Noha a második rész legutóbbi újrázása némiképp végül leapasztotta a lelkesedésem, azért a Halo-sorozat mégiscsak egy olyan biztos pont, ahova kételyek nélkül vissza lehet térni, ha szolid FPS-élményre vágyik az ember. A világa nagyjából adott, számomra elég kellemes is, a kihívás megfelelő (ill. skálázható), a mesterséges intelligencia jól szuperál, a monotonitást pedig élvezhetően kivitelezett járműves részek dobják fel. Hangulatos kis cucc tehát, és nincsenek felesleges, zsibbasztó mechanikák sem, amelyek útját állnák egy jó kis lövöldözésnek, semmi hülye xp-rendszer, hogy fél centivel nagyobbat ugorj vagy 0.077%-kal többet sebezz valamelyik stukkerrel, ahogy értelmetlenül betuszkolt mellékküldetések sincsenek. Másfelől nézve a cinikusabbak megjegyezhetik, hogy igazából mindegyik rész ugyanaz, így pedig nehéz bakot lőni, mely nézettel az igazi keményvonalas rajongók nyilván szenvedélyes érvekkel szállnának szembe... és itt vagyok én, valahol középütt, mivel valóban elég hasonlóak, ezt én is így látom, viszont pár aprósággal mégiscsak igyekeztek feldobni a mindenkori aktuális epizódot, úgyhogy hanyatt se nagyon kell esni, de szénné cinkelni se volna igazságos. Mindennek tükrében talán érthető, hogy bár nem repestem az örömtől, de azért eret sem vágtam magamon, amikor a májkroszofték PC-re már "elfelejtették" kihozni a második részt követő etapokat, viszont azóta enyhült a konzolháború, vele együtt a nagyfejű pénzeszsákok szíve(?) is, úgyhogy az asztali masinákra kaptunk egy csecse kis Master Chief Collection-t, melyben persze a Halo 3 szintén ott figyel, így bár minden remény hamvába hullni látszott, a fura sisakos fószert végül mégis keresztül tudtam zavarni a végsőként híresztelt, de korántsem utolsó küldetésén. Meg akkor most még egyszer, ha már írni szándékoztam róla.

Márpedig sok jót lehet írni róla, mert elég pöpec kampányt kaptunk, én legalábbis sokkal jobban élveztem, mint a kettőt. Nem tudom, hogy ebbe bejátszik-e az, hogy az Arbiter nevű idegen harcost ezúttal nem kell irányítanunk, de mivel nem vagyok egy tajtékban fürdő Master Chief-fanatikus, így inkább arra tippelnék, hogy a pályákat állították össze igényesebben, illetve a feladatok sem lettek oly' egyhangúak (jobbára... de erről még később). Az újdonságok közt természetesen ott vannak az új fegyverek: pár standard-közeli puskán/pisztolyon túl én leginkább a Covenant-féle pörölyt emelném ki, amit bizonyos idegen nagykutyáktól, pontosabban a hullájuktól lehet elszedni. Mondani persze könnyebb, mint kivitelezni: ha azt látjuk, hogy szerencsétlenkedésünkben a delikvenst egy-két lépésnyi közelségbe engedtük, lelki szemeinkkel már láthatjuk is, ahogy Chief szelleme lanttal a kezében, a feje fölé hegesztett glóriával szállingózik fölfelé a testéből, a víziót pedig csakhamar a valóság is követi... A kalapálós srácokat érdemes tehát mielőbb kiszúrni és minden rendelkezésre álló eszközzel kiiktatni őket, mielőtt kínos ugrabugrálásra kerülne sor, amelyből szinte biztosan vesztesként kerülünk ki. Viszont ha utána megkaparintjuk a panírozót, egyből éds'anyánk konyhájába képzelhetjük magunkat, ellenfeleinket pedig klopfolandó hússzeleteknek, még a keményebb bitangokat is:)! Persze ízlés dolga, hogy egy FPS-ben mennyire kultiváljuk az efféle közelharci metódust - amennyiben kedvünkre van, akkor ott lesz még nekünk az előző részből már ismerős energiakard, hogy tovább fokozzuk az élvezetet. Én kifejezetten csíptem a spiker nevű egykezes lőfegyvert, amiből egyszerre kettő is lehet nálunk (a dual-wield ugye szintén a második rész vívmánya), lesznek továbbá újféle gránátok, de az egyszeri bónuszt adó kütyüket is frissítették (sebezhetetlenség, ledobható pajzs, hordozható "lift", miegymás). A legnagyobb kedvenc mégis az, hogy a lecövekelt géppuskákat, lézerágyúkat ezúttal ki is téphetjük(!!!) és magunkkal vihetjük, hogy mobilis módon is osszuk velük az áldást. Eszméletlen nagy királyság! Ilyenkor persze már nem marad bennük végtelen lőszer, az igazi hátulütő azonban az, hogy a mozgásunk értelemszerűen lelassul vele - kivéve akkor, ha oldalvást mozgunk, mert ebben az esetben valamiért mégis fürgébbek leszünk. Nekem legalábbis fürgébbnek érződött az ilyetén caplatás, ami lehet, hogy csak illúzió, mindenesetre elég viccesen fest, ahogy jobbra-balra kacsázunk, ha mégse olyan totyogósan haladnánk előre:).

A járműves részeket is próbálták változatosabbá tenni néhány új szereplővel, bár az igazi királykodásba ezúttal is akkor kóstolunk bele, amikor tankot vezetünk - Istennek hála ezt elég masszívan adagolták, illetve a gigantikus Scarab-okból is többet kell elpusztítani, mint legutóbb, bár kommandírozni ezeket nem fogjuk. Az ellenfelekre nézve most a flood oldalán újítottak: lesz egy újfajta, mozgékonyabb képviselőjük, amely kedve és a helyzet szerint sokat bíró böhömmé, vagy tüskéket szóró löveggé alakul, ami elég ötletes, előbbi mutációja pedig különösen megnehezíti majd a dolgunkat.

És akkor a negatívumokról is... kezdetnek ott a sztori. Elvileg ugye ez egy trilógia záróakkordja, de földrengető dolgokra szerintem nem kell számítani. Van pár haláleset, melyekkel nyilván ütősebbé szerették volna varázsolni a "lezárást", a gond csak az, hogy az eseményeket elég erőltetetten időzítették pont úgy, ahogy a forgatókönyvírói szándék szerint alakulniuk kellett, ami azt eredményezte, hogy ezek a halálok vagy teljesen értelmetlenek, vagy teljességgel elkerülhetőek lettek volna, így nemigen fog senki papírzsepi után nyúlni. Cortana a második részben elszakadt tőlünk, az egyik célunk így pontosan az lesz, hogy megtaláljuk, ám addig sem maradunk a fülesünkből búgó női hang nélkül, hisz ezúttal többek közt Miranda Keyes is szövegel majd nekünk a missziók során. A cselekmény helyett inkább a jópofa és változatos harcok, illetve emlékezetes helyszínek visznek majd előre, egyedül az utolsó előtti küldetéssel volt gondom, ami egy borzasztóan monoton lődörgés lett, és persze folyamatosan lőszerhiánnyal táncol az idegeinken, az ellenfelek meg mintha sose fogytak volna el... halálosan untam, talán a legpocsékabb pálya a sorozatban (már ami a Bungie epizódjait illeti, a negyediktől kezdve még nem próbáltam őket). Más egyéb rossz... hmm. Igazából egyvalami jut még eszembe: volt egy rész, amikor hullámokban potyogtak ránk az ellenfelek, mi pedig serényen kaszáltuk őket egymás után, aztán egyszer csak megállt az egész és nem történt semmi. Vártam-vártam, hogy most mi van, na gondoltam biztos valami kapcsolókeresgetés következik, hogy a régi FPS-hagyományokhoz is hűek legyünk, úgyhogy elkezdtem körbe-körbe kavirnyálni, bejártam az egész terepet vagy ötször, mígnem végül kiszúrtam egy idióta ellenfelet, aki nem a csatatérre esett le, hanem a hegyoldalon lévő vezérlőterem tetejére. Őkelme nem zavartatta magát, inkább csak elszotyizgatott szépen, amíg ki nem lőttem és ment is tovább a szkript.

További gondok nem mételyezték a végigjátszást, bár a harmatosabb, esetlenül összerakott történet így is elég kellemetlenül érintett (sokakkal ellentétben én meglehetősen érzékeny vagyok az ilyesmire), ebből kifolyólag hiába élveztem nagyon, kicsivel azért mégis elmarad az első résztől, az általam reálisnak tartott értékelés így az ötös alá lett. Úgy néz ki, hogy tényleg a Combat Evolved marad az etalon, noha annak is vannak hibái, de valahogy... az a rész valahogy úgy volt kerek, ahogy volt, utána már csak ugyanazt kaptuk pepitában. Főleg az alapcselekmény lett önismétlő, utoljára a második rész bevezetésében adtak valami érdemi pluszt a sztorihoz, utána igazából már semmit. Nem mintha különösebben panaszkodni akarnék, még így is többet nyújtott nekem a széria, mint az átlag lövöldék, plusz a jellegzetes hangulat is elég jól elviszi a hátán... mint mondtam, az új stúdió által készített címeket nem ismerem, igazából fázok kicsit tőlük, mert nem tűnnek valami jónak, de elképzelhető, hogy egyszer elfog a kíváncsiság és megkockáztatok némi szájhúzós kellemetlenséget.

*******

Na de itt még nincs vége, ugyanis kihoztak egy kiegészítést is a harmadik részhez, egy önállóan futtatható kis mellékszálat, ami Halo 3 - ODST néven érkezett. Itt szemmel láthatóan szerettek volna elszakadni a megszokott formulától, ami a játék szinte minden elemén érződik. Először is itt már nem Chief bőrébe bújunk, hanem a "címszereplő" ODST-t irányítjuk - a mozaikszó mögött az Orbital Drop Shock Troopers kifejezés áll, vagyis egy olyan osztagról van szó, melynek tagjait föld körüli pályáról küldik le kisebb kabinokban, hogy célzott helyre érkezve végezzék el a küldetésüket, tehát afféle ejtőernyős különítményről beszélünk, épp csak sci-fi megközelítésben. A sztori szerkezete elég rendhagyó, ugyanis már a missziónk elején légy kerül a levesbe és nem pont úgy landolunk, ahogy kellett volna. A zöldfülű újonc (aki elvileg a főszereplő) csak órákkal később tér magához, mikor New Mombasa városára már leszállt az est, ő pedig a sötétben osonva kénytelen valahogy átverekednie, vagy olykor inkább csak átlopakodnia magát a Covenant-erőkön, hogy valamiképp társai nyomára leljen. Azért írtam, hogy ez a roppant fantáziadús módon csak Rookie-ként emlegetett alak mindössze elvileg főszereplő, mert a játékmenetet két részre osztották, az egyik felében ez az éjszakai osonás és gerillaharc megy, majd mikor találunk egy-egy tárgyat, amit valamelyik másik figura hagyott maga után, azon a ponton visszaugrunk az időben és az adott illetőt vesszük kontroll alá, megismervén, hogy mi történt vele a kiesett időben, ilyenkor pedig a szokásos Halo-üzemmódra váltunk, immáron fényes nappal hadakozva. Papíron adhat valami pluszt, hogy ennyi karaktert mozgatunk meg, de a valóságban elég nehéz ilyesféle military-témában megkapó és érdekes jellemeket kidolgozni, számomra különösen közömbös szokott lenni az ilyesmi, és bizony most is teljesen hidegen hagyott az egész, valahogy semmi karizmát nem éreztem senkiben. Pedig hogy a feminin érintés se maradjon el, még egy botcsinálta szerelmi szálat(!) is beadagoltak a készítők, ami a végeredményt tekintve kb. olyan színvonallal érvényesült, amihez hasonlóval talán a régi Júlia-füzetecskékből szórakoztathatták magukat az elhanyagolt háziasszonyok. Már csak azért sem működik a dolog, mert az állítólagos dögös nőcit a grafikusoknak valami olyan csúf vénasszony-fejjel sikerült megverniük, hogy a szinkronhangot, illetve a ránézésre (talán?) az arcot is adó Tricia Helfer eléggé elszörnyedhetett, amikor meglátta, hogy mit műveltek a valóságban kellemetlennek amúgy nem mondható vonásaival.

A hangulatot ezen felül nem kevéssé ásta alá, hogy egy ponton a zene kifejezetten irritáló voltára kellett felfigyelnem. Ez is egy olyan elem, ahol valami újra törekedhettek, ami papíron megint csak üdvözlendő, ezek a kísérletek nekem mégis eléggé idegenné, tőlem és a Halo-érzéstől is idegenné tették, és itt nem is kizárólag a szaxofonnal megerősített(?) taktusokra gondolok (noha valóban ezek a legkirívóbb momentumok), hanem egyébként is gyakorta vontam fel a szemöldököm a kellemetlen, fura háttérhangokra és szólamokra. Mindez a nappali pályákra már nem volt ennyire jellemző, mivel a géppuskatűz többnyire elnyomott mindent:). S ha már témánál vagyunk, a megszokott mederben folyó harcok hozzák az alapjáték szintjét, még talán nehezebbek is voltak a sima kampánynál, mivel nem egyszer kellett újra és újra nekifutnom pár húzósabb hordának. Egy rész kifejezetten meg is maradt, amikor egy repcsiből kiszállva kellett valami kapcsolót lenyomnom, de elég vehemens ellenállásba ütköztem, amit legfőképp egy ominózus pörölyös jómadár tett fenyegetővé, pontosabban áthatolhatatlanná, magyarán jó párszor elkente a számat:). Előbb-utóbb biztos kifektettem volna a készítők által elképzelt, illetve ahhoz közelítő módon is, végül azonban olyan megoldásra találtam, ami talán eltérhetett ettől: menekülésemben ugyanis visszahátráltam a belépési pontig, ahol meglepetésemre kinyílt az ajtó és ott várt a járművem, de nem csak hogy ott várt, hanem még bele is tudtam szállni. Mindennek tetejébe a szívós ellenfél sem maradt benn az eredeti helyén, hanem agresszíven masírozott utánam, így a levegőből már játszi könnyedséggel tudtam likvidálni. Ha ilyen hülye, hogy nem megy vissza, hát pusztuljon:)

A harchoz még tán annyit lehet hozzáfűzni, hogy mivel sima emberek vagyunk, nem pedig Spartan-szuperkatonák, így picivel gyengébbek vagyunk Master Chief-nél, ami össz-vissz abban nyilvánul meg, hogy nem ugrunk akkorákat, illetve a visszatöltődő pajzs alatt normál életerőcsíkunk is van, amit az újfent visszatérő gyógy-pakkokkal lehet feltölteni. Az éjszakai pályáknál lesz egy amolyan éjjellátónk is, ami jobban láthatóvá tesz és elkülönít barátot és ellenséget, emellett kiemeli a használható eszközöket és tárgyakat. Mondjuk még ennek birtokában is volt, hogy hosszú percekig csak mászkáltam körbe-körbe egy célterületen, mire végül megtaláltam azt az eldugott kis cuccot, ami beindította a következő nappali részt, evégett mégiscsak előkerült az alapjátéknál már szóba került FPS-hagyományhűség, mikor gőzöd sincs, hogy mit hagytál ki vagy hol kéne megnyomni valami gombot vagy bármit. Fegyverek közül nekem nem rémlik semmi különös, inkább az ellenségnél volt újdonság, hogy egy lebegő társuk pajzzsal vonta be az egész brancsot, ami roppant mód meg tudta nehezíteni a dolgom, mivel egyébként is folyamatosan kínban voltam a lőszer miatt (ez persze az én bénaságom is lehetett). Összességében én ezt a Halo-küldetéssorozatot komáltam a legkevésbé, még ha így is leltem benne örömöt, de összességében nem hiszem, hogy másodszor is újra fogom játszani, hacsak össze nem akadok egy vállalkozó szellemű egyénnel, akivel kooperatív módban is végigzúznánk a hadjáratokat - egyébként pedig valamivel a Halo 2 utánra sorolnám, ami esetünkben négyes alá. A többjátékos módról pedig azért nem beszéltem, mert alapvetően nem élek ilyesmivel - az első rész multijával még játszogattam a maga idejében, tetszett is, meg hát a Halo amúgy is híresen jó ilyen szempontból, ez valószínűleg most sincs másképp, de első kézből nem tudom megerősíteni. És van egy sanda gyanúm, hogy a játékostársadalomnak erre amúgy se lenne szüksége, pláne épp tőlem:).