A szemfülesebbek észrevehették, hogy amikor nemrégiben a Fallout: New Vegas-t fejtegettem, szokásommal ellentétben a kiegészítőkről egy szó sem esett. Elfeledve természetesen nem lettek, de az eredeti írás velük együtt talán már túl hosszú lett volna, ezen felül pedig vannak olyan tartalmasak, hogy megérdemeljenek egy önálló bejegyzést. Akadt persze egy-két kisebb DLC is, amelyek leginkább különböző tárgyakat, elsősorban fegyvereket adtak hozzá a játékhoz, esetleg néhány új perk, valamint trófeák, kihívások érkeztek velük. Bővebben ezekről nincs nagyon mit beszélni, inkább az új területeket behozó, persze sztorival is megáldott kiegészítőkre koncentrálnék, melyekre egyébként degradáló is lenne a szimpla DLC-kifejezést alkalmazni. Ilyen expanzióból négy darabot kaptunk, és ugyan mindegyikük önállóan is megállja a helyét, illetve szigorú sorrend sincs, melynek alapján javallott lenne a végigjátszásuk, néhány szereplő által érintőlegesen azért kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik ilyen szereplő a Brotherhood of Steel kötelékeiből származó (vagyis inkább elszármazott) Father Elijah, akinek az alapjátékban inkább csak a hírét hallottuk egynémely közelmúltbeli esemény kapcsán, itt viszont személyesen is találkozhatunk vele. Ugyanez vonatkozik a talán még rejtélyesebb Ulysess néven futó figurára, aki karakterünkhöz hasonlóan szintén futárként ismeretes, és aki különös érdeklődést mutat személyünk iránt. Ennek háttérére hazánkban egyébként elég bajosan került csak fény (már amennyiben eredetiben vettük meg a játékot), ugyanis a hozzá kapcsolódó kiegészítő valamilyen forgalmazói kavarás/nyerészkedés miatt csak hónapokkal később vált elérhetővé a számunkra – mi több, egy ideig azt sem lehetett tudni, hogy megkapjuk-e egyáltalán. Persze minden jó, ha vége jó, plusz manapság már egyben lehet megvenni az egész pakkot, de akkor azért elég rendesen megkérdőjeleződött bennem, hogy pénzt adjak játékokért, ha így bánnak a vásárlókkal. Szomorú, hogy pont egy ilyen minőségi cím kapcsán kellett felmerüljön ez kérdés, mint a New Vegas, amelyért tényleg dalolva csengettem ki a dohányt.

Elsőként érkezett a Dead Money, amely valószínűleg a legrendhagyóbb mind közül: már a legelején lépre csal minket a bevezetőben is említett Elijah, hogy aztán néhány hasonlóan járt figura kényszerített közreműködésével betörjünk egy kaszinóba, melynek pont a megnyitóestje előtt csapódtak be a bombák. Mindegy lesz, hogy mennyire ütős cuccokat szereztünk korábban, mindenünket elveszik, abból tudunk majd gazdálkodni, amit itt kapirgálunk össze vérrel és verejtékkel, kvázi pénznemként pedig az e helyütt használatos zseton szerepel majd, ezekkel lehet „kereskedni”, lim-lomokat átváltani rájuk az automatákánál. Mindennél persze súlyosabb fejfájdító tényezők is befigyelnek, mint például a mérgező köd, amiben nem sokáig lehet megmaradni vagy a folyton feltámadó gázmaszkos ellenfelek. Utóbbiakra gyógyír, ha valamelyik testrészüket széttrancsírozzuk, úgy már lenn maradnak, nem lesz azonban ilyen egyszerű dolgunk a sebezhetetlen hologramokkal, ahogy a mindenfelé elszórt rádiókkal és hangszórókkal sem. Tudni kell, hogy a jó öreg Elijah egy afféle rabszolganyakörvvel erőszakolja ránk az akaratát, engedetlenség esetén pedig bármikor lerobbanthatja a fejünket, azonban az említett eszközök bizonyos körön belül szintén reakcióba lépnek vele: a rádió-interferencia rövid időn belül szintén elsüti a nyakunkon viselt töltetet, szóval ha meghalljuk a csipogást, akkor tudhatjuk, hogy baj van. Némely típust manuálisan kapcsolhatunk le vagy akár szét is lőhetjük őket (már ha egyáltalán rájuk találunk a zűrzavarban), később azonban akadnak páncélozott típusok, melyeket hiába próbálunk bántani, legfeljebb a hozzájuk tartozó számítógépes terminálon keresztül helyezhetünk üzemen kívül (megint csak ha egyáltalán rájuk találunk). Majdhogynem egy túlélő játékmódot kapunk tehát, amit ízlés kérdése, hogy ki mennyire szívlel – én azért néha már bele-belefáradtam a szabad mozgásom ilyetén módon való korlátozásába, különöseképp hogy az újkori Fallout-játékok egyik rákfenéje, a nem mindig átlátható térkép bőven kifejti majd áldatlan hatásait, más szóval könnyen előfordulhat, hogy miközben kóvályogva próbálkozunk továbbjutni, sajnos átvitt értelemben is elveszíthetjük a fejünket, nem csak a játék valóságában:).

Mindezek miatt egy-egy újabb végigjátszásnál megszokott, hogy valamivel kedvetlenebbül látok neki ennek a kb. ötórás kis vesszőfutásnak, de a némiképp vesződségesebb játékmenetet megfelelően ellensúlyozza a remekül sikerült történet, az érdekes, ötletes társak, a kiváló párbeszédek és a változatos feladatok. És itt nem is csak arra gondolok, hogy mi mindent kell tennünk a végső cél eléréséhez, de a társainkkal kapcsolatban is előállnak döntéshelyzetek, és jó szerepjátékhoz híven még szövetkezni is tudunk az ellenséggel. Utóbbi döntésünk persze olyan mértékben befolyásolja a sztorit, hogy ezen a ponton véget is ér a játék, így nem tartom valószínűnek, hogy túl sokan választanák ezt, hacsak nem a legeslegvégére hagyják ezt a kieget… mindazonáltal értékelem, hogy a lehetőséget erre is megadták. Ötös alá.

A második Honest Hearts-ba már nem kell olyan gyámoltalanul, ágról szakadtan belekezdenünk, vihetünk magunkkal szinte bármit, mindössze egy súlyhatár az, ami gátakat szab, de ezt az akadályt jó eséllyel könnyen vesszük majd, inkább csak annyi a Dead Money-val való hasonlóság, hogy ha egyszer elindultunk a korábban vadrezervátumként üzemelő helyszínre, a főküldetés befejezéséig nem távozhatunk. Ezzel nagy terhet nem veszünk a vállunkra, nekem legalábbis úgy négy és fél óráig tartott legutóbb minden mellékszállal és eldugott helyszínnel együtt. Kisebb fejtörést inkább az okoz majd, hogy a felgyülemlett zsákmánnyal mihez kezdjünk, mert először egy, később pedig két illető lesz, akikkel kereskedhetünk, de elég hamar kifogynak majd a lóvéból (elvileg néhány nap után „feltöltődnek”, de nekem nem volt kedvem időléptetéssel szüttyögni). A történet ezúttal se lett rossz, afféle indián törzsek csetepatéjába csöppenünk, ahol központi alakként egy bizonyos Joshua Graham bukkan fel, akit jó ideje már csak „Burning Man” néven emlegetnek, miután híre ment, hogy túlélte az eleven elégetését. Korábban a Légió soraiban volt híres és hírhedt, végül eme kitüntető bánásmódban is ők részesítették, és kínjai közt ugyan rátalált valamiféle vallásosságra, melynek kapcsán érdekes beszélgetéseket tudunk folytatni vele, de a testét eltorzító lángokkal ellentétben a haragja nem hunyt ki. Újjászületett keresztényként van némi rálátásom a témára, és elsőre nyilván szimpatikus volt, hogy előálltak egy efféle karakterrel, de az írók nem hazudtolták meg világi voltukat, így Graham lényegében egy olyan figura, aki nem egyedül Jézus Krisztus áldozatába veti az örök életre való reménységét, hanem még mindig ott tart, hogy kimondva-kimondatlanul, de a saját cselekedeteiből akar üdvözülni, ezek által úgymond „kiegészíteni” a Megváltó munkáját, ami se nem szükséges, se nem biblikus. Erről árulkodnak az olyan mondatai is, mint hogy „az Úr segíti azokat, akik segítenek magukon”, ami lényegében a „segíts magadon, az Isten is megsegít” közismert szólása pepitában, mely szólás talán mondanom sem kell, de sehol sem szerepel a Bibliában és összhangban sincs az evangélium üzenetével. Az emberre helyezi a hangsúlyt Isten helyett, a magunk erejére összpontosít Isten ereje helyett. Hirdetői csak valami távoli istenségként tisztelik, aki vagy nem elég hatalmas, vagy nem elég szerető ahhoz, hogy segítsen, hogy tegyen értünk, ezért nekünk kell. Hamis kereszténység.

Ettől függetlenül továbbra is egy érdekfeszítő szereplőről beszélünk, és nem meglepő módon az a mellénk adott társ még inkább kedvemre való volt, aki jártunkban-keltünkben szívmelengető módon még imádkozik is értünk:). A legnagyobb élményt mégis egy olyan karakter adta, aki ottlétünk idején már nincs is az élők sorában, csupán a különböző rejtekhelyein hátrahagyott feljegyzéseiből ismerjük meg az élettörténetét, mely az írás minőségére nézve egészen fantasztikus, egyébiránt pedig mélységesen tragikus – az egész kiegészítő abszolút csúcspontját jelenti. Ezen kívül is találkozunk egy-két emlékezetesebb szereplővel vagy épp küldetéssel, de nem túl sokkal, és talán ezt tudnám csak hibaként felróni, illetve még a sziklás táj valamelyest egyhangú voltát, amit nem ártott volna feldobni még legalább pár csipetnyivel az egyébként meglévő adalékanyagokból (tehát még egy kicsivel több érdekes karakter és küldetéselem, ezekre gondolok). Még esetleg azt tudom felhozni, hogy itt már nem lesz lehetőségünk olyan messzire menni, hogy összeálljunk a vérszomjas White Legs-törzssel, az úgymond jó és rossz közötti döntést másképp hozták be, voltaképpen nem is teljesen fekete-fehér módon, nincs annyira kitáblázva, hogy „jó karma-rossz karma”. Akárhogy is, de súlyosabb panasszal nem tudok élni, a fősztori ugyan nem olyan erős, mint a Dead Money esetében (kis túlzással élve csak ide-oda rángatnak a térkép távol eső pontjai között), összességében mégis egy kicsivel afölé tudom helyezni, tehát ötös.

Az őket követő Old World Blues hangulat tekintetében hozott egy élesnek mondható váltást, itt ugyanis még nagyobb hangsúlyt fektettek a poénokra. Ez elsősorban a főbb szereplők kapcsán érhető tetten: tudósok, akik az agyukat átültetve robottestekben léteznek tovább és igazán mókás, olykor egészen buggyant párbeszédekbe bocsátkozhatunk velük… ó, és talán azt az elhanyagolható információt sem volna ildomos kihagynom, hogy amúgy kioperálták a gerincünket, szívünket és az agyunkat:). Előbbi kettőt szintetikus pótlékkal helyettesítették, az agyunk pedig minden valószínűség szerint az ellenük törő egykori társuk, Dr. Mobius központjában köthetett ki. Eleinte rejtély marad, hogy a lobotómia után hogyan maradtunk összeköttetésben az agyunkkal, és az igazat megvallva később sem biztos, hogy minden tudományos szempontnak megfelelő magyarázatot kapunk, mikor az úgymond főgonoszhoz is eljutunk, mindenestre az abszurd humor műfaján belül mindez talán még elnézhető. Nem mellesleg Mobius is egy haláli figura, a vele való végső diskurzusnál különösen nagyokat nevettem:)

Hasonló nyomvonalon mozognak a főhadiszállásunkon található különböző eszközök, berendezések, tehát az Auto-Doc, a kereskedő terminál, a különféle feldolgozó egységek, de még a vízcsap is, ugyanis mindegyik kapott egy személyiség-mátrixot, lényegében mesterséges intelligenciát, úgyhogy egy ponton simán leállhatunk beszélgetni a villanykapcsolókkal, akik egyébként féltékenyek egymásra és folyton vetekednek:). És itt először kell felemlegetnem a kiegészítőkkel rendre érkező új fegyvereket és ruházatokat, ugyanis ezek kiötlésénél is rendesen elgurulhatott a gyógyszer… Kezdetnek mindjárt ott van a K9000 nevű megtermett gépágyú, melynek oldalán egy kutya agya lubickol valami tartályban, és nincs is ennyivel elintézve, mert amikor előrántjuk ezt a fegyvert, lelkesen vakkant egyet, ha pedig eltesszük, szomorkásan nyüszít – hogy lehet ilyet kitalálni:)? Még derűsebb perceket okozott a lopakodáshoz kifejlesztett hacuka, amely női hangon közöl velünk mindenfélét, például figyelmeztet, ha settenkedésnél bekapcsolva hagytuk a Pip-Boy világítását, helyzetjelentéseket tesz, ha pedig olyanja van, akár a frászt is ránk hozhatja („Harc megkezdése… csak vicceltem”).

A sztori, a szövegek, a karakterek, a mellékküldetések egyaránt jók lettek (a sok hülyéskedésbe némi szomorúság is vegyülhet, pl. ha utánanézünk az egyik tudós kutyájának még abból az időből, amikor hús-vér alakban végezte a kísérleteit). Az új területen bőven lesz felfedezhető placc, de nem feltétlenül szükséges különösebb expedícióba kezdenünk, a fő-, és mellékküldetések úgyis végigvezetnek a nagyján, a fennmaradó helyek pedig inkább kisebbek, gyorsabban le lehet őket tudni. Karakterfejlesztési szempontból érdekes lehet, hogy a játék elején kiválasztott trait-eket itt megváltoztathatjuk, valamint egyedi implantátumokat is kapunk, melyek bónuszaival nem árthat tisztában lenni, ha egy-egy új végigjátszásnál megalkotjuk „magunkat”. Példának okáért az egyik ilyen beültetés révén szert tehetünk két plusz erő-pontra, és mivel tíz a maximum, előzőleg nem érdemes tartósan nyolc fölé mennünk, mert csak pocsékba megy.

Ha valami kifogásolnivalót kellene mondanom, talán az arányokba kötnék bele. Rögtön az elején egy jó hosszú beszélgetésbe bonyolódunk a tudós-agyakkal, majd amikor végzünk, még külön-külön is érdemes szóba elegyedni velük, saccra akár fél óra is eltelhet addig, míg elkezdhetjük bejárni a terepet… könnyen el tudom képzelni, hogy valakinek ez már sok lesz. Viszont miután ezt letudtuk, már alig lesz velük új interakció, inkább csak a legvégén. Persze lehet kicsit fecserészni a személyiség-mátrixokkal, de nekik azért kevesebb a mondanivalójuk, így a többi kiegészítőnél hosszabb, durván tízórányi játékidő nagyobb része harccal és kajtatással fog telni, az egyéb tevékenységek pedig nincsenek erre egyenletesen elosztva. Ennél komolyabb kellemetlenség, hogy az engine egyik hibájából adódóan bug-os lesz és bekrepál a vendor, ha átlépi a (ha jól emlékszem) 30 ezer kupakos összeghatárt, és mivel az új fegyvereink közül némelyik igen gyorsan kopik, a javításokkal ezt nagyon könnyen el tudjuk érni, onnantól pedig hiába adunk el neki bármit, csak átveszi, az ellenértéket azonban nem kapjuk meg. Persze ha előre tudjuk ezt, ki lehet trükközni, hogy alatta maradjunk, de én rendszerint elfeledkezem erről, így legutóbb is nyújtott némi szükségtelen kihívást használható állapotban tartani a csúzlikat. Nem hibátlan tehát a cumó, ennek ellenére én mégis csillagos ötössel jutalmazom, mert egyébként nagyon telibe talált minden téren, ez a néhány apróság érdemben nem befolyásolta az élményt. Méltó az alapjátékhoz.

És végül pedig befutott a korábban már említett beszerzési viszontagságokkal terhelt Lonesome Road. Elődeivel ellentétben itt már nem leszünk bezárva az atomrobbanások által igencsak szétrombolt új vidékre, ha úgy tartja a kedvünk, bármikor visszamehetünk az alapjátékba, hogy mondjuk cuccokat tegyünk el vagy üzleteljünk. Ám utóbbira nem lesz akkora szükség, mert folyamatosan találunk majd kereskedő automatákat, melyeket már az Old World Blues-beli kirívó bug tudatában alkottak meg, mivel ezek stabilan, szinte minden tranzakció után visszaállnak hatezer kupakra, ily módon kikupálva az ominózus programhibát (vagy legalábbis erősen megnehezítették a felbukkanását).

Nyilván új fegyverekkel is igyekeztek kényeztetni bennünket, mint mondjuk a vállra helyezhető géppuska(!), az általam leginkább kedvelt szögbelövő pisztoly vagy épp az Arc Wielder, ami érzésem szerint azt a szerepet hivatott betölteni, mint a lángszóró, vagyis közelre oszt területi sebzést, de azzal ellentétben elektromos energiája miatt már robotok ellen is hatékony. Az OWB-beli arzenált jobban kedveltem, de ezekben is lehet találni fantáziát. Érdekes lehet még a hálózsák, amit magunkkal cipelve bárhol tudunk aludni, ha vágynánk az általa nyújtott bónuszra, összességében mégis inkább hardcore-módban látom értelmét, ahol bizonyos időközönként nem csak enni, de aludni is kell, különben legyengülünk és egy idő után el is patkolunk.

Maga a játékmenet a megszokott módon élvezetes, eldugva egy-két kifejezetten combos ellenfél is vár ránk a viszonylag lineáris terepen, ami egyébként nem jelent különösebb gondot, kellően játszatja magát. Ezúttal is nagyjából öt-hat szintnyi xp-t szerzünk a végigjátszás során, időben nekem úgy hét órába telt, amikor az achievement-eket kioldottam, és ebbe nem számoltam bele azt az egy-két egyéb helyszínt, amit a végén való döntésünkkel kioldhatunk (a konkrét módját inkább nem lőném le, elég menő). Emellett egy szabadon elosztható S.P.E.C.I.A.L.-pont is üti a markunkat, amit a karakterfejlesztés során ismét csak érdemes lehet figyelembe venni, észben tartani, hátha valamelyik általunk vágyott perk megszerzése pont ezen az egyetlen ponton múlik (mint nekem most legutóbb az időlassítás, úgyhogy hiába a Lonesome Road jött ki utoljára, nem hagytam a végére, kellett az a pontocska:)).

Számottevő mellékküldetések igazándiból nem lesznek, új szereplőkkel se fogunk túl sokat cseverészni, itt inkább az ED-E nevű repkedő-lebegő kis robotunk háttérsztoriját fejtették ki bővebben – persze elhallgattam én, de semmi számottevő. És ha már karakterek: a végére hagytam magát Ulysess-t, akit sokat ígérően vezettek fel, nagy revelációkkal kecsegtettek, ahogy az általam nagyra tartott Chris Avellone hangsúlyos jelenléte szintén bizakodásra adott okot, mindent egybevéve nekem mégis csalódást okozott a végeredmény. Egyrészt többet vártam volna attól, hogy mi a kapcsolat közte és a karakterünk között, ebből fakadóan a motivációja is inkább légből kapott lett, olyan mondvacsinált, valószerűtlennek ható. Szöveget persze sokat írtak neki, tolja a szájtépést rendesen, de a filozofálgatásai üresen hatnak, a párbeszédeknél adott válaszaink során is mintha a falnak beszélnénk, nem igazán érdekli, hogy mit mondunk neki, sokszor eléggé érezni, hogy bármelyik opciót választjuk, ő mindig ugyanazt szajkózza majd, és egyébként sem reagál valami hihetően, nem annyira éreztem azt, hogy tényleges eszmecsere folytatódik két (valódi) személy közt. Mindebből kifolyólag erre már „csak” négyest adok, mert játékmenet terén nagyon is élvezhető, inkább csak a sztoritól nem érdemes várni semmit, ami úgy igazán földrengető lenne (hacsak nem szó szerint vesszük és a nukleáris csapásokat is beszámítjuk:)). Nagy vész persze itt sincs, de a többitől elmarad.