A Saviour Machine nevű, gótikus rockzenében utazó együttes tagjai mögött mindössze két nagylemez állt, amikor a 90-es évek derekán nem kisebb vállalkozásra adták a fejüket, mint hogy megzenésítsék a Jelenések könyvét. Mivel eleve úgy számoltak, hogy a tervezett anyagot csak több albumon keresztül tudják majd kiadni, ezt azt is jelentette, hogy amennyiben eljutnak a végéig, akkor az addigi életművük felét ez a monstre koncepció fogja kitenni, ezért is meghökkentő, hogy egy ilyen (akkor még) fiatalnak mondható zenekar belevág ilyesmibe. Ettől függetlenül ténylegesen nekiláttak és egy pontig a külső szemlélő számára töretlen lelkesedéssel érkeztek is az újabb megjelenések. Ehhez persze a történtek ismeretében lenne mit hozzáfűzni, nyilván elkerülhetetlen is lesz megtennem... de csak a maga idejében! Az első felvonásnál viszont semmiképp sem szeretnék ezzel foglalkozni, vegyük inkább csak magát a Legend, Part I címen megjelent albumot és azt, hogy milyen maga a zene, hogy mennyire képes megfelelni a koncepciós vállalásnak, vagy hogy a kérdést kevésbé cirkalmasan tegyem fel: jó lett-e vagy sem:)?

És a válasz röviden: jó lett. Bővebben: végül is egész jó lett:). Tudni kell, hogy itt afféle rockoperában gondolkodtak, csak épp igen fajsúlyos szimfonikus lepelbe bújtatva. Nagyjából úgy néz ki ez az egész, mint ahogy ennyi infó alapján az ember elképzelné: vannak itt sejtelmes átkötő részek, zongorás darabok, vissza-visszatérő vezérdallamok, nagy ívű, drámai hatású részek, és ezek nagyrészt jól is működnek. Viszont ha egészen őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy azért kell ide egy kevés a műfaj (azaz a rockopera) iránt érzett szenvedélyből is, ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy a teljes, hetvenhét perc fölé nyúló anyagot képesek legyünk egyben végighallgatni. Ez nem is feltétlenül a mélysége vagy a nagyfokú rétegzettsége miatt van, hanem mert a tervezett trilógiára nézve némiképp úgy funkcionál, mint egy igen hosszú bevezető. Természetesen igaz, hogy bőven vannak a többi résztől és egymástól is elkülönülő, valódi dalok, de az összhatást nézve én mégis azt érzem, hogy eléggé egynemű a hangulata, sokszor igen lassú és visszafogott, és mindennek tetejébe még igen lassan is indul be. Érzékeltetésképp: közel nyolc percbe telik az is, hogy az első konkrét dal, a The Lamb felvezetéséig (Legend I:I) egyáltalán eljussunk! A kettő persze lényegében egy dalnak számít, ráadásul igen jó is, no meg az előtte lévő, olykor narrációval ellátott hangjátékok és női kórusok sem kellemetlenek, de mindenképp érdemes felkészülni, hogy itt egy pár fokozattal lassabban mennek a dolgok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a The Eyes of the Storm: sejtelmes, bensőséges, óvatosan építkező és finom darab, igazán jó is hallgatni, mindössze annyi kivetnivalót tudok csak találni benne, hogy önmagában véve hiába építkezik, alig-alig jut el bárhova is - hat perce ellenére is olyan benyomást kelt, mintha ismét csak egy felvezető lenne ahhoz, ami utána következik.

Ami pedig utána következik, az a The Birth Pangs című szám, amely a Legend I:I/The Lamb mellett magában foglalja a teljes mű egyik vezérmotívumát, az alkotás egyik zenei pillérét, amely mindhárom hivatalosan kiadott kiadványon rendre újra előkerül - természetesen a "Behold apocalypse"-refrénre gondolok. Ez is egy jól sikerült, fogós szám - szerepére nézve nem is lehetne másmilyen -, a rockhangszerek itt jobban előkerülnek, élből egy keleties gitárdallamot indítanak útjára, néhol pedig diszkréten bekacsint egy kevés torzított hangszín is. Ezt persze csak módjával kell érteni, a kifejezett metal-ig sohasem súlyosodnak. Ami még igazán tetszett, az a tizenhét tételből tizennegyedikként érkező Ten: The Empire. Itt is zongorával kezdenek és az is dominál végig, de a drámai építkezés már egy tényleges csúcspontig elmegy, amikor az énekes Eric Clayton a Miatyánk egy részletének a kiforgatott változatát skandálja (az események folyamát nézve kb. itt tartunk az antikrisztus felemelkedésénél), de akár tényleges éneket hallunk, akár a gyakorta előforduló, amolyan dallamos szövegmondásként leírható módszerrel élnek, végig jól működik az egész.

Mást viszont olyan nagyon nem tudnék kiemelni, mert amint mondtam, elég egynemű az anyag, még akkor is hasonló érzést közvetít, amikor stílusra nézve eltérő számokat hallunk, ami nagyban köszönhető a sok szavaló jellegű résznek. Félreértés ne essék, ennek is megvan a hangulata, Clayton pedig máskor sem vállal többet, mint amire képes, nem kezd el áriázni, inkább csak a középmagas tartományokban mozog (biztosan létezik erre valami szakkifejezés is, amit nem ismerek, komolyzene-kedvelők és énektanárok előnyben;)), de kevés a tényleg kiugró rész, amire úgy igazán felkapnám a fejem. Nyilván ha nagyon akarja az ember, felhozhatja akár a The Sword of Islam ismét csak keleties, visszhangosított gitármókáját, a borongós Gog: Kings of the North-t vagy a The Woman finom hangzású billentyűs dallamait, vagyis akad azért felfedeznivaló, de semmi eget rengető extra. A bibliai fenevadról és az antikrisztusról szóló záró kettős még bír egy elég súlyos, fenyegető hangulattal, és tényleg minden a helyén van itt is, de valahogy ezeket sem szoktam beválogatni a playlist-re, ha a Legend-albumokról szemezgetek.

Itt viszont meg kell még említenem egy fontos jellemzőt, ami a sorozat elfogadására és élvezetére nagyban kihatással lehet: nem tudom, hogy ezt mennyire kommunikálták világosan, de a munkájuk legalábbis részben feldolgozás. Vagy hát nem is tudom, hogy minek kellene nevezni, de rengeteg helyen lehet elég tisztán kihallani más komolyzenei-, vagy komolyzenei hangszerelésű művek részleteit néha egészében, néha kisebb-nagyobb mértékben módosítva. Hogy ez ténylegesen milyen mértékben van jelen, azt nem tudom megállapítani, de ha még egy hozzám hasonló valakinek is feltűnik a dolog, aki egyébként egyáltalán nincs otthon a komolyzenében, akkor valószínűleg elég rendesen merítettek ihletet máshonnan. A CD hátoldalán azt olvashatjuk, hogy "Conceived, produced and arranged by Eric Clayton and Saviour Machine", ami elég sok mindennek teret hagy, vagyis minden bizonnyal ők sem tagadják, hogy a muzsika nem teljesen saját kútfőből származik. Mindazonáltal senki ne lepődjön meg, ha mondjuk az Elveszett frigyláda fosztogatói c. film zenéjéből vél felfigyelni pár részletre, mint ahogy velem is történt a második részt nyitó The Covenant esetében. De erről persze bővebben majd akkor, ha odáig is eljutok.

Négyest adok a Legend első részére, minden összetevőjét figyelembe véve ennyi tűnik igazságosnak, mellesleg ennyi jött ki akkor is, amikor kíváncsiságból tételenként értékeltem, majd az osztályzatok összegéből átlagot vontam:). Nem akarok nagyon a dolgok elébe menni, de annyit előre elárulhatok, hogy a folytatások esetében sokkal több csúcspontról számolhatok majd be, és ezt meg is fogom tenni, ha Isten is úgy akarja és élünk (csak hogy stílszerűen fejezzem ki magam:)).