Noha a Blind Guardian már a második albumán megmutatta oroszlánkörmeit olyan giganóták által, mint a Valhalla vagy a Banish from Sanctuary, mégis inkább az egy évvel későbbi, 1990-ben megjelent Tales from the Twilight World-nél találtak rá a saját hangzásukra. Ezt nem pusztán arra értem, hogy a hangmérnöki munkálatokra nézve valószínűleg jóval nagyobb keretből gazdálkodhattak, hanem az énekes Hansi Kürsch teljesítményére is: itt már nyoma sem volt a korábbi kiforratlanságnak, a helyenként tetten érhető bizonytalanságnak, hanem simán a legnagyobbak közé katapultálta magát és azóta is lemezről lemezre, összehasonlíthatatlan módon képes elvarázsolni a hallgatót magával ragadó stílusával. Pláne, ha az a hallgató én vagyok, mert engem aztán tényleg kenyérre tud kenni!:)

A később érkező stílusbővítés ezen a ponton még tényleg csak a távoli jövőben volt várható, azaz fordulatszámát figyelembe véve erősen speed-es germán heavy/power a játék neve, persze az akkortájt szinte megkerülhetetlen Helloween-hatások jelenlétével együtt. A kapcsolat nem is merült ki ennyiben, ahogy arra később még visszatérünk, mindenesetre ők kevéssé erőltették a vidám, olykor bohókás vonulatot, inkább a komolyabb, jobb szó híján heroikusnak mondható részeket helyezték előtérbe. Ezt támasztja alá a nyitó Traveler in Time vészjósló kezdése is, melybe nem mellesleg egy KULT néven ismert Amiga játék zenéjét is beleszőtték. Tiszteletadás vagy plágium, ezt mindenki döntse el magának, ettől függetlenül a dal nem sok kifogásolnivalót hagy maga után, hacsak nem annyit, hogy én személy szerint nem nagyon értem a refrént: "Traveler in Time/Knowing that there's no rhyme". Gondolkodom már ezen egy ideje, de eddig még nem sikerült rájönnöm, hogy mi a fenét akartak ezzel mondani, van netán a "rhyme" szónak olyan jelentése, amit nem ismerek:)? Amúgy jó tempós kis zúzda sok-sok dallamos színezéssel és szólóval, mindezt a vége felé valami egészen fantasztikus módon koronázzák meg egy teljesen váratlanul bedobott kórussal, engem totál levert tőle a víz, amikor először hallottam, és azóta se csorbult az ereje.

Zseniális pillanatokban később sem szűkölködünk, rögtön az ezt követő Welcome to Dying egy olyan hatásos váltással bíró refrénnel operál, hogy szűkebb családi körömben gyakorta követelt darabbá vált, ha épp közösen hallgatunk zenét, ahogy a valamivel sarkosabb, de továbbra is baromi fogós Goodbye My Friend sem kerülhette el ezt a sorsot:). E tájon talál ránk az album egyetlen (fél)lírai darabja, a Lord of the Rings: nem annyira furfangosan felékesített és csilingelő, mint egynémely hasonló ívású tételük, de a Tolkien-mesét megéneklő téma legkésőbb a "Three for the Kings"-sornál meggyőz minket, hogy a kegyeinkbe fogadjuk.

Egyébiránt érdekes felfedezést tettem a Tommyknockers kapcsán: ezt a számot évekig mellőztem, csak mostanság hallgattam meg újra a blogbejegyzés megírásának közeledtével, és rá kellett jönnöm, hogy ez is remek darab! Annakidején a pattogós, mondókaszerű refrénje riasztott el - persze tudtam én, hogy Stephen King Rémkoppantók c. regényének sztoriját dolgozták fel és sejteni véltem, hogy zeneileg is valamiféle kopogtatást akartak belevinni, mégse voltam odáig érte. Ezen a ponton viszont egész megbékéltem vele, bár leginkább azért, mert maga a szerzemény egyébként meglehetős agyafúrtsággal, ám konkrét másolás nélkül idéz fel horrorfilmes zenei motívumokat és hangulatot, na meg az ének terén is hoztak olyat, hogy elismerően tudtam bólogatni. A könyvet amúgy nem olvastam, de valahogy kisilabizáltam, hogy az utána érkező Altair 4 is ehhez a témához kapcsolódik, amolyan kiegészítés két és fél percben, mindössze annyi a különbség, hogy ehhez már nem kellettek évek, hogy beérjen, egyszerű, mégis fifikásan hidegrázós témái miatt kezdettől fogva kiválónak tartottam.

A címadó-közeli Lost in the Twilight Hall volt még olyan, ami sokáig perifériára szorult, ennél viszont nem tudok főnix-szerű feltámadásról beszámolni, változatlanul úgy érzem, hogy valamivel elmarad a többitől. Nem mellesleg itt kell visszatérjünk a Helloween-kapcsolatra: vendégszereplőként újra csatasorba állították a korábbi énekes/gitáros Kai Hansen-t, aki a már említett Valhalla után ismét engedett Kürsch-ék hívásának, hogy egy kicsit kieressze a torkát. Nem is teszi rosszul, na meg igen helyre kis szólók édesítik az élményt, de mint mondtam, a konkrét dal társaihoz képest nem biztosít olyan földrengető élményt. Valahol ezen a szinten mozog a Weird Dreams című instru szösszenet is, ami címéhez méltóan tényleg bizarr hangsorokkal különcködik, olykor némi elvadultabb Brian May-befolyást feltételezve, ami tudtommal bevallott impresszió náluk (lásd még: A Night at the Opera).

És a bandához hasonlóan én is a végére tartogattam a legjobbat, az utolsó számot: The Last Candle. Nem csak a lemez csúcspontja, de összességében véve is az egyik legmesteribb alkotásuk. A bevezetőként felcsendülő öndefinitív kántálás hellyel-közzel az első albumról köszön vissza, ám cseppet sem érződik idegennek, magasztos hangulata roppant jól felkészít az ismét csak lendületes riffek, ötletes díszítő dallamok és emlékezetes szólók pompás kavalkádjára (utóbbihoz Hansen újfent hozzáadta a magáét), hogy a refrénnél végképp megadjuk magunkat: katartikus, felemelő, dicsőséges. Ha semmit nem adtak volna ki ezután, már akkor is helyet nyertek volna maguknak a klasszikusok páholyába - persze nagy örömünkre máig nem álltak le és még jó pár mesterművet tartogattak számunkra.

A zenekar kedvelői biztosan tudják, hogy ebből a repertoárból nem könnyű feladat kiválasztani a legnagyobb kedvencet, már amennyiben ez egyáltalán szükséges, bizonyos mennyiségű töprengés után én mégis azt mondom, hogy az értelemszerű favoritokat egy orrhosszal beelőzve nálam a Tales... a befutó. A többi kiadványukon is hemzsegnek a géniuszi dalok, de az átlagarány mégis itt jön ki a legjobbra, illetve a hangzását is jobban kedvelem, mint egynémely közeli vetélytársánál (persze mindenről a maga idejében). Ami az osztályzatot illeti, természetesen továbbra is az objektivitás mindenek felett: mivel néhány dal esetében megbicsaklik az általános zsenialitás, így nem adhatok perfekt értékelést, az ötös azonban magától értetődően jár neki.