Mini-albumokat, EP-ket többféle okból is kiadhat egy zenekar, lehet az például egy bemutatkozás, amikor még nem volt elég daluk egy teljes nagylemezhez, esetleg a financiális keretük hiányzott nyolc-tíz szerzemény megfelelő minőségű felvételéhez és promóciós céllal, kiadóknál való tapogatózás gyanánt hozták a világra. Előfordul az is, hogy egy rövidebb lélegzetű koncepciót, tematikát szeretnének körbejárni akár zenei, akár szövegi értelemben, vagy csak fogják magukat és felrántanak pár feldolgozást néhány ismeretlen kedvencüktől (lásd pl. a Metallica esetét - bár ott a módosult felállás miatt egyéb szempontok is érvényesültek). Az Agent Steel-nél pedig az lehetett az indíttatás, hogy mivel a második lemezük némiképp eltért a debüttől - noha drasztikus váltásról nem volt szó -, így az ahhoz jobban passzoló két dalt inkább még előtte, külön hozták ki, hogy a folytatás egységesebbnek érződjön. Persze részemről mindez csak spekuláció, nyomozást nem végeztem a témában, de akárhogy is volt, a speed metal mesterek '86 januárjában elhozták nekünk a Mad Locust Rising-ot.

A terjedelmében negyed óránál is rövidebb anyag kettő darab hasonló ívású saját szerzeményt állít csatasorba, azaz mindkettőben tekernek, mint az őrült:)! A címadó dal számomra legszerethetőbb része a(z egyik) verze-riff, melynek felépítését talán egy fához hasonlítanám, ahogy előbb egyetlen gitárhúrt pengetnek sebesen, majd a konvencionális thrash/speed-megközelítés nyomán egy villantósabb hangsorral bontják ki, akár egy lombkoronát. Na nem mintha a kvint-tologatós témákra ne lehetne hevesen tombolni... de ennél is nagyobb dobásnak érzem a Let it be Done/The Day at Guyana-t, ami ha lehet, még mániákusabb és fogósabb pillanatokat hoz, a léggitár nem egyszerűen kötelező, hanem visszatarthatatlan, ahogy a klasszikus ízű szóló sem okoz csalódást. A megosztott cím pedig annak köszönhető, hogy a nóta végeztével az utolsó, bő egy perces intervallumban a második albumuk örökbecsű instrumentális tételét idézik meg annak igen húzós bevezető részével, mintha afféle előzetes ízelítőt szerettek volna mutatni a rajongóknak abból, hogy mire számíthatnak az akkor még csak kilátásban lévő korongtól. Ezt igazán egyéni ötletnek tartom, nem is nagyon rémlik, hogy másoktól hallottam volna hasonlót.

A két saját track közé hizlaló jelleggel a The Ripper-t játszották fel a Judas Priest-től - a brit öregek hatása a későbbiekben egyre inkább tetten érhető náluk, így a feladat bizonyára könnyen adta magát. Különösebben nem térnek el az eredetitől, a hangzás nyilván nem olyan szellős vagy avíttas, mint a koránál fogva ilyen hátrányokkal versenyző '76-os lemezváltozat, de ahogy Tipton-ék élőben játszották, attól azért némiképp elmarad. Rossznak persze nem mondanám, teljesen oké, de ahogy arra már utaltam, tuti, hogy nem törpöltek túl sokat rajta, inkább csak felrántották pár próba után, illetve a sikolyokat szintén előnyben részesítő John Cyriis énekes e helyütt egy hangyányit talán modorosnak hat ahhoz képest, ahogy a saját dalaik otthonos közegében előadja magát (noha sokak valószínűleg attól is menekülőre fognák:)). Ha mindezt negatívumként hoznám fel, akkor legfeljebb annyit tudnék mellé felsorakoztatni, hogy a hangzás itt még nem lépett előrébb az első lemezhez képest, illetve pár pillanat erejéig, néhány helyen előfordult, hogy egy-egy hang kapkodósabban, már-már hamiskásan került feljátszásra. Nem tudom, hogy mennyi idő állt rendelkezésükre, de ezen momentumok miatt érdemes lett volna még egyszer-kétszer nekifutni a kritikusabb részeknek.

Más egyebet nem tudok felhozni a Mad Locust Rising ellen: a két saját dal nálam maximális értékű, végeredményben a Priest előtti tiszteletadás is rendben van, úgyhogy az értékelésem is ötös.