Előbb vagy utóbb sorra kellett kerüljön az a játék is, amivel minden elkezdődött... a "minden" alatt persze a felülnézetes akció-szerepjátékok áradatát kell érteni, melyekben a párbeszédeket és döntéshelyzeteket mellőzve inkább a kedves kis verőlegényünk/leányunk fejlesztgetésével vagyunk elfoglalva, na meg persze azzal, hogy a cuccainkat folyamatosan jobbakra cseréljük. Effajta irányultságuk miatt sokan sértésnek is veszik, hogy szerepjátékként emlegetik őket, még ha a szó amolyan "defektesebb" értelmében is - nekem ezzel az eljelöléssel még belefér, plusz ha úgy vesszük, az ARPG-ben az A betű akár fosztóképzőként is szerepelhet...:) Így vagy úgy, de az 1997 elején megjelent Diablo utóvégre tényleg létrehozott egy közkedvelt műfajt, a hatását pedig olyannyira nem tagadja senki, hogy az utána következő címeket gyakran a "Diablo-klón" elnevezéssel is illetjük. A szóban forgó klasszikust én magam csak valamivel később próbáltam ki, amikor a StarCraft végigjátszása után érdeklődni kezdtem a Blizzard további játékai iránt, és ugyan teljesen más műfaj, de ez esetben sem csalódtam. Azóta persze huszonöt év telt el, én pedig minimum tíz éve rá se néztem erre a horrorisztikus henteldére, úgyhogy szép emlékek ide vagy oda, mindenképp újra végig kellett vinnem, hogy egy értelmes bejegyzést tudjak kerekíteni hozzá. S lőn!

De milyen nehezen lőn... nem is tagadom, elég embert próbáló feladat volt, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul öregedett! Ezeket a játékokat ugyebár sokszor illetik a "klikkfeszt" jelzővel, amit én egy kissé túl szigorúnak találok, hiszen ha egy lecsapandó ellenségen nyomva tartjuk az egérgombot, akkor a karakterünk folyamatosan támadja. Viszont megdöbbenésemre a Diablo első részében ez még nem így volt, itt minden egyes nyomorult ütéshez újra és újra klikkelni kell (erről is teljesen elfeledkeztem). Közelharcossal kész rémálom az összes monsztát egyesével leütögetni, amit az alkaromba igen hamar beálló görcsök is bizonyítottak - nem akartam mágust indítani, mert úgy rémlett, hogy a területre ható támadások miatt nevetségesen könnyű lesz vele, egy idő után mégis inkább váltottam. Nem is csak az ínhüvelygyulladás elkerülése végett, hanem mert egy szimpla warrior-ral néhány szint után abszolúte szánalmassá válik a játékmenet. Látszik, hogy eredetileg körökre osztottra tervezték és csak később álltak át a valós idejű harcra, ennek emlékét őrzi a terep konkrét módon ugyan nem látható, de egyébként nagyon is érezhető négyzetrácsossága, valamint a csigalassú mozgás. Önmagában is baromi hervasztó ezzel a lajhártempóval közlekedni, de amikor előkerülnek az ellenséges íjászok és varázslathasználók, akiket egész pályaszakaszokon kell kergetni, amíg valami kiszögellésnél meg nem állnak, illetve amíg sarokba nem szorítjuk őket, mert egyszerűen nem lehet őket utolérni, na az már tényleg arcpirító. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ez tényleg ennyire okádék volt annak idején. Arról a "stratégiáról" nem is beszélve, hogy az életünkre törő dögök simán szétkapnak, ha bekerítenek, ezért szépen le kell cövekelnünk egy ajtóban, és meg kell várnunk, hogy egyesével beálljanak elénk és úgy kell őket leütni, máskülönben kb. végünk van. Ez valami überjó páncélzattal talán elkerülhető lett volna, de ilyen téren valahogy nem mosolygott rám a szerencse.

Nem akartam ennyi alapján végső ítéletet hozni, így amint mondtam, át is tértem a sorcerer-re, akivel ugyan valamivel haladósabb volt a téma, nála viszont az nehezítette meg a dolgom, hogy a varázslatokhoz mindössze négy, egyébként totál kényelmetlenül elhelyezett gyorsbillentyű áll rendelkezésünkre, szóval a Diablo 2-höz meg úgy akármelyik másik ARPG-hez szokva folyton az F1-re nyomtam a váltáshoz, ami rendre a help-menüt hozta elő... jaj. Na meg azért a villámokat eregető és tűzfalakat emelő úriember számára is kitaláltak fékező tényezőket... a mellékküldetések ugye alapból véletlenszerűek (nagy variáció azért nincs), de a közismert Butcher nevű démon többnyire befigyel és elég komoly kihívást tud okozni. Ezt a kihívást a varázslóval elég jól meg tudjuk oldani, mivel a szörnyeteg kegyetlen csapásait könnyebben elkerüljük a távolról való bűvigékkel vagy épp varázstekercsek használatával, viszont a vége felé bele lehet futni ebbe a Warlord of Blood nevű figurába, aki tűzre és villámra immunis - azaz mindenre, amivel elvileg sebezni tudnánk. A megoldás végül az lett, hogy folyamatosan kővé dermesztettem, majd leidéztem egy gólemet, ami egy idő után sikeresen lecsipkedte az életerejét... viszont a varázslatokhoz itt még véletlenszerűen tudtunk hozzájutni, úgyhogy ha valaki ezeket nem szerezte meg, az itt elég rendesen elakadhatott.

Oké, most valahogy csípőből beleszaladtam a negatívumokba, de azért jót is tudok mondani, nemde? Hogyne tudnék! A hangulat például verhetetlen. Kezdőhelyünk ez a bizonyos Tristram nevű falucska, az itt hallható zene pedig egyszerűen csodálatos. És ezt nem a nosztalgia mondatja velem, vagy mondatná bárkivel is, hiszen a delejes módon csengő gitárok örökre beisszák magukat az elménkbe: gyönyörűen szól és hihetetlen egyéni ízt biztosít. A műfajban szerencsét próbáló további játékok epikusabbnál epikusabb megszólalással próbálják egymás túllicitálni, de ezt az összetéveszthetetlenül sajátos audio-élményt még csak meg sem tudták közelíteni azóta sem. A földalatti katakombák és barlangok vagy épp a konkrét alvilág horrorisztikus zajai, zörejei és hangfoszlányai is megérik a pénzüket, még ha ezeknél már nem dalszerű kompozíciókat kapunk, hanem inkább az atmoszférateremtés volt a cél.

A másik, ami miatt nem tudom teljesen lehordani a programot, az a történet. Nyilván valamennyire ez is sablonos, hisz úgyszólván a sátánt kell legyőznünk a végén (amit mondjuk ki ne tenne örömmel), és persze ördögimádó, korrupt papok földi tevékenységére is pontot kell tennünk (ezt ugye megint csak ki ne tenné örömmel), tehát ezek a fajta panelek előkerülnek, viszont a befejezés teljesen felkészületlenül ért. Nyilván nem fogom elmondani, hogy mi is történik, az viszont biztos, hogy két vállra fektetett. Máig baromi hatásosnak érzem még azzal együtt is, hogy az események... hát, hogy is mondjam... fizikailag egy kissé nehezen megmagyarázhatók (oké, oké... mágia... jól van... itt még akár el is intézhetjük ezzel). Mindenesetre ütött, mint egy kalapács, ráadásul amennyire tudom, a sztori kiagyalói eredetileg valami szimplább lezárásban gondolkodtak, azonban a videót készítő brigád a saját szakállára úgy döntött, hogy "hé, mi lenne, ha inkább ez lenne a vége?", a fejlesztők meg csak néztek, mikor először látták, hogy mi történik itt és egyáltalán hogyan... végül persze rábólintottak, ami a döbbenetes mivolta miatt érthető is.

A játékot tehát korrajzi jellegén túl inkább a brutálisan jó zenéje és hangulata miatt merném ajánlani, na és persze a megrökönyödést keltő vége miatt, egyéb tekintetben viszont teljesen kihagyható. Ha valaki mégis kíváncsi a kezdetekre, én mindenképp a mágussal indítanék, bár még azzal is elég kezdetleges lesz az élmény. A tárgyak azonosítása és a kereskedelem itt még menükben lépkedve történt, a szörnyekből kieső tárgyakat sem jelezte semmi, úgyhogy erőteljes "pixel hunting"-ba kellett fognunk, vagyis az egérmutatóval pásztáztuk végig a terepet, hogy hová pottyant az adott cucc. A varázsitalok elfogyasztása is elég fapados, a faluba való visszateleportáláshoz pedig külön tekercs kellett, amiből ha elfelejtettünk venni, rosszabb esetben egész emeleteket kutyagolhattunk vissza egy feljáróhoz. A páncélzatok és fegyverek is igen kevés modellel rendelkeztek a karakterünkön való tényleges megjelenítésre nézve, viszont magával a grafikával nekem különösebb bajom nem volt, régi játékhoz képest szerintem még egész jó ránézni. Tetszettek még a shrine-ok is, amelyek ugye később is rendre megjelennek nem csak itt a sorozatban, de egyéb hasonszőrű címekben is. Ezekre klikkelve általában valami hasznos bónuszt kapunk vagy valami érdekes/poénos esemény történik, illetve néha akár meg is szívathat minket, úgyhogy ha nem tekintjük csalásnak, érdemes lehet menteni egyet, mielőtt megérintjük őket.

Akad hát néhány időtálló és tetszetősebb jellemző, viszont ezek többnyire nem magához a játékélményhez kapcsolódnak, így nem mentik, nem is menthetik meg annak kiforratlan, néha egyenesen primitív jellegét. Kicsit szomorúan írom, de a hármas a legjobb, amit adhatok rá, ha pedig zene nélkül játszanánk, még ennyit se érne. Csak a türelmeseknek, a komoly érdeklődőknek és a fanatikusoknak.