Annak idején a The Elder Scrolls V: Skyrim rendkívül hatásosan robbant be a köztudatba. A bejelentéssel karöltve megjelent legelső, mindössze másfél perces kis videó a játékmenetből ugyan semmit nem mutatott, de az újra elővett, alkalomhoz illően áthangszerelt TES-főtéma, valamint Max von Sydow narrációja piszok jó hangulattal látta el - aki pedig előállt azzal az ötlettel, hogy az alcím hat betűje végül a megjelenési dátumba (11. 11. 11.) forduljon át, annak a zseninek a fizetésemelés minimum kijárt (de ezen felül egy vaskos prémiumot sem sajnáltam volna tőle). Ettől függetlenül nem álltam be az aléltan várakozók sorába, mert az előzményekre nézve se a Morrowind, se az Oblivion nem győzött meg; valójában a Fallout 3 volt az egyetlen Bethesda-játék, amit igazán jónak s persze végigjátszásra érdemesnek tartottam. Aztán jöttek a bővebb, gameplay-elemekkel is tarkított előzetesek, és bár az elődei esetlenségét, bizonyos szempontból való igénytelenségét észben tartva még mindig óvatos voltam, hajlottam rá, hogy ezeket már javították annyira, amiért megérdemel majd egy esélyt. Aztán jött a megjelenés, de még ekkor sem ugrottam rá azonnal, picit vártam még, ízlelgettem a gondolatot, mivel utáltam pénzt adni olyan játékért, amiben később esetleg csalódom, főleg ha erősen jelen is volt a gyanú, hogy csalódást fog kelteni. Végül az esetleges tévedésem alól úgy mentettem fel magam és azzal indokoltam a vásárlást, hogy ha jó sztori és emlékezetes karakterek terén adósok is maradnak, a karakterfejlesztéssel, tárgyvadászattal és felfedezéssel talán elleszek annyi ideig, hogy nem fogom ablakon kidobott pénznek érezni azt a tíz rugót, amiért akkoriban vesztegették.

Mindehhez tudni kell pluszban, hogy legyen szó bármiféle szerepjátékról, akár mélyebb RPG-ről, akár kaszabolósabb Diablo-klónról, elsőnek szinte mindig íjászt indítok, ez esetben sem történt másképp. Persze ekkor még nem tudtam, hogy később az lesz a netes közbeszéd egyik gyakorta kifigurázott témája, hogy akármilyen karaktert is indítunk, végül mindig egy nyílvesszőket eregető, lopakodó figura kerekedik ki belőle, egyszerűen csak ez a stílus áll hozzám a legközelebb, itt pedig mondhatjuk, hogy a stealth archer mellett való döntésemmel bemákoltam a dolgot, mert tényleg ez a leghatékonyabb, legélvezhetőbb metódus.

No és hogyan nézett ki az a kb. negyven-ötven óra, amit elsőre belefeccöltem és melynek elteltével azt mondtam, hogy szép volt, jó volt, de ebből ennyi most elég is volt? Skyrim a Tamriel nevű kontinens egyik északi tartományáról (országáról?) kapta a nevét, értelemszerűen az események is itt játszódnak, ennek hatására magam is egy e helyütt honos nordot indítottam. Ez kb. a TES-féle skandináv embernek felel meg (lehetünk amúgy orkok, de macska-, vagy gyíkemberek is), a fogolyként kezdő karaktert pedig színpadias belépőjével pont az az Alduin nevű sárkány mentette meg, aki egyébként a főgonosz szerepét hivatott betölteni és akaratlan jótettét végül azzal háláljuk meg, hogy a szokásos világuralmi/világpusztítói ambícióinak erőteljes gátat szabunk (értsd: likvidáljuk). Mindezzel nem is kell különösebben foglalkozni, ha nincs hozzá kedvünk, ahogy a kvázi második főszálként funkcionáló polgárháborús helyzettel sem, kis idő múltán kiderül, hogy mi vagyunk a megjövendölt Dovahkiin, vagyis a Sárkányszülött, aki legyőzi majd az említett gonoszt, illetve az újfent tömegével megjelenő sárkányok lelkét is elnyeli - a játék nyelvén ezt annyit takar, hogy extra képességekhez, pontosabban sárkányüvöltésekhez szerzünk elkölthető pontot egy-egy szárnyas fenevad leölésével. Én persze kíváncsi voltam, hogy történet szintjén mit hoztak össze, így nekiveselkedtem eme főszálaknak is, közben persze róttam a hangulatos tájat és annak kazamatáit, szintlépésenként ötletes csillagképekbe oltott perk-fákon haladtam felfelé, majd az első városban, ahová elvitt az utam, hamar szereztem egy kedves kis vityillót, ezt a kedves kis vityillót egy kedves kis bányász-leányzóval "töltöttem fel", mivel házasodni is lehet, mi több, az örökbefogadás is megjelent. Utóbbi a játék egyik emlékezetes pillanata volt számomra, legalábbis nagyon meghatódtam, amikor Windhelm városában találkoztam a kis gyufaárus lány történetét megidéző árvával, aki a jeges hidegben árult virágokat, hogy meg tudjon élni - ki sem tudom fejezni, mennyire szívmelengető volt szembesülni a ténnyel, hogy befogadhatom és megmenekíthetem attól a rettentő sorstól, ami fenyegette. Kalandozásaim közepette volt tehát hova visszatérni, volt, aki szeretettel fogadott, volt, akit megajándékozhattam és a családom körében történő megpihenés máris többet jelentett egy szimpla XP-bónusznál, ami egyébként jár érte.

Persze a játék közben szórta rám a küldetéseket, mindig volt mit csinálni, a karakteremhez illő képességeket is igyekeztem feltornászni, a kovácsolás ágazata vicces módon semmi perc alatt megvolt, miután némi alapanyagot összevadászva a legegyszerűbb tőr tömeges elkészítésével százas szintre jutottam, ami egyből lehetővé tette a legdurvább páncélok és fegyverek létrehozását (ezt talán már az első patch-ben orvosolták, de sötét szemű nordommal még fürgébb voltam náluk:)). Az alkímiával való szüttyögés nem kötött le, a mágusok céhének beintettem (vadászként mi közöm nekem a mágiához?), az orvgyilkosok és a tolvajok frakcióinak szintúgy, de az a csoportosulás is hasonló sorsra jutott, akik titokban a farkasemberek dicstelen életét élték és engem is azzá szerettek volna tenni (tán még most is ott állnak a rituálé kellős közepén, várva, hogy egyszer igent mondjak:D). Emlékeim szerint nem is álltam be végül sehova, ellenben a fegyverbűvölésre erősen ráfeküdtem, ami az idejekorán feltápolt kovácsmesterséggel együtt hamar legyőzhetetlenné tett. Félnivalóm igazából addig sem volt, mert a nyílvesszőim már azelőtt végeztek mindenkivel, hogy megtaláltak vagy egyáltalán észrevettek volna, de így még a sárkányok vagy az óriások se húzták kábé semeddig.

Itt jött el tehát a már említett pont, hogy félretettem a játékot, mert... mert valójában ennyit tud. Szerepjátéknak rendkívül karcsú, én inkább gondolok rá egy FPS/TPS-nézetbe emelt ARPG-ként, mintsem bármi többnek tartanám. A már szóba hozott Diablo-klónokhoz, hack'n'slash-ekhez hasonlóan itt is bele lehet feledkezni a karakterünk építgetésébe, bármennyire felületes módon is történjen ez, de egy idő után már nincs igazi miértje, hacsak a játék világába vagy a karakterünk harcmodorába teljesen bele nem szerelmesedtünk. A fősztori mindkét ága (Alduin + a polgárháború) iszonyú gyenge és jellegtelen - ezen nem is nagyon lepődtem meg, mert e téren már a Fallout 3 sem remekelt, sokkal nagyobb baj, hogy nincs egyetlen érdekes vagy emlékezetes szereplő, de még csak mellékküldetés sem. Utóbbiakra nézve ha megerőltetem magam, talán kettőre vagy háromra vissza tudok emlékezni... volt például az a fura árvaházas hülyeség, amiből a Dark Brotherhood-szál bontakozik ki, aztán egyszer valami okból berúgtam és másnap egy távoli templomban ébredtem fel, de hogy mi volt a lényege az egésznek, már a fene se tudja. Aztán rémlik, hogy egy speciális késsel kellett meghasogatni valami vastag gyökérzetet egy amúgy hangulatos, az átlagostól eltérő küllemű barlangban, hogy tovább tudjunk jutni tőle (hogy mi volt a cél, arra természetesen nem emlékszem), és... és komolyan ennyi. Ilyen tekintetben egy nagy nulla az egész (később összedobtam egy afféle "gonosz" karaktert, hogy a frakció-küldetéseket is megnézzem, de hasonlóan harmatosak). A párbeszédekről ne is szóljunk, opció eleve szinte semmi, nagy néha bejön egy meggyőzés vagy egy fenyegetés, de hogy valami jellemet kerekítsünk a karakterünknek, az legfeljebb a fejünkben fog megtörténni, a játékban leginkább sehogy nem csapódik le. A nyílt világ persze nagy és nyílt, viszont a legkevésbé sem sikerült érdemi tartalommal megtölteni, ami súlyos betegsége a stílusnak... van kb. három vagy négy fajta dungeon-típus, és az Oblivion-nal ellentétben ezeket talán már nem a randomgenerátor dobta össze, hanem kézzel készítették őket, de így is igen hamar válhatnak unalmassá - egyéni nyűgöm, hogy ezeken belül a dwemer-ek (az itteni törpök) földalatti tárnái számomra olyan hangulattalanok voltak és a bennük való kóricálás olyan lélekölőnek bizonyult, hogy az első néhány alkalom után ha ilyenre találtam, már azzal a lendülettel fordultam is ki.

Valójában az sem teljesen vicc, hogy tényleg csak settenkedős íjásszal jó a játék - a közelharcot én mondjuk annyira nem írnám le, mint mások, valamennyit mindenképp javult, már nem az a szintű szánalmas, idétlen kalimpálás, mint a TES IV-ben, a pajzsunkkal való odacsapásnak például már van valami érezhető hatása, de összességében így sem nagy élmény. A mágiát viszont én is igen gyengének találtam, a spell-ekből kevés van, unalmasak és megjelenítésben is csak szódával mennek el... még egy jóféle idézőt sem tudtam összehozni, amit élvezni tudtam volna, kevés a summon és persze buták is, mint a tök (mint ahogy a játékban minden és mindenki). Újítás, hogy mindkét kezünkbe "felvehetünk" valami varázslatot, mondjuk az egyikbe valami pusztítót, a másikba pedig gyógyítást, vagy mindkettőbe ugyanazt, minek köszönhetően annak erősebb változatával nyomulhatunk, bár a gyorsbillentyűzés két kézre nem az igazi, pláne ha már rengeteg mágiából válogathatunk. Aztán lehet csak én nem éreztem rá, mindenesetre folyton rossz kézbe vettem, amit szerettem volna és pl. az ellenfelek fagyasztása helyett gyógyítani kezdtem magam... plusz ha nagyon elköteleznénk magunkat a köpenyes szemfényvesztő szerepe mellett, akkor fel kell kötni azt a bizonyos köpenyt, mert semmi védelmet nem ad és a legutolsó útszéli bandita is úgy felnyársal, mint a pinty. Elég körülményes annyi védelmi buffot felpakolni, valamint különféle italokat benyakalni újra és újra, hogy egyáltalán életben maradjunk vele, így hamar félredobtam. Persze a nagyban szajkózott szabadság folytán lehetőségünk van vegyíteni a stílusokat, lehetünk páncélos-pajzsos tűzmágus vagy karddal és varázzsal egyszerre operáló flótás, ezekkel pedig egyből életképesebbé válunk. A játék egyébként is inkább arra van kihegyezve/kitalálva, hogy csak egyetlen karakterünk legyen és azzal mindent megnézzünk, mindent kitanuljunk, ami nekem személy szerint ismét csak problémaforrás... eleve jobb szeretek specializálódni, egyéniséget adni a karakteremnek, de úgy egyébként is hülyén veszi ki magát, hogy az emberkénk mondjuk orvgyilkos tolvajként elszegődik mágustanoncnak, hogy végül az akadémia csúcsára jusson és minden idők egyik legnagyobb varázslója legyen, ráadásul anélkül, hogy egyébként valóban elköteleznénk magunkat a spell-használat mellett, elég csak végigrongyolni a szükséges küldetéseken. Csak szerintem visszás az ilyesmi? Megint csak oda fut ki a téma, hogy szerepjátékra pusztán nyomokban emlékeztet ez az egész... nyilván lehet mondani, hogy a legtöbb probléma mod-okkal javítható, de egyfelől nem a mod-okról írok, hanem tisztán a játékról, ahogy és amilyen formában kiadták (és amilyenné később netán még foltozgatták), másfelől pedig egyébként sem vagyok híve a szanaszét való módosításnak, jobb szeretem azt látni, amit a készítők álmodtak meg. Ha jól emlékszem, talán csak egyetlen rajongói javítást használtam, ez a pocsék párbeszéd-kezelést javította, mert enélkül folyamatosan mást választottam ki és mást mondtam, mint amit szeretettem volna (a többséggel ellentétben én még az inventory-rendszerrel is ki tudtam békülni, hamar megszoktam, nem zavart, nem változtattam rajta).

Ezernyi részletbe bele lehetne még menni, mert tartalom az tényleg van és bőven lenne miről szócséplést folytatni (épp az imént láttam a youtube-on, hogy valaki egy húsz órás visszatekintést rittyentett össze a játékról... no comment), de végül minden kérdéskörben egyazon konklúzióra jutnék. A Skyrim nagyon sikeres lett, amit nem is sajnálok tőle, mert miért is ne járna elismerés az elvégzett munkáért? Ha sokan szeretik, szeressék, én annak csak örülök, ha az embereknek jó, ám az a rengeteg tízpontos értékelés, amit a nyakába öntöttek, rendkívüli mértékű elfogultságra és felszínességre enged következtetni - ami valahol illik is hozzá, mert iszonyú felszínes játék. Olyannyira felszínes, hogy eleinte még én is mindössze közepes értékelésben gondolkodtam, reálisan nézve azonban mégiscsak eltöltöttem vele pár tucat órát úgy, hogy amivel konkrétan foglalkoztam, abban örömömet leltem. Mint ahogy szóba került, az íjászatot tényleg sikerült kikupálni, frankó érzés, ahogy egy messzeségben lévő ellenfelet telibe találunk és kimúlik (ezt a Fallout 3-ból átemelt belassítás teszi még menőbbé), az északi, télies hangulat hozzám kifejezetten közel áll, így azt is el tudtam nézni, hogy a terep egyébként nem túl változatos. Továbbá a zene is jó, nekem a grafikával sem volt igazi bajom, már pont eleget fejlődött ahhoz, hogy az Oblivion-féle szörnyűséget feledtetni tudta (itt elsősorban az arcok és a mozgásanimációk kísérthettek volna), a szokásos programhibák is csak ritkán voltak zavaróak... a négyes alá igazságosabb. Ennél többet azonban semmiképp sem adhatok rá, a fentebb sorolt hiányosságok mellett már csak azért sem, mert ezzel a "minőség helyett mennyiség"-féle filozófiájával kreatív tekintetben óriási kárt okozott, hiszen a sikere folytán azóta is majom módra utánozzák, ezt a hatását pedig máig nyögi a játékvilág (már ha pusztán iparként tekintünk erre az egészre és inkább csak a mainstream-vonulatra szorítkozunk).


*******

Persze a letölthető tartalmakról se feledkezzünk meg, háromból kettőbe még passzíroztak is annyi anyagot, hogy érdemesek legyenek bővebb kifejtésre, lássuk hát őket: elsőnek itt a Dawnguard, amit a vámpír-témára hegyeztek ki. Vámpír már az alapjátékban is lehetett belőlünk, ha megfertőződtünk ezzel a kórral - itt annyiban gondolták tovább, hogy a farkasemberséggel együtt külön csillagképet kapott, azaz plusz képességekkel erősíthettük tovább, valamivel életképesebbé téve őket. Sokat mégse számít, mert mindkettő olyan hátrányokkal jár és olyan hányaveti módon valósították meg, hogy tényleg fanatikus vámpír-, vagy vérfarkas-imádó kell legyen az ember, hogy elkötelezze magát a velük járó életforma mellett. A vampire lord-féle átváltozás videókon látva önmagában is elég ócskának tűnt, így ki sem próbáltam, vérfarkasként ideig-óráig még mókás volt a marcangolás, de végül mindenképp terhes lesz, hogy nem tudunk bármikor visszaváltozni, csak ha lejár az adott idő (amit egyébként öléssel lehet növelni), mindeközben a tárgylistánk is elérhetetlenné válik (ládákat sem nyithatunk, tárgyakat sem vehetünk fel, holttesteket sem foszthatunk ki, ezekért szépen vissza kell caplatni, ha újra emberi alakot öltünk), arról nem is beszélve, hogy az alakváltók életét élve az alvás utáni bónuszokról is lemondhatunk.

A továbbra sem túl combos történet szerint egy annál combosabb vámpírgóré veszi a fejébe, hogy elsötétíti a napot, mi pedig vagy megakadályozzuk ebben, vagy a szolgálatába állunk. Mint ahogy azt már említettem, nekem cseppet sem volt szimpatikus ez a vámpírforma, így az ügyeletes rosszarcú is inkább ellenlábasom lett, mintsem véres puszipajtásom, viszont akárhogy is döntünk, a Serena nevű lányát mindenképp megkapjuk társként. Lényegében ő az egész DLC fénypontja, az alapjáték sótlan, jobbára jellemtelen csatlósaival ellentétben ő már jócskán rendelkezik személyiséggel, ráadásul Laura Bailey szólaltatja meg, akit én személy szerint még Jaina Proudmoore-ként kedveltem meg a WarCraft III-ból, így nem is volt kérdés, hogy az addigi követőmnek mennie kellett. Más tekintetben viszont igencsak felejthető az egész pakk: belegyömöszöltek pár új fegyvert, mint például a számszeríj, aminek nem tudom, hogy pontosan mi értelme volt - az addigi távolsági fegyvereknél gondolom jobban sebzett, de mire nord íjászommal eljutottam odáig, hogy beszerezzem, már a sima íjammal is egy kisebb villámcsapás erejével lőttem a bitangokba és dögökbe, ilyenformán pedig nem volt miért lenyelni a lassabb újratöltést vagy a nehezebben rendelkezésre álló muníciót.

Ezen a ponton még azért lehet bólogatni, hogy oké, hozták a kötelezőt, még több Skyrim annak, aki szereti, nekem viszont kifejezett kínszenvedés volt az összes új helyszín, legyen szó a sima barlangokról, a további havas hegyhátakról, hegygerincekről vagy a túlvilági, kvázi asztrálsíkon való bolyongásról, valami megveszekedett módon egyhangúak és laposak. Ha arra gondolok, hogy játékos pályafutásom során mit untam rettentő módon, akkor mindenképp az elsők közt jutna eszembe a Dawnguard... rendkívül "emlékezetesre" sikeredett, ennek megfelelően a hármas alá, amivel honorálom.

Majd pediglen következett a Dragonborn, amely sok jót nem ígérő, unalmas címe ellenére már bőven szerethetőbbre sikerült. Megjelenése előtt ugyan felröppentek olyan szóbeszédek, hogy ezzel újra megkapjuk a Morrowind-beli területeket - nem tudom, hogy ezt ki vehette komolyan, majd biztos egy szimpla DLC-be fektettek volna annyi erőt és energiát, hogy egy korábbi teljes játék helyszínét bejárhatóvá tegyék általa... nem, erről szó sem volt, csupán Solstheim szigetére térhetünk vissza, ami tudtommal a Bloodmoon kiegészítő helyszínéül is szolgált. Én ugyan nem játszottam a Morrowind-del, de ami az ottani flórát és faunát illeti, képeket azért láttam róla, úgyhogy a gombaszerű erdőségek valamilyen szinten engem is ismerősként fogadtak - a könnyes nosztalgia persze nem fogott el, mindenesetre értékeltem a változatosságot. Ez minden téren mondjuk nem volt igaz, mert itt is visszaköszöntek az alapjáték unalomig ismert földalatti helyszínei (persze koppra ugyanazokkal az ellenfelekkel), újdonságképp pár fagyos jégbarlangot azért kaptunk, illetve egy további helyszín-típust, amire máris visszatérek...

...mert előbb a sztori alapjairól kell szó essen. Ellenfelünk ezúttal a Miraak nevű ősi sárkányszülött lesz, aki mind közül az első volt, és mit ad Isten, valamiért nem veszi jó néven a létezésünket. Túlzottan eredeti vagy érdekes figurának ő sem nevezhető, a vele való interakciók sem lesznek valami gazdagok, ahogy az itteni küldetések sem lesznek sokféleképp vagy érdekes módon megoldhatók, viszont menő a maszkja, ahogy a követőinek is, szóval legalább a divatbolondok örülhetnek:). Mellette azonban dolgunk lesz még egy bizonyos Hermaeus Mora néven ismert daedra herceggel, mely cím lényegében az Elder Scrolls világának istenségeit takarja; közülük a sima Skyrim-ben is találkozhattunk párral, hatalmuk pedig leginkább azáltal vált érezhetővé, hogy a velük való párbeszédet nem tudjuk elnyomni - egyszerű, de hatásos módszer, igazán értékelem. Amit viszont még inkább csíptem, és amire most visszatérhetek, az az Apocrypha, az említett daedra herceg létsíkja, és mivel ő a tiltott tudás hercege, birodalmának vizuális megjelenítése jórészt olyan, mintha falait könyvekből, minden bizonnyal apokrif iratokat tartalmazó kötetekből építették volna, mindez nyakon öntve nem gyenge Ctulhu-hangulattal és olyan színvilággal, hogy egy csapásra az emlékezetünkbe vésődik. Ezt a kiegészítőt egyéb tekintetben is sokkal élvezhetőbbnek találtam a korábbinál, nagyon nincs, ami lehúzná, a fősztori leküzdése után pedig a perk-fáink lenullázására is lehetőséget kapunk, ami lényegében annyit jelent, hogy egy-egy jártasságot újra végigszintezhetünk, ezáltal újabb szintlépésekhez jutva, vagyis az alaptulajdonságainkra nézve végtelen ideig tudjuk fejleszteni a karinkat. Na nem mintha erre bárkinek különösebb szüksége lenne, valójában csak egy újabb répa, amit a szamár orra elé lógatnak, de ha mást nem, hát kevésbé teszi céltalanná a magas szintű bóklászást. Ja igen, itt már tudunk sárkányon lovagolni, de sok szót nem érdemel, látszik rajta, hogy utólag beleerőltetett ötlet és nem ilyesmire találták ki a játék motorját. Egyáltalán nem adja azt az érzést, amit az ember első hallásra várna tőle, bénácska és felesleges. Többek közt az Apocrypha-pályák miatt ezt a kieget mégis egy picivel jobban tudtam szeretni, mint a normál kiadást, így ő már egy lágy szívvel adott négyesre tarthat igényt.