Minden bizonnyal a kívülállók vagy az együttest kevésbé kedvelők is elismernék, hogy a Dream Theater 1999-ben példaértékű visszatérést produkált első (és akkor még egyetlen) konceptlemezével, a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory-val. Kimondott visszatérésre egy elődeihez képest langymelegebb fogadatású anyag után volt szükség, melyet a rádiós népszerűség illékony ábrándját kergető kiadó próbált kommerszebb irányba terelgetni. A várt siker azonban elmaradt, a tagok pedig végül ki tudták harcolni, hogy a folytatáshoz szabad kezet kapjanak, ami bőségesen meghálálta magát: nem csak a rajongótábor ölelte őket újra a keblére, de a kiadott lemez gyakorlatilag már a megjelenése idején a progresszív műfaj klasszikusai között találta magát.
Elöljáróban azért megjegyezném, hogy a tisztán progresszívnek mondott zenék engem nemigen tudtak megfogni soha, általában véve hiányolom belőlük az erőt, sokszor öncélúnak is hatnak számomra, na meg hogy szentségtörést szentségtörésre halmozzak: valahogy a Hammond orgona hangzását sem kedvelem. Na de ha némi metal-t keverünk a mixtúrába, az máris feljavít szinte bármit, a Dream-ék pedig a sokszor kifejezetten lágy, hallgatóbarát megközelítés ellenére sem erőtlenítették el a jó öreg hathúrost, így nekem sem volt annyira nehéz dolgom velük, amikor anno egy tanárom megdobált néhány albumukkal (többek közt ezzel is).
Érdekesség, hogy a bevezetőben említett hányattatott sorsú kiadványukat eredetileg dupla lemeznek szánták, melyből a kiadói machinációk folytán szimpla lett, és nagy fájdalmukra egy korábbi daluk folytatásának szánt, játékidejében húsz perc fölé kúszó eposzi tételt is le kellett hagyniuk. Később azonban jött a nagy ötlet, hogy ezt az egyetlen dalt bővítsék ki egy teljes koronggá, jelentőségét pedig az összefüggő szövegekkel igyekeztek hangsúlyosabbá tenni, majd amikor mindemellett még a Jordan Rudess nevű zseninek tartott billentyűst is leigazolták, a közönség és a szakma egyaránt elalélva várta, hogy miféle csoda kerekedik ki ebből.
Kezdésként annak leszünk fültanúi, amint a főszereplőt hipnózis alá vetik, hogy fény derüljön furcsa és nyugtalanító álmainak eredetére. Azonban az eljárás során nem a gyerekkorába kerül vissza, hanem egy korábbi életének emlékeit éli át újra – itt jó eséllyel csak annak nem fog beugrani a Meghalsz újra c. film, aki még nem látta korábban. Erre később még visszatérnék, mindenesetre a koncepciózus jelleg ürügyén sem viszik túlzásba a különböző hangjátékokat és bejátszásokat, hanem a rövidebb átkötéseket is inkább zenével és énekkel adják elő (amit én személy szerint nagyra értékelek). A nyitány csakhamar az Overture 1928 c. instrumentális tételbe kúszik át, melyet noha nem nyújtanak túl sokáig, mégis teljes kinyilatkoztatása annak, mennyire ízlésesen, mi több, mesterien tudnak érzelmes, felemelő hangulatokat hozni anélkül, hogy lagymataggá válna az összkép. Kiváló kompozíció.
De hasonlóképp lehetne jellemezni gyakorlatilag a teljes művet, ahogy az ezt követő Strange Deja Vu-t nemkülönben: az énekes James Labrie hangjáért nem különösebben vagyok oda – inkább talán a semleges kategóriába helyezném –, viszont itt tényleg jól állnak neki ezek az erős, egyúttal rendkívül ragadós énekdallamok, ahogy a továbbiakban is igazán jól teljesít. A musical-es beütésű Fatal Tragedy az egymásnak versengve felelgető gitár-, és billentyűjáték által válik még különlegesebbé: nem csupán egy igen jól elcsípett riff kanyarinthat széles mosolyt a szánkra, de a dal második felében kibontakozó szóló-fergeteg is hasonló szintű műélvezetre szolgáltat alapot (ami itt pl. a gitáron történik, az számomra szimplán csak elképesztő).
Az arabos-keleties érzetekkel mélyen átitatott Home-nál végképp kicsúcsosodik a sztori drámai éle, melyet az óriási énektémák és a virtuóz, minden üresjáratot vagy unalmat nélkülöző hangszerkezelés parádésan megtámogat, szűk tizenhárom percébe pedig az első Metropolis-dalra való visszautalások is belefértek. Utóbbi elvárásnak a címében is eleget tevő The Dance of Eternity mellett pedig azért sem lehet szó nélkül elmenni, mivel itt szerepel egy bizonyos elhíresülten agyahagyott betét Rudess jóvoltából, nagyjából olyan, mintha hirtelen visszahuppantunk volna a múlt század elejére. Ha nagyon különcködni akarnék, akkor azt mondanám, hogy azért John Myung bőgős is produkál egy elismerésre késztető galoppozást, ami kiugrik a közegből, de tény, hogy az említett billentyűs mozzanat jóval szokatlanabb.
Sok szép és jó elhangzott eddig, legnagyobb kedvencként mégis a záró Finally Free-t nevezném meg, melyben ugyan nem villognak nyaktörő zenei bűvészkedéssel, jó ideg csak a letisztult, akusztikus hangszerelés dominál, a billentyűs is inkább a szimpla zongorahangszínt részesíti előnyben, viszont ebben a viszonylagos egyszerűségben is olyan érzelemgazdag, szó szerint gyönyörködtető dallamokkal örvendeztetik meg az embert, hogy itt már tényleg simán könnybe lábad a szemem. Igazság szerint zavarban is vagyok, mert jó eséllyel ott lehetne a top 100-as dallistámon, valamiért mégis lemaradt (nincs rá különösebb mentségem, nyilván csak úgy elfeledkeztem róla a dalok tengerében/káoszában).
Végezetül pedig mi más lehetne hátra, minthogy osztályzatként bedobjam ide a csillagos ötöst és mindenki elégedetten nyugtázhatná, hogy érvényesült a papírforma… na de azért az mégsem úgy van. Akadnak ugyanis kisebb-nagyobb gondjaim, melyek miatt nem tudom megadni a maximális értékelést. Elsőként az, hogy néhány track-et kevésbé érzek erősnek a többséghez képest. Ilyen a Beyond This Life, ami alapvetően egy húzós, groove-os témára épül, és szó se róla, tényleg húzós, tényleg groove-os, de számomra valamiért mégis olyan… egyszerűcske. Olyan semmitmondó. Sokszor az ének is kissé nyomott, valamint a későbbiekben elég hosszasan fejtegetett instrumentalizmus is sok már nekem a jóból, az a fajta stíluskavalkád néhány ponton már elüt az ízlésemtől. A gospel-es ízekkel megfűszerezett Through Her Eyes is inkább csak az „elmegy”-kategória, amolyan tőrőlmetszett tingli-tangli. És nem gondolnám, hogy magával a lírai hangvétellel lenne a bajom, mivel a fajsúlyosnak szintén nem mondható One Last Time mégis ott van a kedveltek közt.
Másodikként pedig itt van a történet… ezzel kapcsolatban azt szokás felemlegetni, hogy a már említett Meghalsz újra szolgált hozzá inspirációképp, és tudtommal az együttes sem tagadja, hogy látták a filmet, na de ami itt történik, azt én nem tudnám szép diplomatikusan holmi ihletődésként letudni. Nyilván egy ilyen konceptanyagnál úgy dukál, hogy az ember szövegkönyvvel a kezében leül és szépen végigköveti az egész sztorifolyamot. Hasonlóképp tettem én is, majd a végén teljes megrökönyödéssel kellett feltennem a költőinek bizonyuló kérdést, hogy most akkor a történet csattanója gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz?! Ez most komoly? És lehetne szépíteni, hogy a cselekményt megváltoztatták, más a motiváció, satöbbi, na de maga a gyilkos személye megegyezik, ahogyan a módja is, amiként meglepni próbálnak vele. Én ezt csak lopásnak tudom nevezni, semmi másnak. Hogy ez túl erős lenne? Nem hinném. Ha az album sztoriját filmként hozták volna ki, egyből felhánytorgatnák, hogy ilyen szemérmetlenül lenyúlt egy másik filmet, de így, hogy zeneanyag, máris el van nézve? Mégis hogy működik ez? Én speciel egyetlen követ sem tudtam volna vetni a forgatókönyvíróra, ha perre vitte volna a dolgot.
Klasszikus volta ellenére az albummal együtt jár tehát némi kellemetlen szájíz, ami valamilyen szinten mindenképp csorbítja előttem az érdemeit, noha nem olyan súlyosan, hogy ugyanezen érdemeket ne tudnám teljességgel elismerni… így minden nyűgömet figyelembe véve is oda tudom adni neki az ötöst. Ajánlgatni pedig azért nem kezdeném el különösebben senkinek, mert nagy valószínűséggel már mindenki hallotta, aki egy kicsit is vonzódik nem is csak a progresszív vonulathoz, de úgy egyáltalán a rock/metal zenékhez.
