Ha szimfónikus, heroikus, bombasztikus, eposzi, felemelő (és persze fantasy-klisékben bővelkedő) power metalról van szó, minden bizonnyal az elsők közt jut eszünkbe az olasz Rhapsody. Nem is véletlenül, én legalábbis akárhány hasonló alakulattal futottam össze, valahogy nem hallottam az olyan igazán átütő dalokat, mint amilyenekkel náluk találkozhatunk – pláne az európai vonalon, ahol néha tényleg úgy éreztem, hogy futószalagról érkeznek egymás után a kópiabandák anélkül, hogy bármi érdemit fel tudnának mutatni. Persze a kilencvenes évek második felében történt heavy metal-reneszánsz elsősorban a svéd Hammerfall nevéhez köthető, vagy legalábbis az ő felbukkanásukkor realizálódott egyértelműen a jelenség, de e mostani bejegyzés alanya is ekkortájt bukkant fel, épp csak észak helyett dél felől támadtak:). Nem volt egyértelmű, hogy melyik anyagukról fogok írni, mert igazán behatóan sosem ástam bele magam egyikbe sem, inkább csak kimazsolázgattam a gyorsabban ható darabokat. Legjobban talán a harmadik Dawn of Victory-val voltam tisztában, mégis úgy gondoltam, hogy inkább a 2002-es Power of the Dragonflame lesz a kiválasztott, mert erről tényleg csak egy-két teljes dal meg néhány riff-, és kórusfoszlány élt az emlékeimben – szimplán csak jobb mókának tűnt egy jobbára ismeretlen albumban elmélyedni.

Ami pedig már megvolt, az a picit talán semmitmondó intro után felcsendülő Knightrider of Doom, nem mellesleg az egyik kedvenc számom tőlük. A további ismerkedés után sem dőlt meg az elképzelés, hogy ez a lemez legjobbja, és nehéz is lett volna felülmúlniuk ilyen fantasztikus énektémákat. Nem is értem, hogy akik nem szívlelik ezt a filmzenés, valamivel közérthetőbb volta miatt olykor ki is csúfolt stílust, azoknak tulajdonképpen mi bajuk van? Az oké, hogy valami nem kifejezetten a zsánere valakinek, de pl. konkrétan ezt a dalt hogy lehet teljesen elutasítani? Nem azt mondom, hogy az ember lélekben kardot kell ragadjon, hogy aztán sárkányhátra pattanva keljen birokra a gonosz démonokkal, de valaminek mégis meg kéne mozdulnia odabenn, vagy csak engem fog meg ennyire? Pedig nem állítanám, hogy amúgy ezzel a műfajjal kelek és fekszem… A másik favorit The March of the Swordmaster esetében egy fokkal jobban meg tudnám érteni a fanyalgást, mert ez már direktebben folkosabb és együtténeklős, mégsem olyan módon találom ragadósnak, hogy az kínosnak érződne és a jövőben visszanézve azon sopánkodnánk, hogy „te jó ég, miket hallgattam akkoriban”…

Ezek szintjét szerintem nem éri el, de azért megközelíti többek közt a néhol egész rózsás hangulatú, mégis férfiasan hősies Steelgods of the Last Apocalypse vagy a morcosabban indító, de szintúgy sodró és emelkedett Agony is My Name. A jól hallgatható szintet lényegében mindegyik dal megüti, nagyobb bajom inkább a When Demons Awake-kel volt, amit magukhoz képest szerintem már feleslegesen bedurvítottak, ahogy a pátoszos részei se lettek igazán hatásosak (plusz itt sajna a szintetizátor is elég idétlen hangszínben „tündököl”). Kellemesebb színfolt a szülőföldjük jellegzetes operáihoz meglepően idomuló, nyilván olaszul előadott Lamento Eroico: magamtól nem szoktam ilyesmit hallgatni, és innen sem ez a dal, amit elsőre feltennék tőlük, de átléptetni sem léptetem át pánikszerűen, ha épp eljutok hozzá:). Mint mondottam volt: kellemes. Még a tévében is el tudnám képzelni valami gálaesten vagy effélén.

Értelemszerű, hogy a végére maradt a nagyeposz, a húsz percet alulról nyaldosó, három részre osztott Gargoyles, Angels of Darkness. Na itt aztán lesz minden, gondolhatná a gyanútlan érdeklődő… és tényleg! Pihentetően csilingelő akusztikus felvezetés, ultrafogós főriff, gyönyörködtető áriázás, klasszikus zongorabetétek – bedobnak mindent, amire a fegyvertárból csak telik. Még a középütt lévő áthidaló gitárszólóval is kitesznek magukért (pontosabban a hangszerért felelős Luca Turilli), igazán pöpec neoklasszikus tekerés, ami cseppet sem válik öncélúvá vagy idegesítővé – bár nem is tart olyan sokáig, hogy ez könnyedén bekövetkezhetne. Mégis akad üröm az örömben, ez pedig a harmadik szakasz narrációja. Eddig ugyan nem hoztam szóba, ámde derék úriembereink a kezdetektől fogva lemezeken átívelő történetekben gondolkodtak, az elsőnek pedig elviekben ez az album és azon belül is ez a szám a lezárása és betetőzése. Le sem tagadhatnám, hogy engem teljes mértékben hidegen hagyott ez a sztori, viszont ahogy ezeket a szövegmondásos részeket hallgatom, azt kell mondjam, hogy megfilmesítve valószínűleg valami ultragagyi eredményt kapnánk, olyan sablonos hülyeségeket magyaráz itt ez az alak, de maga az előadásmód is rémesen feszélyez, holott zeneileg ezt is több mint becsületesen összehozták. Végül még azt furcsálltam, hogy a levezetésnél csupán ennek a korongnak az intrójáig nyúlnak vissza, pedig ha már négylemezes koncepció, szerintem stílusosabb lett volna a legelső nagylemez bevezetőjét visszaidézni, hogy abszolút teljes legyen a kör. Bár az is igaz, hogy ezt követően a Symphony of Enchanted Lands című második albumuk folytatásával álltak elő, ami még ennek a történetnek volt a része… most akkor mégsem zárták le?

Én aztán nem értem ezt az egészet, de talán felesleges is túlgondolni, a lényeg, hogy maga a zene jórészt magas minőséget képvisel, a már kitárgyalt visszásságot leszámítva még a mamuthosszúságú zárótétel sem szükségtelenül elnyújtott, ha pedig a teljeset nézem, odaadható neki az ötös alá. Mindenképp látom esélyét, hogy visszatérjenek itt a blogon, épp csak a szürkébbnek tűnő későbbi anyagaikat fogom jó eséllyel hanyagolni. Mondom ezt annak alapján, hogy az előzetesen kihozott klipnóták rendre hidegen hagytak, ha pedig az étvágygerjesztőnek szánt versenyzők így szerepelnek, akkor a reprezentált dalcsokroktól mit várhatnék? Nyilván nem tett jót nekik a rájuk kényszerített névváltoztatás, vagyis inkább annak megtoldása az „of Fire”-szavakkal, az meg végképp nem, hogy egy ponton kétfelé vált a zenekar és gyakorlatilag két Rhapsody létezett, nyilván megosztott kreatív energiákat hátrahagyva. Amennyire tudom, a történteket nem kísérte ellenségeskedés, de talán folytathatták volna valami kevésbé zavarba ejtő módon…