Van ez a vicces kis mondás bizonyos játékokkal kapcsolatban, miszerint valahányszor szóba kerülnek, valahol valaki újra feltelepíti őket - én elsősorban a Deus Ex és a Vampire: The Masquerade - Bloodlines kapcsán szoktam ezzel találkozni. Az előbbi esetében nem tudok nyilatkozni, mivel a legtöbb ezredforduló előtti/környéki RPG még mindig ott van a listámon, hogy egyszer már tényleg végig kéne őket játszani, utóbbit viszont még csak fel se kell telepíteni, általában ott figyel az ikonja az asztalon:). S hogy ennyire örökzöld lett, az sok mindennek köszönhető, de a legerősebb motivációt valószínűleg az szolgáltatja egy-egy újrajátszásra, hogy a rendelkezésünkre álló vámpírkasztok, azaz a választható karakterosztályok nem ritkán gyökeresen eltérő játékmenettel szolgálnak felénk. Emellett nem feledkezhetünk el a jó sztoriról, a fantasztikus karakterekről és hangulatról, meg úgy egyáltalán arról, hogy mennyire jól ki tudjuk játszani itt egy vámpír szerepét, mennyire más élmény az, hogy nem kezdhetjük el csak úgy puffogtatni a képességeinket a nyílt utcán, hanem el kell rejtenünk a valódi természetünket, az meg külön kis kaland tud lenni, hogy egy nehezebb küldetés után hogyan töltjük fel leapadt vérkészletünket... vérszintünket? Vérállományunkat? Na de ne is menjünk ennyire a dolgok elébe.

Jelent már meg számítógépes VtM-játék a Bloodlines-on kívül, a szintén nem elhanyagolható Redemption, de itt egész másképp néz ki nem csak a fejlődési rendszer, hanem a választási lehetőségeink is gazdagabbak, hisz amint a bevezetőből már kiderült, itt több kaszt közül is választhatunk, egész pontosan hét klán áll rendelkezésünkre, míg a korábbi játékban egy adott szereplőnk volt adott hovatartozással. Hogy egy vámpír milyen klán tagja lesz, az természetesen abból következik, hogy mely klánból származott a vámpír, aki őt is azzá tette - és pontosan így kerül képbe az általunk játszott karakter, miután egy egyéjszakás kalandnak ígérkező légyott enyhén szólva váratlan kanyart vesz...

Viszont a bevezető jelenet előtt a karakteralkotás procedúrája kell végbemenjen, ami egész ötletes és egyedi módon működik, valószínűleg közel is állhat az eredeti asztali szerepjáték rendszeréhez, ami részemről persze csak tipp, hisz nincs összehasonlítási alapom. A karakterlapon először azt sem tudjuk, hogy hova nézzünk, annyifelé lehet pontokat osztogatni, a lényeg röviden kb. annyi, hogy van két nagyobb kategória, az attributes és az abilities, ezek elég sok jellemzőt és jártasságot lefednek, van itt erő, ügyesség, manipulációs készség, karizma, rejtőzés, számítógép-kezelés és még sok hasonló, a játék során elsősorban ezeket fogjuk növelni, velük pedig a jobb oldalt található, feats néven futó passzív képességeinket. Ez gyakorlatban nagyjából úgy néz ki, hogy ha mondjuk a lopakodási képességünket akarjuk erősíteni, akkor a rejtőzést és az ügyességet érdemes feljebb tornászni, vagy ha épp távolsági fegyverek használatában jeleskednénk, akkor a lőfegyverek és az észlelés igényli majd az eleinte még nehézkesen megszerzett xp-pontjainkat. Élesben egyébként teljesen átlátható a rendszer, mert bármi fölé visszük az egeret, mindig kiemeli, hogy mi szükséges hozzá vagy épp mit erősít, azonnal érteni fogjuk.

A passzív téma után jöjjenek az igazi nyalánkságok, avagy a ténylegesen ellőhető képességeink, melyek itt diszciplína-néven futnak (disciplines). Ezekből kettő alapból adott (a testi erőnlétünket erősítő bloodbuff, illetve a manaként funkcionáló vérponjainkat életerővé konvertáló blood heal), a további három pedig némi átfedéssel ugyan, de klánonként nagyjából egyedi. Én kicsit talán a pechemre, de anno a legelső végigjátszásomnál egy Toreador-t kezdtem, aki a legtöbb speckójával inkább a lőfegyveres harcmodorhoz passzol, amivel ugyan szintén végigvihető a játék, viszont a játék első harmadában csak elég gyengus csúzlikra fogunk szert tenni, így a közelharc mindenképp haladósabb, ill. hatékonyabb (meg ugye a lőszer miatt sem kell aggódnunk). Azért lesajnálni sem szeretném szegény Toreador-okat, az időlassító képességük például igen pöpec, jól fejlesztve pedig egy idő után porrá lőnek mindenkit, mindenesetre tény, hogy egy teljesen kezdőnek nem ajánlanám, nekik sokkal könnyebb dolguk lehet egy Brujah-val vagy egy Gangrel-lel: mindkettő közelről küldi meg az ellent, de míg előbbi amolyan alapvető csépelőgép, utóbbi az alakváltásával egész konkrétan át tud menni vérengző vadállatba, emellett mindenféle veszélyes dögöt is maga mellé idézhet a farkasoktól kezdve a denevéreken át a húsrágó rovarrajokig. Az itteni varázslóként is értelmezhető Tremere már vérmágiával operál, és bár alkalomadtán maga is kezébe kell vegye a fejszét vagy a szamurájkardot (vagy mondjuk egy puskát), de igen szórakoztató, ahogy a képességeivel vérokádásra kényszeríti az útjába kerülő szerencsétleneket, vagy a vérüket forralja fel úgy, hogy egész tömegek fröccsennek szét apró cafatokra:). Azonban a legnagyobb poén mégis a Malkavian, mely klán képviselői az ősük betegségét örökölve maguk is totál elmebetegek: a játék közben gyakran hangokat hallunk, ahogy beszélnek hozzánk, de az írók ezen túlmenően pedig a játékban található összes párbeszéd-opciónkat is elvontan megfogalmazott, nehezen érthető szövegelésre módosították, amire a játékban szereplő karakterek is gyakran reagálnak teljes értetlenéggel, hogy mégis mi a fenéről beszélünk. Óriási:)! Abból pedig már egy poént se lőnek le, hogy miféle egyedi és fura eszelősségek történhetnek meg velünk akár csak az utcán sétálgatva is...:) Végezetül még a Nosferatu-t lehetne megemlíteni, mint a legnagyobb kuriózumot s amely klánt megint csak nem ajánlanék kezdésnek, mivel ők borzalmasan deformált külsővel születnek (illetve halnak) át élőhalott mivoltukba, ami annyit tesz, hogy sok karakter szóba se áll velünk, inkább sikoltozva elfut, esetleg sokkot kap és elájul, de az utcákon se nagyon közlekedhetünk, mert a nyilvánvalóan nem emberi kinézetünk miatt lebuktatjuk az egyébként titokban ténykedő vámpír-társadalom létezését is (innen a címben található Masquerade, vagyis Maszkabál). Persze más típusú karakterrel is vigyáznunk kell, hogy ne a halandók szeme láttára használjuk a nyíltan természetfeletti képességeinket, illetve ha valakinek kiszívjuk a vérét, annak nem lehet szemtanúja (a Downtown-i sikátorok viszonylag biztos helyek, és egész bővérű példányokra is lehet akadni arra:)), de szegény Nosferatu-k már a puszta megjelenésükkel megszegik a Maszkabált (ezt túl sokszor elkövetve a játéknak is vége), így velük jobbára a járdák alatt húzódó csatornákon át fogjuk megközelíteni a küldetéseink helyszínét. Ebből talán már jobban érthető, hogy miért is lehet ezt a játékot ennyiszer újrajátszani azon túlmenően is, hogy egyéb szempontokból sem vizsgázik gyengén:)

A karinknak ezek után már csak valamilyen előtörténetet kell választani, ha akarunk (nem mindig érdemes, mert sokszor elég súlyos hátrányokkal is járnak, bár ha valaki nagyon szerepet akar játszani... :)), majd kezdetét veszi a sztori. Vámpírrá való lényegülésünk után hamar megtudjuk, hogy a vámpírfejesek nem különösebben szívlelik, ha valaki könnyelműen, engedély nélkül csak úgy újabb vámpírt hoz létre, így rögvest szemtanúi leszünk átváltoztatónk kivégzésének, mi magunk pedig egymásnak feszülő politikai ellentétek folyományaként kerüljük el ugyanezt a sorsot. A különböző érdekcsoportok közt lavírozgatunk majd eleinte zöldfülű csicskásként, később pedig egyre nagyobb megbecsülésre szert tevő jelenségként, akit egy idő után már a legmagasabb körök sem hagyhatnak figyelmen kívül. Végül persze döntenünk kell, hogy ki mellé állunk (vagy épp mindenkinek beintve a magunk útját is járhatjuk), így a remek sztorinak nem is egy befejezése van, melyek közül nem is egynél igen keményen megszívja szegény vérszívónk, úgyhogy érdemes jól meggondolni, hogy ki mellett tesszük le a voksunkat. Persze egy-egy újabb karakterrel végigmehetünk az összes lehetőségen, hacsak nem megnézzük inkább a youtube-on őket, amit én magam kifejezetten nem javasolnék, mert úgy nem ütnek akkorát... némely esetben én magam is megszeppentem a végefőcím előtt...:)

A sztori tehát remek, mindennek tetejébe a mellékküldetések is elsőrangúak, melyek néha helyszíneken, egész fejezeteken átívelnek, hogy végül visszavezessenek akár a legelső színtérre. A borítón is szereplő Jeanette szála mondjuk a fősztori része, de a hozzá kapcsolódó intrikákat garantáltan nem fogjuk többé elfelejteni, ahogy a side quest-ek közül is emlékezetes például a két kivénhedt bérgyilkos a kínai negyedben, akik egymásra licitálnak, hogy melyikükkel végezzünk (bár némi emberség-pontért cserébe ki is békíthetjük őket egymással) - haláli az a sok hülye szöveg, amit lenyomnak a győzködésünk közben, hogy a másik mennyire megérdemelné a sorsát:). De fogunk még vámpírvadászokat ölni egy peep show-ban, vagy épp egy bestiális sorozatgyilkos ügyét göngyölíthetjük fel, netán egy klub tulaját is megszabadíthatjuk a rajta élősködő orosz maffiától, hogy aztán társtulajdonosként időről időre a bevételből is megkapjuk a részünket... és persze nem tudom nem megemlíteni a japán démonvadász lánykát, akit a bosszújában segíthetünk. Mindezt persze csak akkor, ha akarjuk... márpedig nem árt, ha akarjuk, mert a szerepjátékok többségével ellentétben itt nem a leölt ellenfelek, hanem a teljesített küldetések után kapjuk a tapasztalati pontokat, melyekből a fejleszthető képességeinkre egy idő után már igen tetemes mennyiséget kell áldoznunk, így erre a játékra többszörösen is igaz, hogy az xp úgy kell, mint egy falat kenyér:)! Viszont tényleg nagyon jól átgondolták ezt az egész vámpírlétet annak jellemzőivel, illetve hátulütőivel együtt, és nem szeretnék több mellékküldetést még csak említés szintjén sem lelőni, de valóban nagyon eltérő és egyedi szinte az összes, jól meg fognak maradni az elménkben. Még tán annyit szóba hoznék, hogy egy döntésünk alapján még saját "ghoul"-unk is lehet, mely kifejezés itt jobb szó híján amolyan familiárist takar, aki lényegében függője a vérünknek: nem változtatjuk át, csak szolgál minket és a lakásunkban vár, ahol szükség fel is tölthetjük belőle a megcsappant "manánkat". Vele kapcsolatban is elég mókás dolgokat tapasztalhatunk, egyszer például felcsal egy palit és bezárja a fürdőbe, hogy a pórul járt ürgéből belakmározzunk:)! Jaj... de ezzel tán megint csak túl sokat mondtam... mondjuk ez még nem egy akkora csattanó, vegyük úgy, hogy kedvcsinálásra törekedtem...:)

Említést kell még tenni az iszonyú jó párbeszédekről is, melyeknél sok esetben plusz opciókat kapunk a képességeink alapján is, ezeket ráadásul csak akkor látjuk, ha valóban elérhetőek számukra, tehát nem figyel ott kiszürkítve valami ilyesmi szöveg, hogy [Fenyegetés 5: Nem látod, hogy épp most fürödtem meg a csatlósaid vérében? Talán bölcsebb lenne fontolóra venned a megadást...], így egy-egy újabb végigjátszásnál ezek szintén a meglepetés erejével fognak hatni. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy a véres miliő ellenére a készítők nem vették magukat véresen komolyan, így sokszor dőlni fogunk a röhögéstől...:)

A hangulatról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, nekem külön tetszettek ezek a kiterjedésre egyébként egyáltalán nem nagy városrészek (Hollywood-ból pl. csak egy kisebb utcányi területet látunk majd), melyek miatt ez közel sem egy nyílt világú játék, viszont az óriási nagyságú, ám kevéssé kidolgozott játékokkal ellentétben sokkal jobban értékeltem, hogy itt szinte minden helyszínre be tudunk majd menni valamilyen feladat kapcsán, de még az egyébként nem valami életszerűen viselkedő, sokszor ismétlődő küllemű járókelők is rendelkeznek valami bugyuta bájjal. Valamicske észt azért vertek beléjük, mert néha pl. betérnek pislantani egy sikátorba, ami kiváló alkalmat jelenthet nekünk egy kis lesből való vérszívásra:). Szintén segít a beleérzésben, hogy csak a buszmegállókban, illetve a csatornákban is megtalálható, vázlatos térképek alapján tudunk tájékozódni, azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a küldetések szövege alapján kell eljutnunk a célhoz, nincs semmilyen világító nyilacska vagy felkiáltójel, amit követhetnénk, bár a területek már említett kisebb volta miatt ezekre nem is lesz nagyon szükség, egy idő után úgyis memorizáljuk az útvonalakat. Ezek mellett azt is szerettem, hogy a laptopokba a konkrét billentyűzettel kell begépelni a menük szövegét vagy a parancsokat (a hackelésre külön billentyűkombináció van), no és persze saját kis számítógépünk is lesz, amelyre küldetéseket adó levélkék mellett még egyéb email-ek is érkezhetnek olykor. Éltes kora ellenére én a grafikát is kedvelem: eleve a source-motor is valahogy a szívem csücske, egyszerűen szeretem a jellegzetességeit, még ha a fejlesztők csak egy kezdetleges iterációját is kapták itt meg, aztán a mimika is korát meghazudtoló lett (sokszor mai játékokban sem ilyen hatásosak az arckifejezések), az egészet pedig megkoronázza a baromi jó zene - egyes bandák tudtommal kifejezetten a játékhoz írták ezeket a jobbnál jobb dalokat, de még az atmoszférikus részek miatt sem kell szégyenkezni, hasonlóan egyediek és a játékhoz illők. A hangulattal kapcsolatban pedig végezetül még annyit, hogy a sokszor elég oldott légkör ellenére néhány küldetés színtiszta horror!

Kicsit kell beszélni a harcról, illetve az általános játékmenetről is: viszonylag sok időt fogunk eltölteni a különböző helyszínek közt nem is csak a küldetések miatt, de egyéb szükségleteink okán is, az obligát vérszívás mellett venni vagy eladni is kell majd ezt-azt (a pénznek itt értéke van, nem hull csak úgy az ölünkbe és egész a játék végéig meg kell majd becsülnünk, különösen ha lőfegyveresként még lőszerre is költeni kell), és értelemszerűen párbeszédekbe is elég sokszor fogunk bonyolódni. Érzésre én azt mondanám, hogy a játék talán harmadát-negyedét fogjuk kifejezett harcokkal tölteni, és az is inkább a közepe felé fog jobban besűrűsödni. Ami nem is baj, mert jóféle RPG-hez méltó módon eleinte még elég gyengécskék vagyunk és igen meg kell gondolnunk, hogy mire fejlesszünk, arról nem is beszélve, hogy a zárfeltörésre, illetve valamilyen szinten a hackelés-re is kell legalább néhány pont, emellett egynémely küldetés megoldásához nem árt, ha legalább valamennyire tudunk lopakodni. A képességeinket könyvekből is fejleszthetjük, de ezekből elég kevés van, illetve a legtöbbet bizonyos szint felett vagy alatt nem használhatjuk, így előfordulhat, hogy mire rájuk találunk, legfeljebb eladni tudjuk őket, így már csak ezért is érdemes lehet kicsit tartogatni a pontjainkat, folyamatosan mérlegelve, hogy mikor mire volna nagyobb szükség. A tapasztalati pontokkal való zsonglőrködés tehát szinte külön játék a játékban, és persze valószínűleg azzal sem okozok nagy meglepetést, hogy újraelosztásra nincs lehetőség, szóval csak ésszel. A harc pedig akárhogy nézzük, nem a játék csúcspontja, az animációk elég esetlenek és furák, a nézetek is kötöttek (közelharc csak külső nézetből, lövöldözés csak belsőből), és főleg kezdőként elég sokszor fogjuk szívni a fogunkat az erős, de kis tapasztalattal (na meg jó fejlesztéssel) valójában elég könnyen leverhető ellenfelek miatt. Na meg itt is lesznek érdekes, illetve orcánkra mosolyt csaló kis jellegzetességek, például ha szamurájkarddal rejtőzködve, észrevétlenül ölünk meg valakit, akkor a játék egy keleties dallamot is bejátszik mellé:). A lopakodás egyébként szinte teljes mértékben skill-alapú, azaz a szokásosnál is irreálisabb: kellően magas szint estén akkor sem látnak meg, ha fél méterre az orruk előtt gubbasztunk - persze természetfeletti lények vagyunk, akik lényegükből adódóan könnyedén rejtőznek el az árnyak közt, szóval megmagyarázhatjuk magunknak a dolgot, de lássuk be, hogy egy kicsit azért mégiscsak meredek:)

Itt pedig a negatívumokra is rá lehet térni - én persze kb. mindent elnézek neki, mert ez az egyik kedvenc játékom, de kétségtelen, hogy a már említett animálás nem volt a készítők erőssége, némelyik átvezető jelenet is elég sutácska lett, és persze megjelenéskor hírhedten bugos is volt, ami egész a végigjátszhatatlanság szintjéig ment el. A nem hivatalos rajongói javítás gyakorlatilag kötelező mellé, amit a mai napig frissítenek és tényleg csodálatosan kipofozták vele az eredetileg sürgetve kiadott programot, viszont olykor-olykor azért előfordulnak hülyeségek, mint egy be nem töltődő átvezető, vagy mondjuk a karakterünk akad el valamiben úgy, hogy csak a mentett állás visszatöltése segít... a mentett állás visszatöltése pedig mindig segít, vagyis olyan nem lesz, hogy nem tudjuk befejezni a játékot, de érdemes számítani pár kellemetlenségre, még ha nálam egyébként tényleg nem jellemző az ilyesmi. De mint ahogy arról szó is volt, a Bloodlines-t készítő Troika Games a fejlesztői motor csak egy részben befejezett változatához jutott hozzá, na meg ez volt az első (és a kiadást követő feloszlásuk miatt egyben utolsó) nem felülnézetes, igazi 3D-s játékuk, így a viszonylagos tapasztalatlanság is közrejátszhatott a problémákban.

Hátulütő lehet még, hogy pár küldetés azért elég homályos és olykor meglehetősen intuitívnak kell lenni, hogy eszünkbe jusson a következő lépés (nem szégyellem bevallani, hogy elsőre nekem is végigjátszáshoz kellett néha folyamodnom, mert egyszerűen gőzöm nem volt, hogy hogyan tovább), ezen felül nagyon oda kell figyelni egy-két apróbb részletre, hogy egyéb, a küldetés megoldásához nem feltétlenül szükséges opciók is megnyíljanak. Aztán lehet, hogy ezt nem is kell a negatívumokhoz sorolni, tán csak én voltam ennyire sügér, hogy nem jöttem rá a dolgokra... :) Még esetleg az itemizáció relatíve primitív voltát lehetne felhozni, mert az armor-ként használt ruházatból csak három vagy négy darabhoz jutunk az egész játék során (küllemre mondjuk mindegyik más), a fegyverekből pedig mindig ugyanolyanokat találunk, nem lesz +1 sebzésű pisztoly vagy hasonlók, egyedül ilyen-olyan talizmánokat, erősítő tárgyakat találhatunk vagy kaphatunk a küldetésekből, melyek passzívan adnak valami bónuszt, de nagyjából ennyi. Ezt azonban csak a rend kedvéért említem meg, mivel nekem ezzel sincs igazi bajom, mert így legalább tényleg a karakterfejlesztés határozza meg a karakterünket, nem pedig az, hogy mi mindent dobott valami boss. Sok játék működik a szokásos tárgyhajhászás elvén, szerintem annyira nem fájdalmas az, ha néha eltérő megközelítést is kapunk, pláne egy ilyen erősen történetorientált RPG-ben.

Más egyéb viszont nemigen jut eszembe, de még említés szintjén sem: a Maszkabál ezen felvonása igazi gyöngyszem, egy remekmű. Delejes hangulat ejt rabul, ahogy keresztül-kasul átkószáljuk Los Angeles helyszíneit, olykor akár a küldetésekhez szervesen nem kapcsolódó érdekességekre is bukkanva, de igen nagy örömmel tobzódunk majd a nagyszerű sztoriban és a dialógusokban is, és az a vicc, hogy úgy önmagukban engem személy szerint nem is érdekelnek a vámpírok, önmagában sosem igazán fogott meg ez a fajta mitológia, de ez a játék mégis annyira magával ragadó, hogy a negatívumok nálam gyakorlatilag semmit nem nyomnak a latba. Szerepjáték-kedvelőknek nem érdemes kihagyni (a többségnek nyilván bemutatni sem kell), részemről pedig csillagos ötös.