Idén januárban David Lynch is elindult minden földinek útján, életművében pedig olyan sokak által elismert filmeket hagyott maga után, mint a Kék bársony, az Elefántember vagy a Mulholland Drive (hogy a korszakalkotó jelzővel is illethető sorozatról, a Twin Peaks-ről ne is beszéljünk). Persze a teljesség igénye nélkül ott volt még a finoman szólva is kevésbé elismert Dűne, a nem túl gyakran emlegetett Lost Highway vagy a legutolsó, egyszersmind talán legvitatottabb nagyjátékfilmje, a 2006-os Inland Empire. Megítélését ez utóbbi mű legfőképp annak köszönheti, hogy a nehezen értelmezhető rejtélyességet, a realitáson, az időn vagy akár különböző létsíkokon is túlhaladó cselekményszövést korábban sem megvető író-rendező itt olyannyira kitolta a határokat, ami a befogadhatóság terén már a rajongóinak is feladta a leckét. Létrejöttének körülményei miatt akár kísérleti filmnek is nevezhetnénk, hisz a forgatást kész forgatókönyv nélkül kezdték el, Lynch gyakorlatilag minden forgatási napon újabb néhány oldalnyi szöveggel állt elő, melyek alapján inkább hangulatokra, impressziókra koncentráló jeleneteket vettek fel, a történetmesélés eleinte még nem volt kifejezett cél. A filmkészítési konvenciókra további fittyet hányó tény, hogy az egészet egy digitális kézikamerával vették fel, mivel elmondása szerint a rendező érdekesnek találta a technológiát, pontosabban az így létrejövő képi világot tartotta alkalmasnak arra, hogy utómunkálatokkal sajátságosabbá, álomszerűbbé tegye az eredményt. Hogy én ezt mennyire tartottam jó ötletnek, az egyebek mellett a továbbiakból kiderül:).

Ami a történet megfoghatóbb részét illeti, lényegében egy forgatást követhetünk nyomon egy színésznővel a középpontban. Már amennyire bírjuk, mert a két főszereplő számára elkezd egyre inkább elmosódni a határ a filmbéli szerepük és önnön személyiségük között, míg végül már nem is lehet mindig tudni, hogy mi az, ami úgymond a „valóság”. Mindez jó eséllyel abból ered, hogy a forgatókönyv, ami alapján dolgoznak, egyesek szerint elátkozott: eredetileg Európában próbálták vászonra vinni, de az akkori főszereplőket meggyilkolták. A körülmények tisztázatlanok, de a szóbeszéd szerint az egésznek köze volt… valamihez, ami magában a történetben volt. Aki ennek alapján elkezdett izgulni, kíváncsivá válni, hogy vajon mi állhat a háttérben, jobban teszi, ha gyorsan elcsitítja mindezt, mert a helyzet sokkal szürreálisabban alakul annál, mintsem válaszokat kaphatnánk, vagy hogy egyáltalán értelme lenne feltenni bizonyos kérdéseket. Nekem is inkább az tetszett a filmben, hogy olykor egész ügyesen átvertek azzal, ahogy a különböző síkok választóvonalait átlépik: sokszor teljesen elhittem, hogy amit látok, az a film szerinti valóság, mire az illúziót megtörve kiderült, hogy csupán a forgatás része. Emellett említésre és lényegében elismerésre is méltó, hogy ugyan nem kifejezett horrorfilmmel van dolgunk, de egy-két jelenet egészen vérfagyasztóra sikeredett, ahogy groteszkségükkel teljesen váratlanul a nézőre törnek.

Innentől kezdve viszont inkább vegyes és visszás eredményeket tudok a kész alkotásnak tulajdonítani: az egyik nagyobb problémám maga a főszereplő Laura Dern. Most lehetne itt kerülgetni a forró kását, de az a nagy helyzet, hogy ez a nő egyszerűen nem szép. Amivel persze vagyunk így egy páran, csak ugye a sztori szerint itt el kéne hinnem, hogy ezért a színésznőért bomlanak a férfiak, a főszereplőtársának szintén erős kísértést jelent, míg a férje jéghideg, szinte mániákus féltékenységgel figyeli… egy alkalommal pedig egy társaságban kezdik el illetlen módon méltatni külsejét, én meg csak csóváltam a fejem, hogy komolyan? Mi most ugyanarra az emberre gondolunk? Színésznek persze ettől még lehet jó, de itt ez sem mindig derül ki. Igazi jelenléte inkább akkor van, amikor a sok közül valamelyik változata (vagy személyisége… vagy álombéli alakja… vagy inkarnációja) egy sötét irodában ül le egy fickóval, akinek mindenféle obszcén, vulgáris marhaságot mesél az életéből, viszont néha olyan módokon is megnyilvánul, hogy az már kínossá válik.

Ez persze jó eséllyel rendezői utasításra történt, amit pedig direkte debilnek szánnak, azt már tényleg magas művészet lenne úgy előadni, hogy valamiképp mégse hasson annak. Más szereplőkkel nem volt hasonló gondom, vagy talán úgy kéne mondanom, hogy más színészeket nem állítottak ilyesféle kihívások elé, Dern-ön kívül más korábbi Lynch-kollaboráns is felbukkan, mint mondjuk Harry Dean Stanton, Justin Theroux, Grace Zabriskie vagy a csupán hangjában jelen lévő Naomi Watts, ők mind jól hozzák, amit kell. Az újonnan érkezettek nemkülönben, mint például a már ekkortájt is veteránnak számító Jeremy Irons, ahogy valószínűleg a végső változatból szinte teljesen kivágott Nastassja Kinski-re se lett volna különösebb panaszunk, ha az alakításából mondjuk láttunk is volna valamit:).

Ellenben újabb sirámom már a látványt kell érintse, ugyanis ezt a filmet nem valami kellemes nézni. Sajnos itt kell visszakanyarodnunk a már említett kézikamerás felvételi metódushoz: Lynch beleszerelmesedett ebbe a teljesen köznapi, mára pedig az okostelefonok miatt már nem is nagyon használt technológiába/eszközbe, ami feltehetőleg kielégítő módon találkozott a fejében létező elképzeléssel, épp csak nekem, az egyszeri nézőnek olyan néha, mintha valami amatőr családi videót látnék. Még az elvontabb jeleneteknél sem látom, hogy ez bármi extrával erősítette volna a rejtelmességet vagy akár a hangulatot (bár utóbbi nyilván erősen szubjektív). A legrosszabb az volt, amikor a film második felében átkerülünk Lengyelországba, ahol mellesleg többször is felbukkan a film afféle mumusa, ez a Fantomnak nevezett figura, aki emberi voltában valamiféle hipnotizőr és csúnyán rá tudja kényszeríteni az akaratát másokra. Korábban említettem néhány részt, amelyek valóban ijesztőek – nos, ez a Fantomra egyáltalán nem áll, holott épp neki nem ártott volna valami fenyegető, vagy legalább baljós, nyugtalanító aura, egy alkalommal még kifejezetten röhejes is, ahogy megnyilvánul, képtelen voltam komolyan venni, inkább csak szörnyülködtem. Ezen az egészen a helyszínválasztás sem segít, az egyik felbukkanásánál pl. olyan sufnituning az egész, hogy akár itt Magyarországon is felvehették volna egy faluban, mondjuk valami leharcolt fészer mellett, egyszerűen semmilyen szinten nem gondolná az ember, hogy egy Lynch-filmet néz, még úgy sem, hogy egyébként szokatlan, buggyant dolgokat lát.

Maga a történet, valamint annak értelmezhetősége… igazság szerint a másik nyavalyám, hogy nem teljesen tudok önállú műként tekinteni a filmre. Egyfelől megjelennek itt a rendező Rabbits című minisorozatának szereplői, tehát ezek az emberszerű nyulak szép nagy fülekkel, illetve annak helyszíne – mindez nem akkora gond, mert én csíptem azokat a kis szösszeneteket, viszont miután a teljes sztorival szembesültem, további hiányérzetem támadt. Persze nem arról beszélek, hogy tutira megértettem volna akár az évek távlatából is, miről is szólt ez az egész, de ismerve Lynch keleti filozófiákhoz és a kapcsolódó vallásos gyakorlatokhoz való vonzódását, bele lehet itt látni a lelkiismeret-furdalástól a reinkarnáción át a spirituális bűnbakkeresésig viszonylag sok mindent. És itt most nem kevés sok szöveget kellett kitörölnöm, mert összességében túl sokat mondtam el előre, illetve bizonyos korábbi filmjeit is elrontottam volna annak, aki még nem látta őket, viszont amire végül nagy vonalakban jutottam, hogy miről szólt a film, azt lényegében már nem is egyszer eljátszotta velünk a jó öreg. Annyival talán nem vétkezek nagyot, ha elmondom, hogy már az eggyel korábbi filmje, a Mulholland Drive is egyfajta variációja volt a Lost Highway-nek, és ha csak távolabbról is, de az Inland Empire ismét csak ugyanazt a témát boncolgatja némi extra adag hagymázas körítésbe és szimbolikába csomagolva. Ezért is okozott némiképp csalódást és emiatt mondom, hogy nem teljesen áll meg a saját lábán. Az pedig zavarni nem különösebben zavar, hogy a sztori cseppet sem világos, sokkal inkább feszélyez, hogy magával ragadni sem tud úgy, mint más filmjei, értelmezhetőség ide vagy oda.

Esetenként előfordul némi meztelenség is, de hogy ez mennyire nevezhető öncélúnak, a történet teljes megértésének hiányában nehezen tudnám egyértelműen megállapítani. Alapvetően nem kedvelem az ilyesmit, úgyhogy inkább hajlanék az öncélúság felé, arról nem is szólva, hogy az egyik esetben kifejezetten nonszensz körítésben kerül elő.

Azon pedig, hogy milyen osztályzatot kapjon, még e pillanatban is töprengek, pedig természetesen nem most láttam először. Annyi biztos, hogy ha valaki nézhetetlen baromságnak tartja és egyest ad rá, azt minden további nélkül meg tudom érteni. Egyetérteni nem tudnék, de csodálkozni sem, eleve nem is mindenki nyitott a néhai művészember stílusára. Én viszont nagyon is kedvelem, mint rendezőt (nem foglalkoztat a kérdés, így rangsort sem hoztam létre, viszont ha egyszer elgondolkodnék rajta, könnyen kiderülhetne, hogy talán épp ő a kedvencem), de még ilyen szemmel sem sorolnám a legsikerültebb munkái közé – bár a legrosszabbnak sem mondanám, mert anno a Veszett a világ kifejezetten nem tetszett, na meg a Dűnéért sem vagyok túlzottan oda. Végül annyiban maradtam, hogy négyes alá, ami esetenként azért kéredzkedik a hármas irányába, de mindent összevetve elég kreativitást és érdekfeszítő elemet találtam benne, hogy ilyen szigorral mégse sújtsak le rá. Mindebben nyilván vastagon benne van a kifejezésmódja iránt érzett szimpátiám, ellenben az átlag filmnézőnek, a lilább filmek iránt türelmetleneknek, illetve a könnyed kikapcsolódásra vágyóknak (vagy mondjam azt, hogy avatatlanoknak?:)) inkább azt javasolnám, hogy hanyagolják. Eleve három órás, annyit pedig nem ér meg eldobni az időnkből csak arra, hogy utána bosszankodjunk (bár a nagyon elvetemülteknek jó lehet tudni, hogy extraként kiadtak még hozzá egy bő órányi gyűjteményt kivágott jelenetekből… na arra már nekem se volt cérnám, azért mindennek van határa:)).