Ahogy mazsolázgattam a blogba szánt lemezek közt, arra gondoltam, hogy elég kiszámítható lesz egy idő után, ahogy jön majd a csupa ötös és csillagos ötös értékelés... persze miért foglalkozzon az ember olyan zenékkel, illetve olyan műfajokkal, amiket utál? Nyilván nem fogok számomra hallgathatatlan stílusokat szerepeltetni, mint amilyen általában a popzene, vagy mondjuk a rap, netán a különböző elektronikus dolgok... végül arra jutottam, hogy miért ne írhatnék az általam kedvelt zenekarok kevésbé sikerült, de legalábbis vitatott anyagairól? Elsőnek egyből a Load/Reload jutott eszembe a Metallicától, és elég erős is volt az elhatározás, hogy ezek lesznek most terítéken, ám végül azért vetettem el az ötletet, mert eszembe jutott, mennyire undorító borítók készültek ehhez a kvázi duplaalbumhoz és semmi kedvem elcsúfítani velük az oldalt. Ettől függetlenül jó volna majd ezeket is fejtegetni, de még nem ötlöttem ki, hogy milyen megoldással lehetne áthidalni a külcsínbeli problémákat (mert valamilyen kép mégiscsak kéne). Talán majd a booklet-ből szemezgetek, esetleg levadászok valami turnéhoz készített képet vagy korabeli pólómintát, ezen még gondolkodnom kell. Viszont eme terv füstbe menetele után adta magát egy másik olyan korong, amely szintén kisebb-nagyobb stílusváltást hozott az azt megalkotó együttes életművébe, és amely ha nem is akkora erejű, de jellegében azért hasonló pofonokat volt képes kiosztani a rajongóknak, mint annak idején Hetfield-ék country-s alternatívkodása: ez a korong pedig nem más, mint a Mastodon ötödik albuma, a The Hunter.

 Megjelenése környékén elég rendesen padlót fogtam a Leviathan című 2004-es lemezüktől, a két évvel későbbi Blood Mountain pedig ha lehet, még feljebb vitte az ázsiójukat, az én szememben legalábbis mindenképp. Ez az album azóta is az örök kedvenceim között foglal helyet, a top 5-ben szerintem simán ott lehet, de a top 10-ben mindenképp, és bár a Crack the Skye-on valamicskét lágyítottak a stílusukon, több dallamot vittek a zenéjükbe és még tiszta énektémák is felütötték a fejüket, ezek nem hatottak idegenül vagy erőltetetten, ugyanaz a művészi igényesség volt jellemző rájuk, mint korábban. Az már más kérdés, hogy azok a bizonyos tiszta énektémák nem kevés stúdiós bűvészkedésnek lehettek kitéve, mert amikor élő felvételeket néztem tőlük, ezeket a szólamokat valami egészen vállalhatatlan formában vernyogták a mikrofonba, szinte én szégyelltem magam, ahogy hallgattam őket. Különösen Brent Hinds "teljesítménye" volt rettenetes, de néha még a dobok mögül felharsanó Brann Dailor-t is el lehetett kapni olyan napján, hogy a hangját legfeljebb a megdarált hegedű és a bagzó macskák keverékeként lehetett leírni. El is könyveltem magamban, hogy ha valaha eljutok egy Mastodon-koncertre, akkor nem feltétlenül kell számítsak lemezminőségű előadásra, már ami a vokális részt illeti. 

A The Hunter megjelenésének közeledtével mégsem volt bennem semmi félsz, hiszen úgy voltam vele, hogy ha tovább erőltetik is a tisztább, dallamosabb éneket, a producerek és a hangmérnökök úgyis nekiesnek ezeknek és addig tekergetik a potmétereket, amíg létre nem jön az elviselhetőség illúziója. Aha... na erre még visszatérünk. Mindenesetre az általam elsőként hallott előzetes dal, az egyébként nyitónóta Black Tongue sem adott okot bármiféle gyanakvásra, hiszen egyáltalán nem ütött el a banda által addig képviselt stílustól, mi több, a Crack the Skye-hoz képest még egy hangyányit úgy is érződött, hogy vissza akarnak táncolni a Leviathan/Blood Mountain érához, nekem legalábbis valami ilyesféle érzetem támadt a riffelősebb megközelítés alapján. Inkább a borító volt az, amit furcsálltam... mert a dal klipje egyébként elég rendhagyó, azt a munkafolyamatot mutatja be, ahogy a lemezen díszelgő fura állatfejet elkészítették. Nem ezzel a bikaféleséggel volt gondom, inkább azzal, hogy csak mögé dobtak egy piros hátteret, semmi díszítés, holott a korábbi borítóikon kellően kitöltötték a helyet, ez viszont nagyon üresnek hatott. Máig nem tetszik, ezért ehhez a bejegyzéshez is inkább egy alternatív verziót használtam fel, ami szerintem sokkal jobban néz ki. 

Na de akkor nézzük magát a zenét... elsőnek ugye a Black Tongue érkezik. Jó kis dal ez, ugyan tényleg egy kicsit tipikusabb Mastodon, de nem tudom, hogy ez melyik univerzumban számítana gondnak... kimérten, húzósan, kellő döggel hozzák, a gitárszóló is pofás, emlékezetes. Ééés ezután következik a Curl of the Burl... huh... na igen. Már a címe is valahogy olyan idétlen, persze a dalszöveg maga szinte értelemszerűen buggyant, ami még úgy-ahogy belefér, viszont maga a zene nekem már túlságosan egyszerű. Persze önmagában az egyszerűség sem lenne gond, rengeteg egyszerű téma van, ami döbbenetesen eltalált, csak ez sajnos nem ilyen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hiába szeretem a metalt, a tiszta rock, illetve a hard rock távolról sem a szívem csücske. Nekem ezek a stílusú zenék túl semmitmondóak, sokszor még valahogy olyan tufák is, na meg baromira kommerszek... és sajnos ezen az albumon a Mastodon az ilyesfajta zenei gyökerei felé kíván tisztelegni, ami nálam enyhén szólva nem működik. Ez a második dal is olyan... olyan nudli. Egy ó-ó-ózós nudli, mert itt az is van. Nem tudom, mit mondhatnék, önmagában ez a dal simán csak elmenne mellettem, de így, hogy mint Mastodon-számként kell elraktároznom az elmémben... nos, így már nehezebb visszafogni a szitokszavakat. Viszont az ezt követő, szintén iszonyú gyökér című Blasteriod esetében lehetetlenné is válik visszafogni: te jó ég, ez a szám valami fertelmesen pocsék. Évek óta nem is hallgattam meg, nem is emlékeztem rá, erre most fel kellett tépjem a sebeket, ajvé... Attól a zenekartól, amelyik képes volt megalkotni egy Capillarian Crest-et, egy The Last Baron-t vagy egy Blood and Thunder-t, attól a zenekartól ez borzalmasan kevés. Rossz értelemben hibbant riffek, béna danolászás, ostoba dalszöveg, igénytelen refrén... én nem tudom mi a fene történt velük a próbateremben, mikor ezt írták, talán ezt szánták a party-himnuszuknak? Legfeljebb valami durván másnapos afterparty himnusza lehetne, ahol mindenki valamelyik sarokban vagy bútor mögött okádik... a zenekar történetének mélypontja. Istennek hála nem kísérlik meg a negatív rekordok döntögetését, és a Stargasm már egy jóval elviselhetőbb darab... mondjuk furcsállom, hogy pont egymás mellé tették azt a két számot, amelyeknek hasonlóan hülye szóvicc a címe. Aztán lehet direkt ez volt a koncepció, mert van köztük valami összefüggés, tán ha átböngészném a szövegeket, felfedezném ezt... de inkább nem. Egyébként ez is egy némiképp agyahagyott szám elég szokatlan, fura megoldásokkal, de ezt mégis simán élvezni tudom, leszámítva a verzét, ami valamiért taszít. Nem tudnám megmondani, hogy miért, valahogy olyan émelygő érzést okoz, nyilván kellemetlen émelygést, a zene és az ének egyaránt. 

Octopus Has No Friends... na ezt a címet már inkább tartom poénosnak, kellemesen dilisnek. Ennek a hangulata is eléggé elüt a korábban megszokott stílusuktól, de mégsem tudom azt mondani rá, hogy irritáló vagy összecsapott lenne. Primitívnek meg aztán végképp nem nevezhető: a bevezető szólamokat enyhén szólva nem fogja egyből elsajátítani egy kezdő gitáros. Kedvelhetőség terén nagyjából hasonló szinten van nálam az All The Heavy Lifting, vagy legalábbis lenne, ha a bevezető dobtéma nem lenne ilyen kiábrándító... mintha valami úttörő-indulót hallanék. Ezt leszámítva még egész oké a dal, bár a refrén megint csak egy kissé... fantáziátlan. Túl szimpla. Meg aztán eléggé hajlítgatniuk kellett a hangjukat, hogy az "eyes" és a "fine" szavak valamennyire elfogadhatóan rímeljenek... A címadó szám sajnos még kevésbé lett a kedvencem. Maga a zenei alap sem egy nagy eresztés, de itt érhető megint csak tetten, hogy a korábban említett stúdiós varázslás ezúttal befuccsolt: a jó öreg Hinds vernyákolását nem tudták (vagy nem akarták?) élvezhetőre hegeszteni. Nem is szoktam hallgatni, mert... rossz hallgatni. 

De még ennél is sokkal rosszabb a Dry Bone Valley: pont az a fajta rákenrollozós rágógumi és autósztráda-feeling, ami számomra kifejezetten gyűlöletes... ilyen formában, némi Mastodon-ízzel összekeverve sem lesz jobb, inkább csak valami fertőző, természetellenes elegy jön létre... borsódzik a hátam, annyira ócska. Valószínűleg a második legborzalmasabb számuk, simán le lehetett volna hagyni, vagy valami kislemezes B-oldalra száműzni, ha már mindenképp ki akarták adni. A Thickening viszont fényesen bizonyítja, hogy nem az a problémám, hogy elszakadtak a szokásos formuláktól és mertek valami újhoz nyúlni, mert ezzel sem maradnak a konvencionális keretek közt, totál elszállt és fura az egész, mégis baromi jó. És hiába elvont, hiába nem a régebben megszokott üvöltéseket hallhatjuk, mégsem olyan énektémákat hoztak, hogy az ember haja égnek állna tőle... 

Az eddigiek alapján azt lehetne várni, hogy a Creature Lives-t nagyon utálni fogom, de nem. Ez nyilván ismét egy tiszteletadás valamely régi, pszichedelikus rockban utazó kedvencük előtt, mivel a legcsekélyebb mértékben sem Mastodon-os, ámde egyszerű, kellemes, már-már himnikus, szövegileg buggyant, de nem irritálóan buggyant, egész szerethető... lenne, ha nem lenne ott az a szörnyűséges bevezető rész. Ezt az idegtépő szintis hülyeséget nyugodtan rakhatták volna külön track-re, hogy simán át lehessen léptetni vagy egyszerűen csak kivenni a lejátszási listából. A Spectrelight képében viszont kicsit megkegyelmeznek, legalábbis nem gondolnám, hogy véletlenül pakolták pont ide a legzúzósabb számot, ami már-már olyan szinten horzsoló, hogy akár az első lemezen vagy a bemutatkozó EP-ken is elfért volna, legfeljebb a középrész dallamosabb, de egyúttal iszonyatosan eltalált kiállása lett volna kissé kakukktojás - de tényleg csak egy kissé. Ebben a környezetben persze jóval inkább kakukktojás, hiszen az őt követő Bedazzled Fingernails ismét a szokatlan, disszonáns, atipikus megközelítést képviseli, egyébként ez is egy jól sikerült dalocska. Elvontnak elvont, de jó értelemben az: inkább az érdeklődést kelti fel az emberben, mintsem a dühöngő őrültet:). Végezetül pedig a The Sparrow érkezik, ami a lemez talán legjobbja. Gyönyörű, tiszta gitárpengetést hallhatunk szinte végig, de amikor rátaposnak a torzítókra, akkor is fantasztikus, érzéssel teli témákat játszanak, eleve a váltás, az átvezetés is remek lett. Ének olyan kevés van benne, hogy már-már instrumentális darabról beszélhetünk, ezen felül vagy az van, hogy jól kialudták magukat a felvételek előtt, vagy akkor a stúdiósok nem voltak épp ebédszüneten, de még ezek a színesítő dallamfoszlányok, illetve a szöveg egyetlen sorának ismételgetése is csak hozzátesz, mi több, teljessé teszi. Mesteri alkotás, én inkább ezt választottam volna címadó számnak, a borítóra pedig mehetett volna egy szép festmény egy verébről, simán meg tudták volna oldani a Mastodon-borítókra jellemző stilizáltsággal. Persze olvastam róla és tisztában vagyok a The Hunter-t inspiráló eseménnyel, így teljesen érthető, hogy inkább a Vadász lett a befutó, nem is lehetett volna más. 

Tételesen végigvéve azt lehetne mondani, hogy annyira nem is rossz ez az album, és igen, van jó pár kiemelkedő tétel, néhány átlagosabb, közepesebb is, viszont ami rossz rajta, az számomra tényleg annyira csapnivalóan rossz, hogy az egészet lehúzza, így az osztályzatom csak egy hármas. Egy Mastodon-lemezre hármas... na ez pont nem fordult meg a fejemben 2005-2006 tájékán, vagy ha mégis, hát sokkal későbbre saccoltam volna. Érdekes módon a hellyel-közzel hasonlóan lazára vett Once More 'Round The Sun viszont ismét kiválóan sikerült, így jelenleg úgy néz ki, hogy csak a The Hunter-nél hagyták el magukat ennyire. Lehet úgy voltak vele, hogy az azt megelőző gigászi, koncepciózus mesterművek után igazán megengedhetik maguknak, hogy egy kicsit elszálljanak, egy kicsit bolondozzanak, egy kicsit agyamentkedjenek... ami végül is érthető, még védhető is... bááár... sorlemez helyett inkább agyamentkedhettek volna valami kislemezen vagy minialbumon... :)