Popzenékből pangás van itt nálam, talán nem baj, ha olykor egy kicsit bővítem a repertoárt. Persze színtiszta popzene az én házam tájékán nem található, de a sokszínűség kedvéért elő tudok szedni kommerszebb cuccokat, amelyeket még jobbára fiatalabb koromban hallgattam. Nagyjából ez áll Avril Lavigne-ra is, aki már olyannyira kommersz, hogy nem is nagyon kell bemutatnom senkinek, de mivel a könnyű befogadhatósága mellett eleinte egész kellemes alternatív rock-os alapokra építkezett, így aztán én sem vetettem meg a sok töményebb-keményebb muzsika közt. Ettől függetlenül az évek során elmaradozott mellőlem, melynek nem is csak az lehetett az oka, hogy úgymond kinőttem belőle, de ő maga is inkább a butább, felszínesebb, vagy hogy mást ne mondjak: idiótább irány felé kezdett sodródni (különös tekintettel a Girlfriend című sajnálatosan slágerré vált, egyúttal alávaló üzenettel rendelkező… izére, ami úgy nagyjából egy életre elvette a kedvem attól, hogy foglalkozzam az újabb dolgaival). Viszont erősen úgy rémlett, hogy a második albuma, a 2004-es Under My Skin még bőven méltó volt arra, hogy újra felidézzem.

És tényleg! Az első szám legalábbis semmiképp sem cáfol rá erre: Take Me Away címen fut és a bemutatkozó korongját idéző akkordbontásokkal indít, de még ennek ismeretében is meglepően szenvedélyes, magához képest még súlyosnak is mondható refrénnel arat (mondom, szigorúan csak magához képest:)). Tudtommal nem is lett belőle klipnóta, de amelyekből igen, azok szintén nem lettek rosszak. Az agyonjátszott My Happy Ending-et biztosan mindenki ismeri, ám ilyetén jellegével együtt sem tudott idegesíteni, mert bár nem ez a legjobb dal, de mind a zenéje, mind az énektémái fülbemászóak, erőltetettséget sem sugároz, magyarán nem bűzlik róla, hogy tudomisén, öt producer dugta össze a fejét, míg nagy nehezen megszülték (ha mégis így történt volna, akkor ügyesek voltak:)). Tán csak az efféle összetört szívű szövegek hatottak némiképp furán a(z akkor még) leányzó szájából, mert én akármerre néztem, mindenhol azt láttam, hogy odáig vannak érte, szóval akármelyik ujjára talált volna tíz manust. Nekem mondjuk küllemre pont nem találkozik az ízlésemmel – persze annyi objektivitás van bennem, hogy értsem az elaléltság okát.

Szintén klipes dal az érettebb, érzelmesebb hangulatú, de ezzel együtt is abszolúte ragadós, űzöttséget és elveszettséget átadni hivatott Nobody’s Home, és a nyitószám mellett valószínűleg a legjobb az albumon (nekem mindenképp). Ugyancsak erős lett az őt követő Forgotten, aminél továbbra sem a rágógumizós hangvételt erőltetik – itt némi zongorát is hallani, de el tudom képzelni, hogy valószínűleg az egész dal azon íródott és csak később hangszerelték át rockosabbra. Csípem még a zárás kedvéért ultralight punkra váltó I Always Get What I Want-ot is, aminek értelemszerűen még a szövege is jobban illik az előadóhoz, el is hiszem, hogy csupa pozitív diszkrimináció érte és kb. azt ért el, amit csak akart.

Ami viszont a többit illeti, jórészt inkább az „elmegy” kategóriába tenném őket néhány középszerűbb vagy gyengébb próbálkozás társaságába. A szövegek például nem mindig sikerültek valami fényesen és ez néhány jó irányba tendáló szösszenetet is lejjebb ránt, ilyen mondjuk a semmimondó-bugyutácska How Does It Feel vagy az idétlen manírokkal elkedvetlenítő Slipped Away. A tempósabb He Wasn’t még úgy egész hallgatható, még akkor is, ha inkább ilyen unalmasabb, „egyetemisták-készülődnek-az-esti-bulira”-féle sablon, vagy a virágos hangulatú Who Knows se annyira elviselhetetlen, de a jótól azért pár hajszállal elmaradnak. Ugyanúgy őszintétlen a mosolyom a flegmázós-műmájer Freak Out vagy az engem kissé irritáló billentyűtémával bíró Together esetén. Kifejezetten rossznak vagy épp hallgathatatlannak egyik számot sem mondanám, de sokszor már túl szirupos, túl tinilányos, aminek ki vagyok téve. Az ének is affektálóvá tud válni, nem mindig sikerül abban a tartományban tartani Lavigne egyébként sajátos és felismerhető stílusát, ahol kínos feszengés nélkül élvezhető.

A populárisabb zenék többségéhez hasonlóan ez a lemez is inkább vegyes érzetet kelt: vannak időtállónak mondható darabok, de sok helyütt rezeg a léc és bizonyos kor fölött már erősebb kihívást nyújt a hallgatása. Egy kicsit mondjuk töprengek itt azon, hogy a végére talán már túl szigorúan fogalmaztam, egy négyes alá azért megadható neki. Emlékeim szerint az első korong közelebb állt hozzám, egyszer talán ahhoz is visszatérek és beszámolok a történtekről:).