal van dolgunk.