A filmekhez, filmekből készült videójátékok általában ritkán kecsegtetnek sok jóval, különösen akkor, ha egy kiadó nem csak úgy lecsapott egy licencre, vagy már a birtokában lévő szellemi tulajdonból próbál kisajtolni némi jövedelmet, hanem élből egy premierhez kell igazíttatni a megjelenést. Evidens, hogy ilyen körülmények közt milyen terhek nehezednek a fejlesztőkre, akik nemhogy a fantáziájukat nem engedhetik szárnyalni holmi innovatív játékelemek reményében, de örülhetnek, ha egyáltalán sikerül a kész végeredményt a kívánt időpontra leszállítani. Manapság egy fokkal már jobbnak tűnhet a helyzet, de egy időben tényleg elég nagy magabiztossággal lehetett legyinteni, ha egy hasonló program jött velünk szembe. Ennek dacára mégsem volt elvetélt ötlet ilyesmibe fektetni, mert ha a józan észt és megfontoltságot kellő mennyiségű rajongónál írja felül a rajongás, máris nyereséges az üzlet. Az ezredforduló környékén pedig keresve sem lehetett találni lázasabb odaadást kiváltó mozis élményt, mint ami az első Mátrix-filmet övezte, így az Enter the Matrix esetében is borítékolni lehetett a sikert. Legalábbis a minőséget bőven nem garantáló anyagi sikert, és mivel kölyökkoromban egy haveromék konzolján valamennyit elbohóckodtunk vele, nemrégiben kíváncsi lettem, hogy vajon azért nem vittük végig, mert rajta is fogott az „átok”, vagy simán csak rámozdultunk valami újabbra, másra?
Mindenekelőtt értékelendő, hogy vették a fáradtságot és nem csak úgy egy az egyben akarták átrángatni valamelyik filmet, hanem kiegészíteni próbálták azokat. A sztorit egyenesen a rendező testvérpár írta meg, jórészt a második résszel fut párhuzamosan, illetve némiképp összeköti azt a harmadikkal. Ebből már sejthető, hogy ez a játék is kész kellett legyen, mire a folytatás a mozikba került… mindenesetre a digitálisan megalkotott jeleneteket élőszereplős, a filmektől megszokott színvonalú átvezetőkkel vegyítették, melyek akár az Újratöltve valamilyen bővített-, vagy rendezői változatában is felbukkanhatnának. Már amennyiben nem szembesülnénk itt-ott költséghatékony megoldásokkal, gondolok itt olyanokra, mint mikor hőseink a telefonhálózaton keresztül visszatérnek a valódi világba, az ilyenkor megszokott CGI-effekt viszont elmarad, helyette jótékony módon a világítás hagy ki, miközben eltűnik az adott szereplő).
Egyébiránt azt se lehet mondani, hogy teljesen jelentéktelen adalékinformációkkal traktálnának minket, hisz egy ponton pl. arra próbálnak több fényt vetni, hogy két film között miért változott meg az Orákulum külseje (persze a legtöbben tudjuk, hogy a valóságban az eredeti színésznő elhunyta volt az indok, mégis próbálták valamiképp a sztoriban is megindokolni). Aztán ott van még Perszephoné karaktere, amely szintén kapott némi… árnyalást, bár egyrészt ami infóval itt kiegészítették, az nekem valahogy nem hiányzott – valójában inkább érződik tőle sekélyesebbnek, mint mélynek –, másrészt másodjára-harmadjára kell kb. ugyanazt végignéznünk, amit a vásznon már láthattunk, így önismétlővé válik (számomra még ízléstelenül is hatott).
Maga a játék külső nézetes lövöldözés közelharccal és némi járművezetéssel megspékelve. Kezdéskor választhatunk két filmes mellékszereplő, nevezetesen Niobe és Ghost karaktere között. Én az előbbi mellett döntöttem, illetve később Ghost-ot is megnéztem, hogy hogyan muzsikál, de kezelésre úgy tűnt, hogy teljesen megegyeznek. Később megtudtam, hogy sokan nehezményezték, amiért nem Neo-val hagytak minket nyomulni – nekem ezzel nem volt semmi bajom, ezt a felállást érdekesebbnek találtam, plusz a szavatosságnak is jót tesz, ha a vállalkozó szellemű fanatikusok kétszer vihetik végig anélkül, hogy teljesen ugyanazt kapnák (mert a két nézőpont okán a történetben akadnak majd kisebb eltérések).
Más kérdés, hogy ehhez a mutatványhoz tényleg nem árt fanatikusnak lenni, mert akadnak itt elég komoly gondok. Az alapvető gameplay egyébként nem lenne annyira vészes: természetesen adja magát az első film után elhíresült bullet time, avagy időlassítás, ami egész elviselhetővé tudja varázsolni az amúgy felettébb fadapos, ráadásul automatikus célzással enyhén triviálissá degradált lövöldözést, így a maga primitív voltában akár szórakoztató is tud lenni. Ennél egy fokkal érdekesebb, vagy legalábbis jópofább a közelharc, a filmek mintájára itt is jó érzés lerugdosni az emberkéket, aztán a földön továbbrúgni őket, ezt tök frankón leanimálták a korhoz, na meg a játék egyéb részeihez képest. Mondjuk volt, hogy egy híd-féleségen kezdtem el lekungfuzni pár kommandóst, mire a nagy koreográfia közepette egyszer csak letáncikáltam a mélybe… újratöltés után inkább maradtam a bevált módszernél, vagyis szitává lőttem őket:)
Mechanikák tekintetében említhető még a lefegyverzés, illetve egyszer-egyszer hátulról, csendben is ártalmatlanná lehet tenni az ellenséget amolyan botcsinálta lopakodás közben, de teljesen felesleges ilyesmivel vacakolni, lerugdalni vagy kilyuggatni őket sokkal gyorsabb és célravezetőbb, na meg kevésbé… Mátrix-idegen. Valójában bármivel is próbálnak hozzáadni valamit a megszokott lövöldözéshez és verekedéshez, valahogy mindig bakot lőnek. TPS-nézetből pl. át lehet váltani FPS-be, de úgy igencsak nehézkessé, ócskává válik az egész – ez főleg akkor bosszantó, ha valamilyen feladathoz szükség van erre és célzott lövéseket kell leadni, vagy ha épp a mesterlövészpuskát vagyunk kénytelenek használni. Ennél is pocsékabbak a szintén belső nézetű járműves szakaszok: persze nem hallgathatom el, hogy én eleve nem szeretem az autós játékokat, de ha más játékokban valamiért vezetni kell, nekem nem úgy rémlik, hogy ilyen nehezen manőverezhető kínlódás lenne és kb. a legkisebb mozdulatra is megpördülnénk a tengelyünk körül. Továbbá előfordulnak olyan küldetések, melyeknél mások életerejére is figyelnünk kell, védenünk kell őket, ezek sejthető módon, szinte elvárhatóan penetránsak, mint ahogy azt a legtöbb játékban tapasztalhatjuk, ahol ilyesmire vetemednek.
Innentől pedig nagyjából minden jellemző, amit pluszban felsorolhatnék, a negatívumok táborát erősíti. Amikor pl. eljutunk odáig, hogy valamilyen új metódust akar megtanítani nekünk a program, mint mondjuk a gránátok használatát vagy bármi effélét, az ehhez hasonló tippek és trükkös fogások csak felvillannak a képernyőn, de elolvasni már nem tudjuk, egy menüpontból kell utána előguberálni őket. Ez akár még amiatt is lehet, hogy a mostani, nyilván nagyságrendekkel gyorsabb processzorok mellett egyszerűen csak irreálisan felgyorsult a betanító szövegezés, az viszont már tisztán önhibájukból eredő furcsaság, hogy egy irányjelző lebeg a fejünk fölött, ami folyamatosan mutatja, hogy merre kell mennünk és milyen messze van még a cél. Azt hittem, hogy az ilyesféle kézfogós vezetésben a BioShock volt az úttörő, de lám, már évekkel korábban ott lappangott a fejlesztőkben, hogy a játékosokat teljesen hülyének kell nézni, pedig javarészt nem is nagyon van lehetőségünk különösebben elbóklászni. Erősen zavaró még, hogy az automatikus mentési pontoknál nem egyszerűen csak kiírja, hogy megtörtént, hanem folyamatosan rákérdez, hogy akarunk-e menteni, van, hogy két percet se tudunk megtenni enélkül, szóval rendesen meg tudja törni a ritmust.
A küllemet illetően csodát nyilván nem vár az ember, hisz régen volt már 2003, ám akárhogy nézem, elég rút ez a játék. Még akkor is, ha gáláns vagyok, és nem az olyan kortársaihoz mérem, mint mondjuk a Prince of Persia – Sands of Time, a Silent Hill 3 vagy a Beyond Good and Evil, de ha csak a két évvel korábbi Max Payne-nel vetem össze, akkor is szegényesen fest. Ezen felül is kiugranak olyan igénytelenségek, mint a karakterek totál merev törzsének és végtagjainak béna összekapcsolása (ahogy a létrákon mászkálnak, már-már megmosolyogtató), az olyan durva grafikus bug-okról nem is beszélve, mint amikor egy repülő a teljes külső burkolata nélkül szambázott a kifutópályán…
Szinte minden fronton látszik tehát, hogy ezt a játékot is kutyafuttában dobták össze egy filmhez, igazából csak a Mátrix-hangulat és a közelharc miatt érdemes végigvinni, megtapasztalni, hogy ilyen is van (illetve a filmből származó zene is sokat hozzáad), ezek nélkül egy teljesen érdektelen, gyengus TPS lenne – viszont a Mátrix-hangulat és a közelharc miatt tán azt mondanám, hogy a filmeket kedvelők türelmesebb rétegének mégis érdemes lehet végigvinni. Mint fentebb írtam, a maga primitív voltában szórakoztató tud lenni, az a néhány irritáló, kókler szakasz csak egy kisebb részét teszi ki az amúgy sem túl hosszú, tán olyan négy-öt órás játékidőnek, szóval kis eltökéltséggel azokon is átverekedhetik magukat. Evégett az értékelésnél is gáláns leszek, legyen hármas alá – ennél feljebb bármiféle mozis vonatkozás kedvéért sem mehetek, már csak azért sem, mert kétszer tutira nem lennék hajlandó végigjátszani, vagy úgy egyáltalán játszani még vele, egyszer bőven elég volt.
(Utóhangként még annyit, hogy bőven a játék befejezése után, már csak a bejegyzés írása közben fedeztem fel, hogy létezik itt egy menüből elérhető „hacking”-opció is, amivel én magam egyáltalán nem foglalkoztam, mert azt gondoltam, hogy simán csak csalókódok beírására szolgál. Félig-meddig igazam volt, mert tényleg csalásokat lehet vele kioldani, viszont ezt egy DOS-hoz hasonló parancssoros megoldás keretében tehetjük meg, kb. ahogy Neo kommunikált Trinity-vel az első film elején - rajongók számára ez is egy vonzó hangulati elem lehet.)
