Ezúttal igazi kuriózummal szolgálhatok: az Aggelos egy gótikus-szimfónikus metal zenekar, méghozzá egyenesen Kolumbiából. A származásuk után már talán nem is lesz akkora érdekesség, hogy keresztény szövegekben utaznak, elvégre a dél-amerikai országok lakossága általában erősen vallásos. Persze a vallásosság önmagában még nem feltétlenül egyezik meg a bibliai kereszténységgel, mi több, inkább ellentétben áll azzal, de ennek a fejtegetése talán már kívül esik ezen blog keretein:). Mindenesetre hőseink a választott stílus ellenére sem a sötét oldalról próbálják szemlélni a világot, ezt valószínűleg az angol, a spanyol és a latin nyelvek keverékével előadott dalaik is alátámasztanák előttem, amennyiben teljesen érteném őket:). Második lemezük, a 2016-os Silentium mind hangzásában, mind dalközpontúságában érettebbnek tetszett a debütnél, így érdemesebbnek tűnt elsőként ebben elmerülni.
A Yerushalaim című jócskán felhizlalt, három és fél perces intro elég hamar megmutatja azt az elemet, amivel itt én személy szerint nem nagyon tudtam megbarátkozni, ugyanis itt a gótikus műfajtól cseppet sem idegen módon női-, és férfi ének is van, ám az utóbbiért felelős úriember néha olyasfajta károgásra ragadtatja magát, ami szerintem már kezd kívül esni a jó ízlés határain és egyébként kiváló számok értékét is csorbítja. Ott van mindjárt a talán legjobb dal, a Panis Vitae: ahogy a basszusgitárt is kezelő énekes leányzó latinul áriázza, hogy „Én vagyok az élet kenyere”, az egyszerűen felséges, teljes hidegrázás… mégsem tudom pl. családi vagy baráti körben elővezetni, mert előtte úgymond túl kell élni azt a kínos varjúhangot. Én persze ezzel együtt is szívesen hallgatom, épp csak terjeszteni nem akaródzik annyira. Valamennyivel jobb a helyzet a másik nagy dobás, a Higuera Seca esetében, mert ott inkább a hétköznapibb, death-esebb hörgés dominál, illetve az egésze is keményebb kötésű, így a durvább vokalizálás sem üt el annyira tőle. A női énekdallamok persze itt is mesések, különösen a refrén gondolkodtat el, hogy honnan ez a tehetség, tényleg ők tudnak ilyet? Én legalábbis nem láttam feltüntetve, hogy lenne itt egyetlen feldolgozásuk is (persze lopni attól még lehet:)).
A továbbiakban már nem szeretnék az ének kellemetlenebb részein rugózni, a lényeg, hogy itt-ott azért felüti ilyesmi a fejét. Viszont akad egy-két track, aminek nem is csak ez lenne a baja… az akusztikusan induló Noche Oscura-nál például az említett hölgyeménnyel sem voltam elégedett, vagy talán inkább azt mondanám, hogy maguk a melódiák olyan… nem tudom másképp mondani: ripacskodóak. Nem ájultam el az Ergo Factum Silentium-tól sem, ami szintén bír egy hasonló jelleggel, ráadásul ebben még valami furcsa gyerek-, avagy altatódal-szerű komponenst is elvegyítettek: számomra ez is inkább irritáló volt, mintsem bármi egyéb.
E két középszerűbb tétel után igazi felüdülés az ismét pazarul sikerült Viventem, ahol persze megint csak a női ének a sztár, ráadásul nem is csak az addig megszokott hangszínekkel, hangfekvésekkel operálnak (itt még egy kis Nightwish-ízre is felfigyeltem úgy a második albumuk magasságából). Pusztán zeneileg nézve a Sententia is remek lett, a Silencio sima szövegmondása, szavalóversenyes érzülete viszont kevéssé felemelő, pláne ha spanyol nyelven kell hallgatni az ilyesmit.
És nincs is több szám, amiről írhatnék, elfogytak, mindössze nyolcat kaptunk. Lemezhossz tekintetében a fél órát is csak kevéssel lépik át, szóval az sem kijelenthető, hogy túlhúzták volna őket. Nehezen tudnám megállapítani, hogy ez áldás vagy átok, hiszen vannak csodálatos-, és vannak gyengébb pontjai (osztályzat tekintetében én ezt négyesre átlagolom), lehetetlen megmondani, hogy ha írtak volna még két-három dalt, azok melyik irányba mutattak volna.
