Olybá tűnik, hogy a nőuralom az utóbbi időben erősen elharapódzott itt a blogon: énekesnők, női vokalistákkal felvértezett együttesek, női androidos videójáték és még a legutóbb véleményezett film is ilyen szlogennel futott, hogy „a woman in trouble”. És mielőtt a feminizmus látszólag a nők érdekeiért harcoló, de a valóságban őket inkább félrevezető és szerencsétlenné tevő mozgalom hívének bélyegeznének, helyre kell szépen billentenem az egyensúlyt. No lássuk csak… szigorú arcélek, duzzadó muszklik, a tesztoszteront szinte vágni lehet, mindent áthat a túláradó maszkulinitás… mi más is lenne alkalmasabb e szent célra a tarsolyomban lévő anyagok közül, mint a Warhammer 40,000: Space Marine? Ha valakinek ez nem mondana semmit, akkor dióhéjban annyi a lényeg, hogy naggggyon kemény fickók tolják talpig vasban a háborút mindenféle csúfsággal szemben, ezúttal egy külső nézetes lövöldözős játék keretei közt. Érdekessége, hogy én személy szerint nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna elmarasztaló kritikával vele kapcsolatban, akárhová néztem, akárhol olvastam róla, mindenhol egyöntetűen dicsérték, elfeledett gyöngyszemként, egy letűnt, de szebb éra egyik utolsó bástyájaként emlegették. Ez persze mind szép és jó, de csak egyetlen vélemény van, ami számít, méghozzá az enyém:)!

A sok poénkodás nyomán mindjárt le is lőném a legvégsőt, csak hogy ne érjen senkit váratlanul és ne kelljen a szívgyógyszere után kapkodjon: nekem ez a game közel sem jött be annyira. Ennek számos oka lehet és van, egy lövöldözős játéknál élből találnom kell valamit, ami jobbnak sejteti az átlagnál, hogy egyáltalán nekilássak, mert egyébként hajlamos vagyok igen hamar elunni őket. Ezt a keresett pluszt ezúttal a Warhammer-tematika szolgáltatta, emlékeim szerint már máshol is említettem, hogy elég menőnek találom ezeket a figurákat, lényeket, valamint az őket körülvevő világ művészeti esztétikáját, így ha épkézláb sztorival nem is rukkolnak elő, a hangulat elcipelheti a hátán a produkciót.

A program ezen része nagyjából rendben is van, az elvárt küllemet imitálták, a szereplők is olyan benyomást gyakorolnak, hogy aki a virtuális világon kívül az univerzum terepasztalos, figurafestegetős lehetőségeivel is elfoglalja magát, jó eséllyel elégedetten csettint majd a látottak… láttán:). Nekem mindössze a sterilitás szúrta kissé a szemem: ahhoz képest, hogy jórészt romos, leharcolt placcokon keresztül vezet az utunk, valahogy keveselltem a piszkot, keveselltem a rozsdát, mintha kicsivel a harcok előtt egy goblin takarítóbrigád gyorsan végigsuvickolt volna mindent. Meg aztán ez a kissé elnagyolt, színtelen-szagtalan, konzolos érzetet keltő grafika is valahogy túl világos a kelteni kívánt atmoszférához. Mindezt persze a kor számlájára is írhatnám, mert 2011-ben jelent meg, és így visszaemlékezve más játékoknál is kimutathatóak voltak ezek a grafikai szimptómák, pl. a Dragon Age 2 is ilyen ingerszegényen festett. Csak aztán eszébe jut az embernek, hogy ekkorra a Crysis első része is szűk négy éves volt, és ha azt a szintet józan belátással nem is várnánk el, legalább némi törekvést mutattak volna, épp akár abban, hogy nem minden felület olyan tiszta, hogy a marcona űrgárdista felnyalhatná onnan a földre ejtett buggyantott tojást (bár lehet, hogy ő pont felnyalná akárhonnan).

Persze ha ez lenne a legnagyobb gond, örülhetnék. A történetbe belekötni talán övön aluli volna, mert ilyenkor jönnek mindig a hangok (mármint nem a fejemben), hogy „ez nem erről szól”, „ki kell kapcsolni az agyadat” és ezek variációi. Mégis, egy ennyire mutatós és érdekesnek tűnő univerzum esetén nekem valahogy jól esne valami értelmesebb, eltaláltabb história, de ilyesmit sajnos még egyetlen Warhammer-játék sem tudott villantani, amivel eddig játszottam (na jó, talán az Inquisitor kiegészítője rémlik, hogy az mintha már mutatott volna valami minimálisat). Odáig azért nem merészkednék, hogy nincs sztori, mindössze nem jó. Annyit mégis a javára írnék, hogy azzal ellentétben, amire számítottam volna, a Titus nevű főszereplő egész normális, nem egy agyatlan bunkó érzetét kelti a hangnemével, hanghordozásával, nem voltak tőle Gears of War-beli flashback-jeim:). Ettől függetlenül a sztori egy-két apróbb részletettől eltekintve kiszámítható, a nagy-nagy fordulat sablonos, de még egy összeszedhető hangnaplóban is lényegében előre közlik, nehogy véletlenül is meglepődjék bárki. Egyetlen témát, pontosabban egy kérdést azért feldobtak, ami még úgy érdekelt volna… de simán a levegőben hagyták, hogy legyen valami a folytatásra is, hát kösz szépen. Fogadni mernék, hogy erre a bizonyos kérdésre ők maguk sem tudják a választ, mert amúgy biztos elbüszkélkedtek volna vele, hogy milyen fájintos csavart találtak ki… de gondolom úgy voltak vele, hogy „na majd a folytatásra kitaláljuk”. Ehhez is csak gratulálni tudok…

Na de félre a sallangokkal, az élmény sava-borsát nyilván a játékmenet adja. Tudtommal a marketing része volt, hogy úgyszólván beintettek a már említett Gears of War-nak és az általa divatba hozott fedezékes harcra fittyet hányva inkább a klasszikus TPS-ek vonalát próbálták követni. A fejlesztést az a Relic Entertainment végezte, akik korábban a szintén Warhammer-es Dawn of War-t készítették el, csakhogy az még egy valós idejű stratégia volt, vagyis az a műfaj, amiben egész addig alkottak, úgyhogy épp elég kihívás lehetett nekik, hogy egyáltalán a perspektívaváltást sikeresen abszolválják. Vicces belegondolni, hogy ők így elvégezték azt az egy univerzumon belüli RTS-ről TPS-re való váltást, amit a Blizzard végül sosem tett meg a StarCraft: Ghost segítségével (mert ugye nagy bánatomra azt a játékot elkaszálták). Sokszor emlegetik is, hogy ahhoz képest milyen jó lett, hogy ez volt az első ilyen játékuk, de amennyi magasztalást kap, szerintem ez már túlmutat az „ahhoz képest”-féle érvelésen.

Akárhogy is, de eleinte sem voltam annyira hanyatt esve, szeretem, ha egy TPS-ben teljes kontrollt és gyors kezelhetőséget kapok, nagyjából úgy, mint a számomra úgyszólván etalonnak számító Max Payne esetében. Persze másképp mozog egy civil ruhás detektív és másképp egy páncélozott ultramarine, így valahol érthető a lomhább, sutább mozgás vagy az elnagyolt érzetű kezelés, de miután az egész inkább megszokás kérdése volt, így ez a benyomásom hamar javult. A puszta lövöldözéssel sem voltak olyan eget rengető gondok, bár különösebb megelégedést sem adott, inkább csak okénak mondanám. Volt viszont pár tényező, ami számomra jelentősen rombolta az élvezhetőséget, az egyik első ilyen az audió irányából támadott be. A játék első felében ugyanis orkok ellen harcolunk, akiknek ugye van egy beszédstílusa, mondhatni kissé beszédhibás stílusa, de folyton csak ugyanazt hajtogatják és egy ponton már elképesztően irritálóak voltak, ez az állandó üvöltözés, hogy „szpöjsz möríín” vagy „szpajsz mörííín”, mintha nem űrgárdista lennék, hanem valami tetves fűszeres, szinte az elviselhetetlenség határát súrolta. Legalább kicsit variálták volna, más WH-játékokban még mókásak is tudtak lenni, de itt…

Az ellenfeleink egyébként is ostobák, mint egy zsák szög, alig-alig helyezkednek, simán kinn maradnak a fegyvertűz kellős közepén, amúgy meg csak rohannak felénk ész nélkül, ha a hátukba kerültem, ügyet sem vetettek rá, hogy lövöm őket. Nem nagyon értem azokat, akik a mesterséges intelligenciát dicsérték, nem csinálnak mást, csak oldalaznak ide-oda, ennyi, semmi taktika, semmi bekerítés, az égvilágon semmi, csak érzékelik, ha rájuk zoom-olok és kikerülik a lövedéket, ennyi. A gránátokat persze ötven méterről is centire pontosan ránk tudják dobálni, de ez inkább cheat, mintsem ragyogó AI. Bár ki tudja, lehet, hogy amikor folyton a robbantható hordók mellett cövekeltek le, akkor megpróbáltak összezavarni, elaltatni a gyanakvásom… :)?

Mondjuk ilyen unalmas, interaktivitás-mentes környezetben nehéz is volna különösebb hadászati vívmányokat alkalmazniuk. Eltévedni nem nagyon lehet, persze a biztonság kedvért betettek egy „ide kell jönnöd”-ikont – hiába, 2011 a Skyrim éve is volt:)! De mi magunk sem tudunk semmi különöset tenni az ölésen kívül, legfeljebb gyűjtögethetjük a hangfelvételeket, illetve itt is ki lehet tépni a lövegágyúkat à la Halo 3, csak itt eldobatják veled, ha olyanjuk van, mi több, a kampány későbbi részében hiába vannak ott és hiába villognak, többé már nem szedhetjük le őket. El tudom képzelni, hogy az én játékom bugolt be egy ponton és mások ezt nem nyelték be, de attól még elég szánalmas.

Ugrás nincs, csak vetődés, ami belegondolva egy fokkal kevésbé röhejes, mintha ilyen hadifelszerelés súlya alatt még szökdécselnénk is, úgyhogy semmi gond. Inkább az volt fárasztó, amikor szűk helyeken dobálnak ránk egy rakás dögöt, aztán szépen belevetődünk valami sarokba vagy fennakadunk egy tereptárgyon és csak vergődünk szerencsétlenül, ilyenkor már nem nagyon van kiút közülük. Vagy hát itt lenne a szintén méltatott közelharci megközelítés, előtte valami tesztben egyenesen olyat olvastam, hogy a lőfegyverek mellékesek, itt minden a testközelből való csépelésről szól… szerintem egyikünk valami más játékkal játszhatott, mert itt rengetegszer van, hogy a távolból lőnek és/vagy rakétáznak ránk, más szóval fújhatjuk a szekercéinket, láncfűrészeinket és pörölykéinket. Vagy most nem értem, easy-n kellett volna játszanom és ott tényleg ez lenne a sláger?

Amúgy elég nagy marhaságnak tartottam, hogy sehogy máshogy nem lehet életet visszatölteni, csak közelharccal (pontosabban a kábára vert ellenfeleknél a „használ” gombot kell lenyomni), aminek amúgy megvan az a „bája”, hogy közben ugyanúgy sebezhetőek vagyunk és ránk robbantják még a holnap délutánt is, szóval olyan gyakran azért nem mosolyog ránk az önfeledt trancsír, mint azt talán gondolnánk vagy szeretnénk. És amikor teljesen távolságivá válik a küzdelem, már esélyünk se lesz visszatölteni, néha pár centi élettel vergődtem el a következő csatáig, ahol két nagyobb lövésből leszedtek, ráadásul baromi messzire hajított vissza az utolsó checkpoint-ig. Ezeket nem mellesleg sikerült elég hülyén elhelyezni, a konkrét akció kezdete helyett mindenféle előzetes vacakolásba, sétálós-pofázós részekbe dob vissza, az életemet eluntam már tőle… egyébként is retek mód gyűlölöm, amikor egy játék kiveszi a kezemből a karakterem irányítását, pl. a dumálások alatt erőszakkal lelassít, hogy csak cammogni tudjak. Most attól nem leszek képes kevésbé figyelni az amúgy abszolút érdektelen történetre meg szövegelésekre, mert közben le van nyomva a shift gomb és tudok haladni is, zsenikéim…

Mindegy, térjünk át inkább a távolsági harcra: van egy alapstukker, amiből sose fogy el a lőszer plusz ott a további kínálat, de nagyon nem tetszett, hogy nem tudjuk szabadon összeállítani az arzenálunkat, hanem bizonyos típusok közt lehet csak váltogatni, pl. nem lehet nálam egyszerre a kvázi sniper (stalker bolter) vagy az itteni shoti (melta gun), választanom kell a kettő között. De miért? Most komolyan, miért is nem dönthetem el, hogy milyen fegyvert használjak? Ez akkora technikai bravúr kéne legyen? Vagy netán a háttérsztori szolgál valami magyarázattal, talán tiltja a Kódex Fegyverusz Hovarakusz? Ez még azzal együtt is nevetséges, hogy viszonylag gyakran lesz lehetőségünk fegyvertárolóknál módosítgatni. Létezik még a Fury-mód, ami gondolom nem csak afféle placebo-ként hat ránk, hanem tényleg emberesebbé válunk tőle, később időlassítást is biztosít a lőfegyveres harchoz, vagyis mindenképp szívesen látott elem.

Valahol azért érezhették, hogy egy kissé karcsú lenne, ha a sima lövöldözésben-darálgatásban ki is merülnének a lehetőségek, úgyhogy lesz vadászgépből való lövöldözés is, illetve kapunk egy ún. jump pack-et, ennél már egész jó móka, ahogy a magasból lecsapunk és gyengéden porhanyósítjuk a delikvenseket. Ekkor csak két fegyver lehet nálunk, plusz ezt a masinát is levetetik velünk, ha úgy gondolják, nehogy már jól érezzük magunkat vagy élvezetesebb legyen a játék, áh, miért is engednék… ennek megfelelően össz-vissz háromszor ha használhatjuk az egész játékban.

A közepe felé behozott lövegtornyok is elég gagyik és unalmasak voltak, ráadásul a találatok detektálása olyan vacak, hogy ládák mögé beállva simán ki lehetett lőni őket. Ezt most úgy értem, hogy elég volt, hogy egyszer bevillanjon rajtuk a célkereszt, a ládákon keresztüllőve is szétkaphattam őket. Hogy ezen nevetni vagy szörnyülködni kéne inkább, azt mindenkinek az egyéni felfogására bízom (ahogy végeredményben minden mást is), viszont amikor ilyen remek játéktechnikai fogásokkal találkoztam, hogy pl. kinyitok egy ajtót és a távolból máris három helyről egyszerre lőnek rám, a fél életemet azonnal lecsapva… ez igen, gyerekek, ezt hol tanultátok? Micsoda géniuszi módszer, ezt tényleg a fejlesztői sulikban kéne tanítani…

Összefutunk majd mindenféle páncélozott barmokkal, de ezekre komolyan az atomot is rá lehetne robbantani és azt is bírnák, tényleg már csak röhögni tudtam azon, hogy mennyit kell már beléjük pumpálni, ennyire azért nem tűntek páncélozottnak. És el ne felejtsem, hogy többnyire vannak társaink is, ami először áldásnak tűnt, mert néha kicsit lefoglalták az ellenséget, de idővel inkább vegytiszta átoknak bizonyult, mert gyakorta kerülnek az utunkba és nem lehet tőlük mozdulni se, most tényleg nem bírták megoldani, hogy félreálljanak? Amúgy meg csak agyatlanul kóvályognak, lődözgetnek, nagyon nem hatja meg őket, hogy épp élet-halál harcot vívok kettejük közt valami berzerker-módban daráló degenerált döggel… később egyre inkább csak azt láttam, hogy folyton elém állnak, nem lehet tőlük látni, rosszabb esetben mozogni vagy kitérni sem, a végén már kb. a pokolba kívántam őket, úgy megszívattak néha.

Általában véve tehát túl kusza, túl kaotikus volt a harc ahhoz, hogy igazán felhőtlenül élvezni tudtam volna, és valahogy nehezen tudnám elfogadni azt az érvelést, hogy ez Warhammer, ennek ilyennek kell lennie, vagy valami hasonlóan mazsola dumát. Pláne, hogy a vége felé már olyan szakaszok jönnek, hogy gyógyítani se tudod magad, indulhat a cumi time - igazából a játék utolsó harmadában már egyre fárasztóbb hülyeségekkel próbálnak a játékos idegeire menni, elég pocsékká válik, inkább csak dacból vittem végig, mintsem azért, mert élveztem volna vagy mert szórakoztatott... azt pl. nagyon „bírtam”, mikor néhány balfék nyitogatta a térkapukat (mert előkerülnek a káosz erői is, ezzel talán nem lövök le semmit, folyton felbukkannak), na mondom ezeket kell kiiktatni. Le is szedtem őket és a világ legnagyobb nyugalmával mentem be a maradék közé, hogy őket már szép kényelmesen leszedegessem, hisz nincs utánpótlás – a nagy fenéket nincs, épp ebben a pillanatban bukkant fel egy osztagnyi nehézlovasság, akik annak rendje és módja szerint másodpercek alatt kivégeztek, hisz nagy bátran berongyoltam közéjük. Kérdem tisztelettel, ezek honnan a búbánatból bukkantak elő?! Mi ez az ótvar dizájn, ki találta ezt ki? Külön vicc volt, hogy az átvezető videóból hátramaradt hullába persze megint frankón bele lehetett akadni, csodás…

Aztán a boss fight, vagyis inkább a csatlósaival való ütközet, na az még bőven hitvány lett... valami ilyesmi lehet a soulslike stílus is, az alap csúzlit leszámítva minden lőszerem elfogyott és csak ugrabugráltam a chaos marine-ek ütései elől, gyűjtögettem a Fury-ra, amivel aztán nagy nehezen levagdaltam őket, közben az idióták nyomták a programozott sablonszöveget, hogy "kill dö szpéjsz mörinz!", tehát többes számban, miközben csak Titus nyomorultkodott ott egyedül... a főbarmot meg egy ócska QTE-sorozattal kellett lerendezni. Oké, legalább hamarabb letudta az ember, mintha ezt is megdobták volna a végtelenhez közelítő életerővel és csak nyelte volna a lőszert, mint boci a tejcsit, na de amúgy halál frankón csak ennyire tellett?

Zárszóként nem is nagyon tudok mást mondani, mint hogy elég gyenge eresztés lett, inkább csak a jellegzetes körítés dob rajta valamennyit, bár szívem szerint én még a Warhammer-őrülteknek is csak óvatosan ajánlanám, inkább a buta, agyatlan, primitív lövöldözés szerelmeseinek merném. Viszont az én szívem mégiscsak más ritmusra verhet, mert ugye mint mondtam, bárhova is néztem, rajtam kívül mindenki elalélt tőle, szóval objektíven megközelítve inkább azt mondanám, hogy akit érdekel, próbálja ki, aztán ha tetszik neki, élvezze. Ez nem az a játék, amelynél furcsán, gyanakodva méregetném azt, akinek bejön, a személyiségére nézve ebből nem vonnék le következtetést. Van persze példa ilyen játékokra is, azokkal pl. nem szívesen lennék egy helyiségben, akik istenítik a The Last of Us 2-t vagy a Silent Hill 2 remake-jét jobbnak tartják az eredetinél, na még csak az hiányozna, távozzanak tőlem sántán… de amint mondtam, a Space Marine nem ilyen, a hozzá való viszonyulás alapján nem teszek különbséget ember és ember között. Mindettől függetlenül nálam a közepest sem éri el, hármas alá.