Pár éve - nem kis örömömre - PC-n is felbukkantak a Halo-sorozat korábban csak konzolon napvilágot látott epizódjai, melyek egy részéről már volt is szó nálam (leginkább itt), viszont az eredeti fejlesztő Bungie egy ponton sikeresen lelécelt az xbox-os uraitól, hátrahagyván a szóban forgó szériát, melyet a negyedik számozott résztől már egy teljesen más brigádra bízták. Ezt a 343 Industries névre hallgató csapatot ugyan többek közt azzal próbálták kedvessé tenni a játékosok szemei előtt, hogy a fáma szerint célirányosan úgy válogatták össze őket, hogy a lehető legjobb Halo-élményt tudják majd biztosítani, azért mégis ott volt a tudat, hogy ők akkor sem ugyanazok és vagy összejön nekik a nagy mutatvány, vagy nem. Ilyetén kételyekből kifolyólag én alapból nem voltam valami izgatott a Halo 4 kapcsán (meg hát ugye jó darabig nem is volt elérhető számomra), de élből elutasító sem, simán el tudtam képzelni, hogy egy élvezhető játékot kalapáltak össze, hisz a világ, a háttérsztori, a játékmenet és a harcrendszer már adott volt, lehetett mire alapozni, szóval ha nem is nagyon adnak hozzá semmit, el azért csak nem vesznek belőle és egy elfogadható szintet valószínűleg hozni fognak. Így miután magamévá tettem a Bungie-ék prioritást élvező kimaradt munkáit és eljutottam oda, hogy a negyedik rész is megkapja a maga esélyét, még egész lelkesen, pozitívan álltam a játékhoz és könnyen el tudtam képzelni, hogy a játékot még akár mentegetni is fogom az innen-onnan beszűrődő negatívabb felhangokkal szemben. Én botor...
Persze mindenekelőtt a jóval törődjünk: amihez egyáltalán nem nyúltak, az viszonylag megbízhatóan működik. Az első egy-két pályán még a jól ismert Covenant-lények ellen harcolunk, ismerős szituációk ismerős ellenfelekkel, egy nullgravitációs pályaszakaszt leszámítva ugyan semmi extra, de ezen a ponton még bizakodhat az ember, hogy ez így kezdetnek oké, bizonyára nem akarják az összes puskaport elhasználni rögtön az elején. Sajnos azonban nem a java volt hátra, hanem épp azon léptünk túl. Az például igencsak sokat mondó részlet, hogy a játék címe azután tűnik elő a képernyőn, miután a főszereplő Master Chief-et emberesen pofán nyomja valami törmelék és teljesen kiüti őt. Ez az enyhén szólva is megmosolyogtató, de leginkább röhejes jelenet remekül előrevetíti mindazt az arculcsapást, ami a továbbiakban ránk vár - az írókból a teljesítményük alapján sajnos nem nézhető ki olyasféle önreflexió, hogy szándékos iróniával helyezték el a momentumot, inkább akaratlanul, önkéntelenül lehettek ennyire bénák, egyszerűen észre sem véve saját magukat.
De mi lett annyira elbaltázott a játékban? Elsősorban az, ami minden játékban a legfontosabb kéne legyen: a játékmenet. Azt nyilván nem tehették meg, hogy ismét teljesen ugyanazok ellen nyomuljunk, így a Covenant mellé a félretett Flood helyére behozták a Promethean nevű gépies "fajt", akik ellen elég pocsék élmény harcolni. Kezdjük ott, hogy gyakorlatilag van belőlük háromféle egység és slussz. Ugyan később megtudtam, hogy a Promethean Knight-oknak állítólag több típusa van, de menet közben ez abszolúte nem érződik, nekem legalábbis egyáltalán nem tűnt fel, nem térnek el egymástól igazán se küllemben, se viselkedésben. Pedig igazán eltérhetnének, mert elég unalmas, hogy ha gondban vannak, akkor szó nélkül elteleportálnak a közelünkből akár egész messzire is, hogy összekapják magukat. Mellettük még ott vannak ezek a röpködő kis nyavalyások, akik visszagyógyítják őket, vagy néha gondolnak egyet és csak úgy odamaterializálnak még egy ellenfelet, így nem igazán kapunk szabad kezet, hogy hogyan közelítsünk meg egy-egy összecsapást, egyből ezeket kell kiiktatni. Viszont valamiért alig lehet őket eltalálni, néha egyszerűen nem is értettem, miért nem rongálódnak, valószínűleg csak egy nagyon kis részüket tették sebezhetővé. Ez tehát a játék legnagyobb bűne, egy olyan bűn, amit előtte elképzelhetetlennek tartottam, még csak eszembe se jutott, hogy el lehet követni: egy Halo-játékban nem élvezi az ember a lövöldözést! Valami kifordult nézőponttal ezt akár művészetnek is lehetne tekinteni, mert nem kis tehetségtelenséget és hozzá nem értést igényelhetett, hogy "elérjék" - én inkább maradok annál, amit megérdemel, azaz kárhoztatom. Ami még az idegeinkre mehet, hogy a lőszerből is folyamatosan ki fogunk fogyni, ezt is teljesen megváltoztatták az előző részekhez képest, valamiért úgy gondolták, hogy jó móka lesz egy tűzharc közepén kifogyni mindkét fegyverünkből és ide-oda rohangálni, hogy valamit sebtében összeguberáljunk. Nos, nem jó móka, a legkevésbé sem. Már csak azért sem, mert néhány tűrhetőbb darab mellé néhány egész pocsék új fegyvert is sikerült behozniuk. Ezek elsősorban a Promethean-ek saját stukkerei, melyek dizájnja a tulajdonosaikhoz illően mesterséges, unalmas és bugyuta kinézetű, vagyis egyáltalán nem jó élmény kézbe venni őket, hiába vértezték fel őket szétnyíló-összezáródó animációkkal. Ettől függetlenül a sniper-nek megfelelő lightgun teljesen használható volt, a binary rifle-t pedig egyenesen kötelezőnek tartottam, mert ahogy észrevettem, ez egyetlen jól célzott lövéssel leszedett szinte bárkit, így került, amibe került, mindig ez volt a második slot-ban, hogy a röpködő ganékkal való kínlódást a lehető legminimálisabbra redukáljam. Most belém lehetne kötni, hogy efféle támogató egységek az ODST-ben is voltak, és tény, hogy ott se kedveltem őket, de ezek az itteniek jóval rosszabbak. Hogy még valami jót is mondjak, a Rail Gun brutális energiavetője mindig nagy örömöt jelentett, ha a kezembe vehettem, ellenben a Supressor a létező legrosszabb fegyver, amivel Halo-játékban találkoztam, de talán azt is megkockáztathatnám, hogy minden FPS-fegyver közül a leghitványabb. Esküszöm össze-vissza hord, alig lehet vele eltalálni valamit, egy idő után már akkor sem vettem fel, ha semmi mást nem találtam, inkább rohantam tovább a pálya másik végébe valami hátramaradt, akár félig-háromnegyedéig üres csúzliért, vagy végső esetben gránátokkal vagy puszta kézzel mentem neki az akadályoknak, de ahhoz a szeméthez én még csak hozzáérni sem voltam hajlandó. Az emberi oldalon a dobtáras(?!) géppuska rémlik újdonságként, amivel ugyan el lehetett lenni, de mondanom sem kell, milyen hülyén festett, mintha valami sci-fi maffia-sztoriba csöppentem volna...
A pályák vagy az ütközetek megtervezése terén sem remekeltek, talán csak egyetlen emlékezetesebb összetűzés maradt meg, amikor egy kanyonban kellett sniper-ek ellen sniper-kedni, talán csak annál éreztem úgy, hogy igazán élvezem a játékot, de a terepek amúgy a korábbiaknál is csőszerűbbek, nemigen sikerült feldobni őket semmivel, ráadásul ha nagyon túlmegyünk azon a ponton, amit a készítők a játszótér szélének szántak, akkor a "return to the battlefield" kiírásának amatőr megoldásával kell szembesülnünk. Ezzel karöltve minél tovább jutunk, a pályatervezés annál inkább primitívvé és bumfordivá válik. Ez alól talán csak a Composer nevű pálya jelentett kivételt, bár azt is csupán azt dobta fel, hogy helyenként padlózat gyanánt egy átlátszó anyag szolgál, alattunk pedig a nagy semmi tátong... teljes mértékben azért dicsérni sem tudom, mert ott néhány kirívóan kaotikus, fárasztó és ügyetlenül megtervezett csatát is bedobtak. Egyébiránt az egész olyan... távolságivá, kushadóssá vált, nem nagyon tudsz már bemenni szétcsapni az ellenfél között, alig van olyan, hogy a jó kis shotival osztasz egy sort (ami küllemben itt most elég randa és túlcsicsázott lett), sokszor egyszerűen széttépnek ezek a túlzsúfolt, idiótán elhelyezett ellenfelek, csak a precíziós fegyverek érnek valamit. Tényleg olyan vacak a környezeti elemek elhelyezése, hogy hiába lenne még mindig jóság a letéphető állványos ágyú, még azzal se mindig jó aratni, egyszerűen nem alkalmas rá a terep. A mesterséges intelligencia is jóval hülyébb, téblábolnak idiótán... egy alkalommal egy hunter művelt olyat, hogy egyszer csak fogta magát és leugrott a mélybe, hogy szörnyethaljon. Pedig ellenük mindig feszült, kiélezett harcokat kell vívni, ehelyett csak nézhettem ezt a szánalmas, csalódást keltő és röhejes látványt... de az sem volt semmi, amikor mentek ketten egymás után (már nem hunter-ek), én meg nagy örömömre végül csak használhattam a shotgun-t, az egyiket szét is lőttem hátulról, erre a másik még csak meg sem hallotta és a világ legnagyobb nyugalmával bandukolt tovább. A gránátokat mondjuk elég agresszíven vagdalják utánunk (leginkább ilyenek miatt haltam), viszont a pajzsunk visszatöltődése kifejezetten fülsértő és éles, én nem tudom, hogy itt mire gondoltak a hangmérnökök. Vagy talán épp az volt a cél, hogy szorult helyzetekben még kevésbé tudjunk gondolkodni, összpontosítani vagy egyáltalán értelmesen reagálni? Ha igen, akkor sikeresek voltak, bár ez nem az a fajta siker, amihez gratulálni tudnék...
Lőfegyver-témában még azt vettem észre, hogy a hanghatásuk póriasabb, kevésbé Halo-s, leginkább az assault rifle volt olyan, minta egy katonai FPS-ből emelték volna át, de még a lézeres-, vagy energiacuccok se annyira sci-fisek, mint korábban. A többjátékos móddal ugyan nem játszottam, de abból az irányból hallani lehetett, hogy próbáltak a Call of Duty stílusához közeledni, talán ezek a módosítások is e tőről fakadtak? Vicces egyébként, hogy mennyire gyenge akaratúak és trendlovaglók tudnak lenni a nagykiadók emberei - ahelyett, hogy megtartani igyekeznének egy széria egyedi jellemzőit, még egy Halo-kategóriájú monstrumot is a vélt (tömeg)igényekhez próbálnak igazítgatni. Elég nagy marhaság, hisz amennyire hallom, a CoD-tábor egy igen jelentős része csak afféle kocajátékos, akik dédelgetett kedvencükön kívül nem is igen foglalkoznak más játékkal, így pedig hogyan is szipkáznának el ottani vásárlókat? Persze önmagában nem volna akkora gond, hogy a tűzharcok úgymond "realisztikusabban" dörrennek a fülbe, inkább zavart a beülős lövegek hangzása, ami leginkább valami elfuserált vízipisztolyra emlékeztetett.
De ezeknél sokkal szomorúbb a zene semmilyen volta: nyilván nehéz megközelíteni egy Marty O'Donnell-féle géniuszt, viszont még ezt elfogadván is meglepő, hogy mennyire nem mozdított meg bennem semmit egyetlen árva taktus sem. No meg azon túl, hogy a muzsika semmitmondó, olykor még igen rosszul, oda nem illően is adagolták. Ilyennel találkoztam az utolsó pályán is, ahol az elkeseredett küzdelem aláfestése, érzékeltetése helyett valami felemelőnek szánt csinnadratta ment, ami az adott helyzetben, mikor több felől lőttek és folyamatosan majd' feldobtam a pacskert, totál ostobán hangzott.
E vargabetű után még legalább a járművek erejéig vissza kell térjek a gameplay-re: a warthog-gal továbbra is jó csapatni, bár ha egyedül játszunk, még annyira sem ajánlott a gépi társaknak átadni a volánt, mint eddig, mert meghökkentő nyugalommal és természetességgel, nyílegyenesen vezetnek minket bele a biztos halálba, így ilyen részeknél továbbra is jobb, ha mi tekergetjük a kormánykereket. Az újdonságokat illetően meg inkább azt érezni, hogy csak méretben sikerült rátromfolni az előzményekre - példának okáért már a Pelican nevű csapatszállítót is vezetni fogjuk, de a konkrét élményre nézve elég lelombozó, csak megyünk előre lomhán, néha kicsit puttyogtatunk az ellenséges repülőkre... és ennyi. Nem is húzzák sokáig, érdekes módon itt észrevették magukat, hogy nem nagyon van miért. Aztán behoztak egy kisebb repcsivel való rögzített pályás ide-oda kanyargást, ami nem nyerte el a tetszésemet, inkább zavaró volt és béna, továbbá az egyik pályán a Mammoth nevű giga-harckocsira fogunk fellibbenni, kb. egy miniatűr, mobilis bázisnak felelt meg, de ott is inkább csak azzal próbáltak lenyűgözni, hogy "hú, ez most mekkora". A Mantis már egy kisebb, egyszemélyes jármű, amolyan lépegető, amit ugrás híján elég sutának tartottam, ráadásul hiába tud minden irányba kanyarogni, érdekesebb terepek helyett csak pőre folyosókon, igen lineárisan tudunk némi adok-kapokba bocsátkozni, de ha nem próbáltam volna muníciót konzerválni, szívem szerint ezeken a szakaszokon is inkább gyalogosan lődöztem volna.
Mindezek alapján még fanyalogva, úgy-ahogy rá lehetne fogni, hogy "egynek elmegy", meg hogy "végül is... legalább még egy Halo...", de aztán ott a történet, ami az igazi mélyütést viszi be. Nem is tudom, hol kezdjem, akkora támadási felületet hagytak gyakorlatilag minden aspektusán, cselekmény, párbeszédek, részletek vagy a teljes kép... az például nekem az egész játék során nem derült ki, hogy a Covenant már megint mit keres itt, illetve miért paktáltak le ezzel az új főgonosszal. Utánaolvasgatva már kaptam némi szedett-vetett magyarázatot ezekre a kérdésekre, de pusztán a játékot végigjátszva erősen homályban maradtak volna. Ennél nagyobb probléma - igazából már az alapanyaghoz való tiszteletlenségnek is mondanám -, hogy a háttérsztorit, egész pontosan az Előfutár (Forerunner) faj kilétét fogták és simán átírták, ami miatt innen nézve az eredeti trilógia bizonyos elemei, jelenetei értelmetlenné, végletes zagyvasággá degradálódtak. Ehhez azért már pofa kell... de ha az utólagos, önkényes változtatásoktól eltekintünk, vagyis ha úgy csinálunk, mintha mindig is úgy lett volna, ahogy ők előadják, a történetnek akkor sincs se füle, se farka, ennek tetejébe ezer helyről lopkodták össze (nekem különösen a Mass Effect 2-es áthallások voltak feltűnőek). De legalább jól lopkodták és tákolták volna össze, legalább valamennyire élvezhető vagy szórakoztató módon, amiről sajnos szó sincs. Master Chief itt már maga a Kiválasztott, akinek eljövetelét rég letűnt korok távlatából rendelték el előre, ami poénlövésnek hangozhat, de ebben a sztoriban igazából nincs mit lelőni, viszont jól érzékelteti, hogy mennyire képtelenek voltak valami értelmes irányba vinni. A gépezetnek persze forognia kell... Mókás egyébként, hogy a főszereplőnk mi mindent túlél, ami enyhén szólva megtorpedózza, hogy bármiféle aggodalmat vagy feszültséget érezzünk, ahogy ezt az elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen héroszt irányítjuk, ráadásul tényleg olyan orbitális ökörségeket kell végignéznünk, hogy pl. zöldsisakos kománk egy hipertér-ugrást az űrhajó burkolatán megkapaszkodva simán átvészel. Azért hátrébb már egy kicsit az agarakkal, ennyire agyahagyottan nem kéne erőltetni a hatásfokozást, mindenre csak dobálni még egy lapáttal, mindinkább eszelős módon... A már említett főgonosz pedig egy vámpír és a Predator-filmekből ismert lény kényszeredett együttlétéből foganhatott, ha ezt az idióta kinézetét vesszük alapul, amihez amúgy a viselkedése és észjárása is illik, blőd jedi-képességével csak dobál minket ide-oda ahelyett, hogy rövid úton elintézne, holott többször is játszi könnyedséggel megtehetné. Jóformán semmilyen fenyegetést nem kelt, valahol még méltó is hozzá az az iszonyú fogyatékos, kb. elronthatatlan QTE-"bossfight", amivel egy normális harc helyett jobblétre szenderítjük.
Ami miatt némelyek mégiscsak elnézőek ezzel az epizóddal, az a Cortana-szál. Ehhez én is nagy reményeket fűztem, mert hát régi jó MI-partnerünket ki ne kedvelné, az eredmény azonban megrendítően gyalázatos. Olyasmi lehetett a cél, hogy az érzelmeinkkel zsonglőrködve kvázi egy szerelmi történetet adagoljanak be nekünk, ami nem mellesleg egy teljes transzhumanista ostobaság, mindenesetre ennek érdekében emberszerűvé, túlságosan is emberszerűvé tették nem csak külsőre, de pl. a hanghordozására nézve is. Szegénynek egyébként rettentő hülye fejet kreáltak, olyan, mint valami jóllakott óvodás (a szája, a fogai is nagyon-nagyon furák, idétlenek), plusz erősen szexualizálták, úgy néz ki, mint egy igazi lotyó. Ez már csak azért is bután veszi ki magát, mert ezzel azt sugallják, hogy Master Chief nem csak az együtt eltöltött viszontagságos idők és az egymás mellett tűzön-vízen át való kitartásból fakadóan kötődik hozzá, hanem mert nemes egyszerűséggel még ki is van éhezve. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire faramucivá teszi az egészet, mintha valami rajongói nedves álom lenne kánonon kívül, nem pedig hivatalos, számozott folytatás. Meg úgy egyébként is mi volt a cél a mi világunkra kivetítve, tán hogy a játékot megvásárló fiatal kölkök magukhoz nyúljanak? Távol álljon tőlem, hogy amolyan "gondoljatok a gyerekekre"-féle demagógiával álszenteskedjek, de minél többet gondolkodom ezen, annál taszítóbbnak és kreténebbnek érzem.
A kívánt drámaiságot pedig az hozná, hogy Cortana kezd megkattanni, elveszíti önmagát, lényegében "lejár a szavatossága", amiben megint csak lettek volna lehetőségek, de cseppet sem sikerült őket kiaknázni. Az egésztől valami többet, valami értelmesebbet vártam volna, de jobb pillanataiban csak súlytalan, többségében pedig hisztérikus és ordenáré lett. Szerintem ebben a játékban volt az egyik legförtelmesebb, legkínosabb átvezető jelenet, amit életemben láttam. A szokásos tőmondataival hódító Chief-en kívül minden szereplő valami olyan hatásvadász, alávaló modorossággal, valami olyan bizarr és gyökér stílusban kezd el óbégatni, hogy azt egyszerűen el nem lehet viselni. Megalázó és méltatlan, ne is lássam soha többé (ha rajtam múlik, nem is fogom, a hátam is borsódzik az undortól, ha eszembe jut).
Egy szó mint száz, ilyen hitvány történetre nem voltam felkészülve. Döbbent kíváncsiságomban amúgy "fellapoztam" a korabeli online kritikákat, főképp a honiakat, de senki egy büdös szót sem ejt erről, ahogy egyéb negatívumokról se nagyon, mi több, ezt a borzalmas sztorit egyesek még dicsérték is. Létezik ennél mélységesebb kulturális igénytelenség és sötétség? Bizonyára igen, hisz már tizenegy év is eltelt, jobbá nem vált a játékítészek köre sem, mindenesetre amit itt kapunk, az tehetségtelen jöttmentek fércmunkája, akiknek semmi közük a Halo-hoz, de még csak a szándék vagy az igyekezet sem volt meg bennük, hogy méltóképp nyúljanak a világához. És én még arra készültem, hogy végül majd biztos védeni fogom, de ez védhetetlen, felháborító. Ha tisztán csak a játékmenetet veszem, akkor is legfeljebb közepes lenne, ez a rémes történet pedig egész a kettesig lerántja. Nem mintha ne motoszkált volna bennem még így is, hogy elnézőbb legyek, mert hát mégiscsak nagykiadós cím, valahogy mégiscsak kinéz (legalábbis a 2012-es sztenderdnek vélhetően még az unalmas, egyhangú belső tereivel is megfelelt), bug-októl is nagyjából mentes (egyedül az objektívákat olykor hibásan mutató nyilak próbáltak meg az idegeimre mászni), de volt még egy húzásuk, amire azt mondtam, hogy így aztán végképp nincs kímélet. A játék végén ugyanis kiírtak egy álságosan alázatoskodó szöveget, miszerint köszönik, hogy rájuk bíztuk ezt az univerzumot. De mégis ki bízta rátok, miről beszéltek? Talán a játékosok válogattak titeket össze, talán velünk ültetek le tárgyalni, talán minket próbáltatok meggyőzni, micsoda víziótok van? Kihez beszéltek? Hízelkedtek a vállalatnak, amely alkalmaz titeket, mindezt úgy csomagolva, mintha nekünk hálálkodnátok? Nem fárasztó egyszerre kétfelé nyalni? Merő hányinger. Ezek után még akkor sem lettem volna kíváncsi az ötödik részre, ha kijött volna PC-re, amennyire láttam, szemernyivel se értelmesebb és még mindig ezekkel a nyomorult promethean-ekkel hadakozunk, szóval tartsák meg nyugodtan. Az Infinite nevű legutóbbi felvonás felé már valamivel kevésbé ellenségesen viseltetek, ott egynémely tekintetben mintha próbálták volna kiköszörülni a csorbákat, szóval elképzelhető, hogy egyszer ráveszem magam és ránézek, tán még írok is róla... de valószínűbb, hogy előtte még a mostanáig elmaradt Reach következik.
