Noha a My Dying Bride az egyik örök kedvenc zenekarom, eleddig csupán egyszer írtam róluk, és szokásomtól eltérően akkor is az éppen aktuális lemezükről ahelyett, hogy valamelyik régi-nagy favoritot emeltem volna a rivaldafénybe. Ennek okait az említett bejegyzésben már bővebben kifejtettem, most pedig eljuthattam odáig, hogy egy klasszikust is kibeszéljek. Ugyan létezik egy általam csak néhány éve, természetesen internetes hozzászólások révén felfedezett rajongói réteg, akik az egyik alapító gitáros 1999-ben történt távozása után teljesen leírták a bandát, de belőlem ez a hozzáállás elég nagy megrökönyödést váltott ki, mivel a későbbiekben is szinte magától értetődő természetességgel produkáltak szenzációs dalokat és teljes albumokat egyaránt. Az elégedetlenkedés másik oka a hegedű használatának hosszú ideig tartó, bő évtizedes mellőzése is lehetett – ezen hangszer a 2001-es The Dreadful Hours-on sem hallható (és nem is ez volt az első ilyen korong a sorban), ám be kell valljam, hogy nekem ebben a korszakban nem is hiányoztak efféle szólamok, mivel érdekes mód nélkülük is tökéletesen hozták az egyedül csak rájuk jellemző atmoszférát.
Vállról indítható zeneszerszám ide vagy oda, a műfaj továbbra is borús-szomorkás, érzelmekkel teli gothic/doom metal, de hiába állítják zenéjükről oly sokan, hogy depresszív, nálam soha nem okozott letargiát vagy elkeseredést, sokkal inkább felvillanyoz, gyönyörűséggel és reménnyel tölt el, annyira szépséges tud lenni. Erre legerősebb példaként a My Hope, the Destroyer-t hoznám fel innen, ami számomra kérdés nélkül az egyik legjobbjuk. Teljességére nézve is kiváló témákból áll, de a középrész az, ami teljesen kiüt többszólamú, feledhetetlen gitárdallamaival, illetve az átmeneti hörgésből-károgásból tiszta hangra váltó énekkel. Varázslatos. Hasonló favorit az A Cruel Taste of Winter is, ami még ennyit sem várat minket az emocionális, romantikusabb hangnemmel, ahogy a nyitó-, egyúttal címadó tétel sem szégyenkezhet mellettük. Utóbbi kiválóan mutatja meg, hogyan kell ambient-jellegű zenét játszani mindenféle metal-idegen elem nélkül, tisztán csak gitárokkal, és persze úgy, hogy távolról se váljon feledhetővé, háttérbe olvadóvá. A merengést később mesterien vegyítik durvább részekkel – bizonyos értelemben muszáj is durvulniuk, mert ahogy azt egy korabeli interjúban olvastam, a dal tényleg elég hajmeresztő történetet mesél el egy érzéketlen, erőszakos apáról, aki ridegségével végül galamblelkű kisfia közvetett halálát okozza.
Maximális teljesítménynek azért nem minden ízében érzem a lemezt: a Le Figlie della Tempesta hangulatos, néha pedig egész kísérteties hangszíneket üt meg, de a valamivel tíz perc fölé kúszó játékidő számomra nem indokolt, ahogy a kissé talán túlságosan negédes Black Heart Romance is hajlamos elmenni mellettem (illetve én mellette, konkrétan léptetés formájában). Aztán ott a szikárabb, riffelősebb The Raven and the Rose, amiből nagyrészt hiányolnám a változatosságot – vagy hát mondjam csak ki: a szépséget –, viszont váratlan módon valami olyan szívbemarkoló levezetéssel búcsúztatják, hogy végül mégis a sikerültebb munkáik közé kell soroljam. Nem maradhat említés nélkül a The Deepest of all Hearts sem: zordabb, borongósabb kezdése miatt eleinte parkolópályára került nálam, mígnem felfedeztem, hogy ebben is micsoda fenséges, utánozhatatlan melódiákkal teljesítik ki a szépen felvezetett váltást, onnantól pedig máris magasabb lett a nimbusza.
Ha itt meg lehetne állni, a néhány kevésbé favorizált momentum ellenére sem tépelődnék, hogy megadjam-e a jelest, viszont valamiért úgy érezték, hogy a majd’ egy órás anyagot tizennégy perccel meg kell még toldják egy elsőlemezes számuk újraértelmezésének képében. Na most a debüttel nekem sosem sikerült olyan bensőséges kapcsolatot kialakítanom, mint a többi dalcsokruk nagyjával, plusz arra még én is simán rá tudnám mondani, hogy levert lelkiállapothoz tökéletesen passzol (vagy akár elő is segítheti azt). Ennek megfelelően hiába húzták fel a hangzást az akkori szintre, a The Return of the Beautiful így is totál kilóg innen, és töredelmesen bevallom, hogy közel sem tetszik annyira, mint a fentebb már jócskán magasztalt szerzemények. Viszont nem tehetek úgy, mintha nem lenne itt, bónusznóta vagy sem, így az igazságosság és lelkiismereti tisztaság fényében… ötös alá. Az összképet tehát részrehajlás nélkül kellett értékeljem, persze a The Dreadful Hours ezzel együtt is kihagyhatatlan, illetve alapdalait tekintve a legjobbjaik közül való.
