Speed metal! Ej, hát az meg mi fán terem? Ha körül kellene írnom valakinek, nagyjából annyit mondanék, hogy sima heavy metal-t képzeljen el, csak itt egy kicsit jobban és gyakrabban taposnak rá a gázpedálra, emellett a riffeket sem bonyolítják annyira túl, néha csak gyors fűrészelésbe vegyített, vad kvinttologatást adnak elő. Mindezek felett pedig átsüvít a néha már a tűréshatárt feszegető magasságokban szárnyaló ének. Viszont ha épp nem lennék beszédes kedvemben, egyszerűen csak elindítanám valamelyik korai Agent Steel-lemezt:)! Az 1984-ben alakult együttes kapcsán rendre a második, Unstoppable Force néven megjelent lemezüket emlegetik a legnagyobb klasszikusként, így én inkább az ahhoz képest tán egy kissé háttérbe szorított Skeptics Apocalypse című debütről fecserésznék egy sort.

Az alműfaj egyik zászlóshajójáról van tehát szó, de vajon tényleg annyira "speed" az a speed metal? Többnyire igen, a bevezetőt követő első néhány tétel nem gyengén csuklószaggató tempóban száguld keresztül a hallgatón, elég csak a kvázi-névadó Agents of Steel-re gondolni, ahol aztán egyből lehet ész nélkül léggitározni, de mint az állat! Ide illik tán a legjobban a bevezetőben használt leírás, hogy fűrészelős kvinttologatás nem épp agyonbonyolított formában, természetesen vijjogó szólókkal, bár igaz, hogy a hangzás kb. a '85-ös sztenderdnek megfelelően egy hangyányit tán vékonyabb lehet a mai fülnek, de igazi gond nincs vele. Meg amúgy is fel lehet tekerni a hangerőszabályzót... az ének néha elég szélsőséges (mint ahogy azt már pedzegettem), egy King Diamond-nóta után különösebb szemöldökráncolást nem fog kiváltani, de egy "avatatlan" illető jó eséllyel megrémülhet, kiváltképp a Taken By Force alatti agyahagyottabb sikoltások hallatán. Én persze elég kattant vagyok, hogy élvezzem, főleg ha ilyen kiváló gitárriffekkel kísérik:).

Az album úgymond slágerdala talán a Bleed For the Godz lehet, nagy közönség-kedvenc, ami teljesen érthető is: szuperül eltalált, fogós reszelés, amit csak a király refrén idejére fognak vissza. Persze továbbra is lendületes marad, mindössze annyi lehetett a szándék, hogy könnyebben együtt lehessen énekelni. A hatás nem is marad el, hisz egy koncerten ki ne üvöltené velük? Klasszikus! És persze a tekerős szólók sem maradhatnak el. Én egyébként azt ezt követő Children of the Sun-t tartom a másik olyan dalnak, ami jobban kiemelkedik az egyébként kiváló társai közül: érdekes, hogy ez hangulatra valahogy higgadtabb, pedig a verzék alatt itt sem épp visszafogott módon pengetnek, de valahogy mégsem olyan veszett érzületű, mint mondjuk a nyitónóta vagy a korábban nem említett, ám nem kevésbé vadul vágtázó Evil Eye - Evil Minds. De ezzel együtt is iszonyú király, ott van a három legjobb között.

Az a nagy helyzet, hogy itt egymást érik a jobbnál jobb számok, gyakorlatilag mindegyikben találhatunk valami érdekeset, amit szóvá lehet tenni, vagy ami elkülöníti a többitől, ez pedig nagy előny, mert a hangulat és a hangzás egy cseppet azért homogén. A nyolc teljes értékű darabból az első ötöt csont nélküli csillagos ötösnek tartom, de a maradék három sem rossz, tán csak az utolsó kettőben érzem azt, hogy egy kicsit már elfogy a puskapor. A Guilty As Charged szirénázása azért még továbbra is mosolyt tud csalni az arcomra (persze nem a szánakozó fajtából), és a Back to Reign-ben is kellemesen elriffelgetnek. Nincs is más dolgom, mint bevarrni neki egy szép, kerek ötöst. Nem állítom, hogy jobb lenne az általában véve legnagyobbra tartott második korongnál (bár azt sem, hogy az volna a jobb, írhatok még arról is, minek lőjem le a poént?:)), de az is igaz, hogy többnyire inkább ezt veszem elő a zenekar repertoárjából - valószínűleg azért, mert inkább akkor jutnak eszembe, ha önfeledt, már-már testmozgásnak is beillő, szégyentelenül gyors léggitározásra vágyom, márpedig ilyesmihez itt nem gyengén megkapjuk a hozzávalót. Atom!