Hogy egy akciójáték nálam felkerüljön a radarra, ahhoz általában nyújtania kell valami különösebb extrát a játékmenet terén, vagy az alapszituáció kell mutasson valami érdekeset, és a Max Payne bizony valóban egyike annak a néhány lövöldözős játéknak, amely mindkét kitételt teljesíti, így tán nem is oly meglepő, hogy még én is végigvittem. Az a bizonyos "különösebb extra" természetesen az akkoriban még nagyon is újdonságnak számító időlassítás, avagy a Mátrix c. film alapján "bullet time"-ként emlegetett effekt volt, emellett a sztori és maga a főszereplő karakter is kellően érdekesnek, jellegzetesnek tűnt. Más szóval nem volt érezhető olyasféle fenyegetés, hogy az ember csak úgy unott arccal végigpuffogtatja majd az egészet, jottányit sem törődve azzal, hogy egyébként miért is harcolunk, mi történik körülöttünk, satöbbi. Ezzel együtt ezt a játékot sem telepítettem fel már legalább tíz éve, azaz néhány emlékezetesebb jelenetet vagy jellegzetesebb sztorielemet leszámítva nem is emlékeztem belőle kb. semmire, így miután az újabb operációs rendszerekkel való nyűglődéseken keresztülverekedtem magam, nagy érdeklődéssel vártam, hogy a megjelenés után húsz évvel mit is fog nyújtani számomra a jó öreg Max, jobban mondva a finn Remedy Studios.

Helyén kezelve ma is pofás a küllem: ez a hóeséses noir-hangulat teljes erejével átjön, a textúrák persze avíttasak, de ezzel együtt is szép éles hatást kelt az összkép, nincs semmi elnagyolva vagy túlzásba vitt grafikai trükközésekkel elmosva, homályossá, átláthatatlanná téve. A manapság ténykedő fejlesztőknek ilyen téren (is) érdemes lenne kicsit visszatekinteniük a régi nagyok idejéig ahelyett, hogy kutyamódra szimatolgatnának a mindenkori trendek után. A történetet nem a játék motorjával elkészített jelenetek mozdítják előre, hanem képregény-lapokon "megelevenedő" átvezetők, persze leszinkronizálva. A főhős arcát valamilyen oknál fogva a sztoriért felelős Sami Järvi-ról, ismertebb nevén Sam Lake-ről mintázták, amivel alapvetően nincs gond, bár néha elég bugyuta vigyorgást és grimaszokat látunk Payne arcán, ami nem mindig passzol az adott szituációhoz. Egy idő után azért megszokja az ember, még tán meg is kedveli egy kicsit.

A pályákat elég ötletesen építették fel, viszonylag jól is passzolnak a sztorihoz, kevéssé volt olyan érzésem, hogy csak azért tartózkodunk egy bizonyos helyszínen, mert a készítők összedobtak valami pályát és akkor már legyen valahogy benne a játékban is - más kérdés, hogy az előbb említett képregényes átvezetők néha elég sok történést magukban foglalnak és magát a játékot nézve elég hirtelen kerülünk egyik helyről a másikra. De mondhatnám azt is, hogy egyik állapotból a másikba, mert nem mindig fogunk örülni, amikor arzenálunktól jócskán, vagy épp teljesen megfosztva kell nekiállnunk egy pályának, holott az előző szakaszon még büszkék voltunk magunkra, hogy milyen sikeresen konzerváltunk lőszert a kedvenc stukkereinkhez, vagy épp milyen sok fájdalomcsillapítónk van még elfekvőben (ami az itteni medipakk). Hiába tudjuk lelassítani az időt (erre egyébként nincs semmilyen magyarázat, hogy miért is vagyunk képesek rá), annyira könnyű dolgunk azért nem lesz, mert egyfelől nem töltődik vissza magától, csak ha leszedünk valakit, másfelől az ellenfelek is hajlamosak egész jól betalálni: néha épp csak belépünk egy terembe, de már halottak is vagyunk, illetve minél inkább haladunk előre a játékban, annál rafináltabb trükkökkel fognak kicsinálni. Azért mondom, hogy fognak, nem pedig próbálnak, mert első végigjátszásra tutira rengetegszer meg fogunk halni, én legalábbis el nem tudom képzelni, hogy valaki előre látna bizonyos húzásokat, legyen szó akár egy olyan egyszerű esetről, hogy egy bizonyos ponton áthaladva a nyakunkba dobnak egy gránátot, vagy mondjuk valaki egy jól eldugott helyen vár ránk egy sörétessel, amelyet nem rest használni. Ezeket a kihívásokat mégis sikerült olyan jó érzékkel adagolni, hogy meglepetésemre nem igazán húztam fel magam semmin (ami kiváltképp tőlem nagy szó:)), bár tény, hogy a játékmenet sokszor úgy néz ki, hogy "oké, na itt így nyírnak ki, akkor visszatöltve erre és erre kell majd figyeljek", így aztán gyakran csap le majd az ujjunk mind a quicksave-, mind a quickload gombjára (itt még nem szadizták az embereket azzal a konzolos megoldással, hogy csak automata checkpoint-ok alapján haladhatunk, természetesen erre a szintre butított nehézséggel).

Mindennek megfelelően a játék eléggé szkriptelt, vagyis amennyire én észrevettem, az ellenségek mindig pontosan ugyanonnan és ugyanúgy fognak felbukkanni, avagy ugyanott várnak ránk, illetve a viselkedésük is közel azonos lesz, cserébe mikor már erősebb fegyverekkel rendelkeznek, akkor elég halálosak tudnak lenni. Apropó fegyverek: a használatuk itt még elég régies, tehát az igazán archaikus lövöldözős játékok nyomán itt nem csak két-három lehet nálunk, hanem egy rahedli, és a csaták hevében kicsit azért nehézkes volt ezzel a számbillentyűs lapozgatással megtalálni pont azt, amelyiket az adott helyzetben szívesebben láttuk volna a kezeink közt. Működik persze az egérgörgős megoldás is, de az se sokkal jobb, sőt. Én mindenesetre néhány kivételtől eltekintve tényleg csak két-három fegyvert használtam az egész játék során (érdekes módon a sörétes itteni változata valahogy nem volt számomra elég ütős, de szórni sem szórt az általam elvárt módon), így amikor valami olyan cuccot kellett volna előhalásznom, amit egyébként ritkán forgattam, akkor rendszerint újratöltés lett a vége, annyit nyűglődtem vele. Aki tehát velem ellentétben nagyon profi akar lenni, az jegyezze meg ügyesen, hogy melyik számhoz melyik fegyvercsoport tartozik, mert én még a vége felé is gyakorta vettem elő mondjuk gránátot mesterlövészpuska helyett:D!

Pár szót a konkrét sztoriról is: néha kicsit vad, néha kicsit csapong, de összességében rendben van, mivel az összképen amúgy nagyot dob az elsőrangú megfogalmazás, ahogy a főszereplő belső monológjai narrálják az eseményeket ebben a jellegzetes film noir-os stílusban, de a konkrét párbeszédek is elég jók. A családját elveszítő rendőr magányos bosszúhadjárata nyilván nem a legeredetibb felütés, viszont jó érzékkel és elegánsan tálalják, olykor egyenesen rémálom-jelenetek is visszavisznek minket a tragikus események helyszínére. Akad néhány önreflexív poén is, amivel a játék görbe tükröt tart saját maga elé, például amikor Max-et bekábítózzák és vergődő delíriumában azon sopánkodik, hogy ő talán tényleg csak egy videójáték-figura, akit valaki kényére-kedvére irányít... :) De nem maradhattak el a filmes utalások sem, a fejlesztők nem voltak képmutatók, ugyanúgy tisztelegnek a John Woo-mozik vagy a Mátrix irányában is, utóbbira a legnyilvánvalóbb példa az utolsó pályákon való harcok feltűnő hasonlósága a híres oszlopok közötti jelenettel (ami mondjuk már ott sem volt teljesen eredeti, lásd a Ghost in the Shell-t).

Ha valami kifejezett negatívumot kellene mondanom, akkor azt mondanám, amire egyébként is érzékeny vagyok, vagyis nem szeretem, ha a gép csal. Nem fordul elő gyakran, összesen talán háromszor vettem észre: egy vagy két alkalommal olyan helyekről ugrottak elő, ahonnan egyébként lehetetlen lett volna (mentségükre szóljon, hogy ilyen tényleg csak kb. kétszer fordult elő), illetve egy szakasznál mesterségesen növelték a kihívást azzal, hogy végtelen lőszerük volt és újra sem kellett tölteniük. Ez utóbbi tényleg elég erőltetett és olcsó hatást keltett. Továbbá hiába az egyébként tényleg kreatívan megalkotott játéktér és a műfajon belül változatosnak mondható összecsapások, azért én ezt egy-két délután alatt, kis túlzással élve egy ültő helyemben még így sem tudnám végigvinni, ahhoz azért még így is túl egyhangú. Mások biztosan jobban rájuk tudnak kattanni, de engem ennyire azért nem tudnak lekötni a sima hentelős játékok, még akkor sem, ha ilyen jól kivitelezték is őket, úgyhogy én sok szünettel és kihagyással tudtam csak élvezhető módon átküzdeni magam rajta.

Vannak tehát árnyoldalai a játéknak, viszont a remek hangulat és az elég jó sztori és karakterek végül indokolttá tették, hogy akciójátékok esetében egy előkelőbb értékelést adjak neki, ami esetünkben az ötös alá. A lendület miatt pedig egyből nekiugrottam a második résznek is, így arról is várható majd pár sor.