Ami a valós idejű stratégiákat illeti, én valahogy mindig inkább a StarCraft/WarCraft-vonal felé húztam, ami bizonyos értelemben előnytelen helyzet, mivel ezt a nyomvonalat fejlesztői oldalról elég kevesen tekintették követendőnek. Persze próbálkoztam én ezzel-azzal, ám hosszú távon nemigen kötött le egyik jelölt sem - nem hogy a mindenkori sztorimódot nem tudtam befejezni, de általában pár pálya után unottan dobtam félre az egészet. Ennek hátterében nyilván az áll, hogy ezeknek a játékoknak nincs igazán története, ilyenformán pedig nincs számomra semmi, ami előrevinne bennük. Még talán az Age of Empires az, amit jobban tudok becsülni, mivel igazán eltalált hangulattal rendelkezik, de mivel a hadjáratai során inkább csak személytelen, száraz történelemórákkal szembesülünk, így ez a sorozat sem tudta igazán megdobbantani a szívem. Mindez ellen persze lehetne azzal érvelni, hogy a fókusz rendre a többjátékos módozaton van, plusz kit érdekel a single... ez egy elég elterjedt érvelés, de van rá egy tízesem, hogy azért többeket bevonzana/bevonzott volna a műfaj, ha a sztorival kapcsolatos részük nem csak papírmasé figurákból, ízetlen konfliktusokból és szimpla, a gép ellen vívott skirmish-pályáktól alig eltérő küldetésekből állt volna. Vagy példának okáért itt vagyok én, akit speciel egyáltalán nem érdekelnek a többjátékos módok, viszont egy jó kampány miatt számomra is simán megérnék a pénzüket, így viszont sosem volt miért beruháznom rájuk. Mindennek tükrében talán érthető, hogy a Warhammer 40,000: Dawn of War 2004-es megjelenésekor miért csillant fel a szemem: talán itt van egy stratégiai játék, amely már csak az univerzuma miatt is kicsit komolyabban veszi a történeti szálat? Elvégre maga a StarCraft is elég rendesen merített innen, szóval miért is ne? Nem mintha akkoriban bármit is tudtam volna erről, de elég menőnek tűnt a háttere, plusz összetehettem a két kezem, hogy ez végre valami valóságtól elrugaszkodottabb sci-fi, nem pedig a szokásos, számomra elég érdektelen világháborús, vagy épp napjainkban játszódó katonai közeg...

Elsőnek azt érdemes megnézni, hogy a játék miben hozott újat, miben tért el a társaitól. Leginkább abban, hogy itt a nyersanyaggyűjtést ha nem is száműzték teljesen, de erősen leredukálták. Világa miatt bugyután is venné ki magát, ha a kis parasztjainkkal kéne követ fejteni vagy bányászgatni, miközben az erőszakra éhező harcosok békésen szotyizgatnak valahol a placcon - nem, az erőforrásokért meg kell küzdeni, még aktívabban is, mint máshol. Persze itt is létezik egy dolgozó alapegység, akivel bizonyos épületeket tudunk felhúzni (ezekhez igen hangulatos módon a sokszor levegőből röptetik le az alkotórészeket), és akivel a kétféle energiaforrás egyikét szolgáltató generátorokat is létrehozzuk, de a rekvirálás(requisition)-szintünket csak úgy tudjuk növelni, ha a pályán található stratégiai pontokat harci egységekkel elfoglaljuk. Ezekre a pontokra építhetünk őrtornyokat is, szóval nem maradnak teljesen védtelen, illetve melléjük is telepíthetünk konkrét védelmi ágyúkat, a lényeg, hogy később sem kell feltétlenül ott szobroznunk körülöttük, plusz az elfoglalásuk időbe telik, így baj esetén vissza is mehetünk lepofozni róla az ellent.

A haderőnk sem a megszokott módon épül fel: a gyalogsági és gépesített egységeink külön limittel rendelkeznek, de ezek felfejlesztve sem teszik lehetővé, hogy óriási tömegekkel masírozzunk végig a megtépázott terepeken, kicsit amolyan gerillaharc-érzete van az egésznek, inkább az elkeseredettség és az erőszakosság fog dominálni, mintsem nagy ívű ütközetek pátoszos levezénylése. A katonákat mellesleg nem is egyenként, hanem osztagok formájában kapjuk meg, azaz egyszerre négy mufurc figura gurul le a "gyártósorról" (pontosabban őket is fentről dobják le), hogy számukat később egy külön panelen bővítsük valamivel többre - hogy a harcmező közepén ugyan miféle módon pottyanna csak úgy közénk egy-egy újabb harcos, arra nem találtam logikus magyarázatot, na de ne kössek már bele az élő fába is, nem igaz:)? Ugyanezeken a paneleken tudunk egyénenként való bónuszokat is kifejleszteni, ami leginkább különféle extra fegyverzettel való felszerelést jelent, mint mondjuk harckocsik ellen hatékonyabb mordályok, rakétavető vagy épp lángszóró, ami a gyalogosok morálját hivatott gyengíteni. Ilyen mérőkével mi is rendelkezünk, ha pedig nagyon lecsökken, az alakzatunk összeomlik és onnantól kezdve jóval könnyebben likvidálhatóvá válnak, szóval erre is érdemes figyelni, esetenként kihasználni a terepadottságokat, mert pl. egy bombakráterben elhelyezkedve a védelmünk is növekszik (persze nem úgy fogjuk megnyerni az adott küldetést, hogy végig ezekben térdelünk).

Warhammer révén a hangulat kérdését sem kerülhetjük meg, de nincs is miért forró kásaként tekinteni rá, mivel igazán remek lett: nem csak a folyamatos fegyverropogás, hanem a géppuskák torkolattüzének messzire való kirajzolódása is valódi harctéri érzetet teremt, miközben az uralkodójukat szinte vallási fanatizmussal éltető katonák üvöltik a világba tömör kis kifejeznivalójukat. Nem így a hős-egységek, akik sokszor indokolatlanul hosszú szövegeket löknek, ha épp rájuk klikkelünk, de ha mondjuk a láncfűrésszel megspékelt kardjukat mártogatják meg brutális módon egy ellenfélben, vagy épp egy jókora pöröllyel lazítgatják az állkapcsokat, akkor máris elnézőbbek leszünk irántuk - már ha ugye ránk is átragad a háborús hév:). Ez az egész univerzum köztudott módon egy (terep)asztali játék hátterének íródott, amely játékot én személy szerint sosem tapasztaltam meg első kézből, de a háttérinfókba olykor-olykor beleolvasva el tudom képzelni, hogy az igazi ősrajongóknak fülig ért a szája a megjelenítés láttán, amikor kézhez kapták a cuccost. Mindenesetre ilyen téren nekem, aki csak szimpatizánsként, félig-meddig kívülállóként szemlélem a dolgot, messzemenőkig bejött.

Ja, hogy az egyjátékos részt se kerülgessem gyanakvó macskaként? Nem véletlenül tettem, mert nem tudom nagyon szépíteni, szimplán csak leverték a lécet, de elég csúnyán. Persze már régről is emlékeztem, hogy nem sokkal nyújt többet az e tekintetben szintén csak csetlő-botló vetélytársaihoz képest, és most, annyi év után újból végigküzdve sem lett jobb a véleményem. Pedig még egész biztatóan indul a dolog egy igen ütős kis felvezető mozival: a vérgőzös tekintetű űrgárdista hidegrázást okozó üvöltése, a harcmezőt végigszántó gépágyú gyilkos fénycsóvái, na meg persze a magasztos, diadalittas zene ha nem is találja telibe, de hellyel-közzel azért előrevetíti mindazt, ami a kampányban vár ránk. Legalábbis játékmenet terén, mert a szó szoros értelmében vett történet fájóan érdektelen lett, csupa semmitmondó eseménnyel és mérföldekről látható fordulatokkal. Mindennek tetejébe még befejezetlen is, bár ez kevésbé aggályos, mivel közel sem tudom rá azt mondani, hogy ott hagyták félbe, ahol már kezdett volna érdekes lenni... mert nem kezdett. Egy Blood Ravens nevű szakaszt vezényelgetünk bizonyos Gabriel Angelos nevű kapitányának személyében, akinek múltját egy meglehetősen brutális, mondhatni drámai történés terheli (már ha használhatom ezt a szót egy ilyen érzelemmentes karakter esetén), és amely kb. az egyetlen eleme a sztorinak, amire valamennyire felkaptam a fejem, de... nem azt mondom, hogy nem kezdtek vele semmit, mert nem volna igaz, de valahogy többet vártam volna ettől a vonaltól is. Mai fejjel már persze nem is tudom, hogy miért, hiszen ez a Warhammer világa, ahol csak ez a véget soha nem érő háború megy - hogy valamibe mélyebben belemenjünk azon kívül, hogy legyünk kemények, mint a beton és nem számít semmi, csak az emberiséget uraló Istencsászár akarata, na ilyenre nincs miért számítani. Kérdés, hogy egyáltalán mi értelme az emberiség fenntartásáért harcolniuk, ha az emberi élet a jelek szerint évezredek óta kb. annyiból áll, hogy alszanak, ölnek, alszanak, ölnek, majd ezt ismételgetik addig, míg maguk is meghalnak. Mindenesetre itt harc lesz, harcolunk a káoszistenek szolgáival, a vadállati, egyszersmind mókás stílusú orkokkal vagy a méltóságteljesebb megjelenésű eldar fajjal is, amíg nem találunk okot arra, hogy valamelyikkel inkább szövetkezzünk, vagy legalábbis beszéljünk is velük a fegyverek nyelvén túl. Nagy élmény ez sem lesz, a szövegek gyengék, a párbeszédek harmatosak, mindezt hosszú, unalmas átvezetőkben előadva...

Az imént egyébként lefedtem a többjátékos, esetleg gép elleni módban választható fajokat is, amire jól tesszük, ha legalább egy kevés figyelmet fordítunk, mert itt a sztori mindössze tizenegy pályát foglal magában és szó nincs arról, hogy más csoportosulással, újabb kampányok formájában netán továbbgörgetnénk valahogy, itt nem kell a régi Blizzard-éhoz hasonló hozzáállásra számítani. Aztán lehet csak én lettem elkapatva, de nekem ennyi egyjátékos tartalom nevetségesen kevés volt, és ugyan megnéztem a többi fajt is pár szólómeccs erejéig, de az az igazság, hogy ahhoz túl pőre ez a pontfoglalós játékmenet, hogy ilyen formában ne fulladjon érdektelenségbe semmi perc alatt. Minderre gyógyírként a kiegészítőket lehet felhozni, mert három is érkezett hozzá, ilyenformán akár orvosolható lenne a rövidke hadjárat felett érzett sirámom. Valóban volt olyan terv, hogy ezeket is beleveszem a képbe, de ilyen előzmények után egyszerűen nem vitt rá a lélek. Próbálkoztam, szó se róla, de nem éreztem a miértet. Az első küldetéscsomag még úgy próbálta azt az illúziót kelteni, hogy van valami sztori, itt már birodalmi gárdistákkal csapatunk, olykor az eldarokkal váltogatva, de valójában csak dísznek van, alibizés az egész, néhány pályánál nem bírtam tovább, a történet összecsapott volt és igénytelen (de legalább jó nehéz pályákkal, hogy aki mégis rávenné magát, az ne pörgesse ki túl hamar). A későbbiek már jelentősebben megfűszerezik a hagyományos formulát azzal, hogy a taktikázást először kontinentális-, majd planetáris szintre emelik, vagyis magát a földrészt, illetve az egész bolygót látjuk területekre osztva, és ezeket kell egymás után elfoglalni. Ezt megdobták némi menedzsmenttel is, viszont a leglényege továbbra is annyi maradt, hogy sima gép elleni meccseket játszunk újra és újra, csak némileg eltérő köntösbe bújtatva. Annak idején a Soulstorm nevű kieggel azért játszottam egy keveset, már csak azért is, mert ebben már elég sok fajból lehetett választani, a Sisters of Battle-t eléggé kedveltem (a Living Saint nevű egységük iszonyat menő:)), de ahogy most felpakoltam, már annyira se volt esélye lekötni, mint anno, mivel rengeteg zavaró programhiba rontotta az élvezetét. Ez talán annak tudható be, hogy nemigen jöttek új javítások, amelyek felkészítették volna őket az újabb operációs rendszerekre... nekem legalábbis nem rémlik, hogy annak idején bizonyos fajok kiválasztása esetén folyamatosan sípoló hangokat adott volna ki a játék, vagy mondjuk rendszeresen kiírt volna valami nehezen értelmezhető üzenetet, majd kivágott volna a fenébe...

A kiegészítéseket tehát nem veszem számításba - amúgy sem vagyok biztos benne, hogy a végigjátszásuk valamennyire is megdobta volna az értékelést -, mindössze az alapkiadásról tudok első kézből beszélni, ami szigorúan egyjátékos szempontból nézve a löttyedt, gyenge sztori és a jobbára egy kaptafára készült, egyforma terepeken játszódó küldetések miatt csak közepes minőségű szórakozást nyújt, azaz hármas. Aki a multiplayer részével is élni kívánna, annak ez árnyalható, illetve akár növelhető is lehet, de ami stratégiai játékot ez idáig sorra vettem, mindegyiküket ugyanígy, pusztán a kampány alapján minősítettem (nyilván a magam perspektívájából), így ezúttal sem tettem másképp. Ettől függetlenül kissé utánajárva úgy láttam, hogy most is létezik egy csekélyebb számú, de lelkesnek mondható közösség, amely máig nyüstöli a kompetitív oldalt (az érintettek által leggyakrabban egy Apocalypse nevű mod használata volt javallott), mibenlétéről azonban nem tudnék se szubjektív, se objektív véleményt alkotni - ez már messze nem az én (terep)asztalom.