Az eddigi bejegyzéseim alapján minden bizonnyal kiviláglott, hogy ha kedvenc játéktípusról van szó, akkor valószínűleg a BioWare-féle szerepjátékok állnak hozzám a legközelebb, akikre fénykorukban még azt is mondtam volna, hogy ők a kedvenc fejlesztőim, kb. holtversenyben a Blizzard-dal, akik mára már szintén csak az árnyékai önmaguknak (bár talán még ez is túlzó dicséret arra a szintre nézve, ahová süllyedtek). Ettől függetlenül mindig is ott volt az a tátongó hiányosság, hogy a korai munkáikkal, egész pontosan az Infinity motorral készült CRPG-ikkel sosem játszottam, így értelemszerűen a Baldur's Gate-tel sem, és ha már elkezdtem ezt a blogot, adta magát, hogy idővel ezt a hézagot is semmissé tegyem. Nem volt annyira könnyű rávenni magam, elsősorban azért, mert bár semmi gondom a felülnézettel, ha stratégiai játékról vagy ARPG-ről van szó, de tényleges szerepjátékoknál én már nagyon megszoktam azt, hogy minimum TPS-nézetben csapathatok, roppant nehéz számomra a beleélés, ha a karakteremet fentről, messziről kell nézzem, ahogy igen kicsiben flangál erre-arra. Aztán ott van ez a régi DnD-s, ADnD-s metódus a varázslatokkal, ami ugye nem mana alapon működik, hanem minden spell-t memorizálni kell, valamint pihenni, ha újra használnánk őket, amit cseppet sem kedvelek, ráadásul rengeteg bűvigével leszünk elhalmozva, én speciel rendszerint bele is zavarodom, miközben a kezelőfelületet sem mondanám valami felhasználóbarátnak, legyen szó bármely efféle játékról. Ám eltökéltségem végül elérte célját, mára elmondhatom, hogy ezt a klasszikust is sikerült kipipálni.

Benyomásaim kivesézését talán a szokott módon, vagyis a karakteralkotásnál illene kezdenem. Természetesen nem akartam teljesen tudatlanul belevágni, így előtte kissé utánajártam pár részletnek, és bár kezdőknek leginkább a sima fighter class-t ajánlották, nekem valahogy nem fűlt hozzá a fogam és inkább íjász lettem (a fentebb részletezett okok miatt mágiahasználót semmiképp sem akartam). Meglepett egyébként, hogy mennyi mindent bíz a játék kockadobásokra, már az alaptulajdonságainkat is így kapjuk, továbbá egy-egy szintlépésnél gyakorlatilag alig akadt dolgom, az esetek többségében csak le kellett okéznom mindazt, amivel a gép megdobálta a karimat, de ennyi volt az egész. Mint kiderült, ez a szabályrendszer sajátossága, ebben az korai változatban még így működött, a játék csak hűséggel implementálta, ettől függetlenül kicsit azért csalódásként éltem meg, bár a csapatom egyéb tagjaival már valamivel több lehetőségem akadt arra, hogy beleszólhassak a fejlődésükbe.

Viszont több okból is sokkal élvezetesebb volt számomra a játék, mint ahogy arra számítottam: először is itt még viszonylag alacsony a maximális szinthatár, így nem is szórtak meg annyiféle varázslattal - így is szüttyögős volt ebben az elég elavult rendszerben lapozgatni utánuk, pláne, hogy nekem valahogy nehezemre is esett megkülönböztetni őket egymástól, na meg módosítani sem lehetett, hogy melyik slot-ban legyenek. Viszont az esetek többségében azért a tűréshatáron innen maradt a téma, emellett a kompániámat is igyekeztem úgy alakítani, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen mágiákkal foglalkoznom. Teljesen persze nem hagyhattam figyelmen kívül, hisz nem kevés körmönfont szemétséggel igyekezett a játék keresztbe tenni még azon túl is, hogy eleinte igen kegyetlen kockadobások tudták leradírozni az életerőm (akár egyetlen ütésből)... egy ponton például olyan lényekkel kerültem szembe, akik kővé tudtak változtatni, ami azonnali halált jelent, a főkaraktert érve pedig egyből game over. Erre a gyógyír egy bizonyos varázslat, vagy annak hiányában egy varázstekercs, ami az adott karaktert immúnissá teszi az ilyesféle hatásokra. Ezt így önmagában véve nagyon ötletesnek és hangulatosnak tartom, max. annyit lehet felróni, hogy maga a játék az ehhez hasonló infókat egyáltalán nem köti az orrunkra. Nézőpont kérdése, hogy ezt zseniális hangulati elemnek tartjuk vagy épp dühöngeni kezdünk - mivel én már előre hallottam vagy olvastam erről, a füstölgő mérgelődés az esetemben elmaradt, mindenesetre simán bele lehet futni olyan helyzetekbe, amelyekre abban a pillanatban még nem vagyunk felkészülve (az igen masszív, nagy kiterjedésű területi varázslatok, bénítások pedig jóval később is okozhatnak kihívást/fejfájást).

A másik nagy pozitívum a hangulat volt, ami a grafika, a zene és a környezeti hanghatások együttesének köszönhetően igazán magával ragadó lett. Hiába nem játszottam azelőtt Baldur's Gate-epizóddal, még így is elfogott valamiféle nosztalgikus, zsebkendőért nyúló elérzékenyültség, mintha valami régi, gyermekkori ismerőssel találkoznék újra, tényleg van ezeknek a játékoknak valami egyéni, örökzöld varázsa. Persze sietve hozzátenném, hogy én már az Enhanced Edition névre hallgató kiadással játszottam, ami az eredeti változathoz képest magasabb felbontást tesz lehetővé, azaz a grafika élből valamivel jobb (noha nagyon ráközelítve már elég csúf és homályos az egész, úgyhogy maradtam erős madártávlatban), valamint a TAB-billentyűvel láthatóvá válik minden tárgy, amivel interakcióba lehet lépni, tehát kinyitni, kilootolni, ilyesmik, amin nálam kb. állt vagy bukott a végigjátszás, hiszen nagyon nem csípem a pixel hunting-ot, vagyis amikor centiről centire végig kell pásztázni az egész placcot... nem, azt nem bírtam volna sokáig. Össze azért nem törték magukat, hogy minden tekintetben modernizálják a cuccot, pl. a gyorsmentés és a gyorsbetöltés gombja jó pár egyéb funkcióval egyetemben nem módosítható... ezen azért illett volna hegeszteniük, mert bár idővel megszoktam, személy szerint nem épp ortodox helyre szoktam tenni ezeket, úgyhogy némi BG után ilyen téren újra át kellett programoznom az agyam, ha mással is játszottam.

Viszont továbbra sem szeretnék eltérni a játék erényeitől, a csapattal kapcsolatban például rengeteg olyan aprósággal találkoztam, ami a modernebb művekből már kiveszett. Az szinte meg sem lepett, hogy ha átváltunk, átklikkelünk más tagokra, akkor ezt hangulatos, nem ritkán egész poénos szövegek és beszólások kísérik (vagy ha sokáig nem pihenünk, akkor nekiállnak ásítozni, esetleg rabszolgahajcsárnak neveznek minket:)), ám újdonság volt, hogy ha egyes emberkéket (elfikéket, törpikéket...) nem veszünk fel azonnal, akkor erre nem mindig lesz később lehetőségünk, nem feltétlenül cövekelnek le egy ivóban, hanem elköszönnek és ágyő... emellett simán faképnél hagyhatnak, még akár párosával is, ha nem tetszik nekik a viselkedésünk, vagy ha túl sokáig halogatjuk a személyes küldetésüket. Továbbá ha úgy válogatjuk őket össze, hogy a beállítottságuk szöges ellentétben áll, akkor nem pusztán lelépnek, de akár egymásnak is tudnak esni életre-halálra való harcban. Na ilyet már nem nagyon látni a későbbi RPG-kben, inkább csak a sztori egy bizonyos pontján lécelnek le vagy fordulnak ellenünk, egyébként némi puffogást leszámítva simán tolerálnak akár egész rémes tetteket is. Persze azt is hozzá kell venni, hogy a csatlósaink itt még messze nem képzik akkora részét a történetnek, mint mondjuk egy Dragon Age-ben, valamint a jellemük sincs igazán részletesen kidolgozva, de néhány óra múltán még az egymással való csacsogásokból is teljesen kifogynak és jóval kevéssé teszik színessé az utazásainkat. A mennyiség kontra minőség klasszikus esete, hisz nem mellesleg itt egész tekintélyes számú csatlós áll rendelkezésünkre (bár némelyikük elég későn válik csak elérhetővé), ami nyilván amiatt lehet, hogy minél szélesebb palettáról lehessen válogatni jellemek, kasztok, szerepek és képességek terén.

Aztán nagyon tetszett az is, ahogy a térképeket és az utazást kezeli a játék: pár korlátozást leszámítva már az elejétől egész szabadon felkereshetünk minden helyszínt, ám jópofa módon ha az adott terep legszélére kattintunk, akkor figyelembe veszi, hogy melyik oldalon tesszük és csak abba az irányba haladhatunk tovább, tehát az északi részről távozván nem léphetünk tovább egy még felfedezetlen déli tájra akkor sem, ha a közvetlen közelünkben van, azaz nem feltétlenül fogunk csak úgy ide-oda ugrálni a "világ"térképen. Ez papíron akár fárasztó is lehetne, számomra mégis inkább elősegítette a beleélést. Annyi hátulütő azért van, hogy egy-egy helyszín elég méretes, nem két perc őket teljesen bebarangolni, és akkor is legfeljebb egyetlen küldetésbe fogunk belebotlani (ha egyáltalán). Maguk a küldetések viszont többnyire elég szellemesek voltak, akadt közülük néhány emlékezetes darab, mint például egy drágakő-tolvaj esete, aki egész más célból vette magához az ékszereket, mint amire gondoltam volna, egy bepiált útonálló pedig tajt részegen próbált megszabadítani az értékeimtől, ami elég vicces volt. Itt hoznám szóba, hogy a párbeszédek során adható válaszok többnyire minimálisak, azaz nem ezzel a játékkal lehetne példálózni, hogy a modernebb szerepjátékok mennyivel butábbak lettek e tekintetben, ámbár néhány alkalommal kapunk pár poénosabb lehetőséget is, mint amikor egy gyanútlan fószer megkérdi tőlünk, hogy mi járatban vagyunk errefelé, mi pedig a szokásos "kalandorok vagyunk" és "ezt és ezt keressük" mellett válaszolhatunk úgy is, hogy "Á, mi csak tomboló elmebetegek vagyunk. Bvuhálálálááá!":) Sajnos nem sok ilyen akad, de amikor mégis, akkor fel tudják dobni a kedélyeket, és itt hoznám szóba, hogy a jellemépítést néhány elég súlyos nehézséggel horgonyozták le, én legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy száz százalékosan gonosz karakterrel végig lehetne játszani ezt a játékot. Létezik ugyanis egy reputációs rendszer, azaz a hírnevünk lehet jó és rossz. Előbbi esetében csak annyiban kötnek belénk az őrök, ha egy város közepén ülnénk le megpihenni, ilyenkor felzavarnak és elküldenek egy fogadóba, mondván hogy képzeljük, hogy csak így az utcán verünk tábort, viszont ha már nagyon negatív a megítélésünk, akkor kapásból nekünk jönnek, de azzal se vagyunk beljebb, ha leverjük őket, mert amennyire tudom, a kereskedők se fognak szóba állni velünk. Elég faramuci helyzet, mely olyan kérdéseket is felvet, hogy egyáltalán hogyan jut mindenki tudomására olyasmi, amit egyébként titokban, a négy fal közt vagy egyéb rejtett helyeken teszünk, ha szemétkedünk. Mindezt nem a fejlesztők nyakába kell varrni, én legalábbis úgy hallottam, hogy ekkor még létezett valamiféle játékipari kódex, ami úgymond "nem javasolta", hogy rossz cselekedetek kvázi dicsőítve legyenek egy programban. A második részre már teljesen fittyet hánytak ennek, ellenben itt még jócskán kellett figyelni arra, hogy mit teszünk, vagy hogy a nagyon haszonleső és/vagy aljas tetteinket nagylelkűséggel ellensúlyozzuk (ha mást nem, templomokban lehet adakozni), ha egyáltalán funkcionálni szeretnénk ebben a társadalomban.

A fősztorit érdemben nem tudnám értékelni, mivel az évek során már ezerszer is lelőtték nekem a nagy fordulatot... ami ennyi idő elteltével akár törvényszerű is lehetne, de azt kell mondjam, hogy visszagondolva valahogy senki nem törte kezét-lábát, hogy diszkréten kezeljék az ügyet, akármelyik újságban is találkoztam a sorozattal, folyamatosan szóba hozták már a második résszel kapcsolatos korabeli kritikák első bekezdéseiben, az újabb kori youtube-os visszaemlékezésekről nem is beszélve. Jellegére nézve megérthető, én mégsem látom olyan megoldhatatlan feladatnak, hogy az ember mégis inkább csak nagy vonalakban, virágnyelven ismertesse az előzmények eseményeit, a csattanó folyamatos tönkretételét el lehetett volna kerülni. Egyébként ugyanezt művelték/művelik a Knights of the Old Republic sztorijával is, még jó, hogy annak idején elkerültek ezek az írások és nem rontották el az első végigjátszásom élvezetét... már csak ezért is törekszem arra, hogy bármennyire is régi legyen egy játék, egy film vagy akármi, ne lőjek el belőle semmi poént, pláne nagyobb horderejűeket. Összességében pedig nehéz lenne megmondani, hogy szűz füllel mennyire ütött volna be nálam a Baldur's Gate históriája - tekintve, hogy a nagy leleplezés egy levél elolvasásával következik be, még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy elsőre még el is ment volna a fejem fölött az egész, később meg csak pislogtam volna, hogy egyesek miről beszélnek:).

Az itemizáció egy további olyan elem, amely kedvemre való volt: az ellenfelek jobbára olyan felszerelést hagynak hátra, amit egyébként is használtak, ennek megfelelően egyszerű alapfegyverekhez (vagy épp nyílvesszőkhöz) könnyen hozzá fogunk jutni. A fegyverek esetében ez már csak azért is előny, mert a felvezető szituáció egyik eleme, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva gond van a fémekkel, a hozzájuk bányászott anyagokkal, a fegyverek gyengébbek, könnyebben megadják magukat, minek következtében mi sem tudjuk őket javítani, amihez fémet használtak, folyamatosan tönkremegy, mindig újat kell szereznünk, a töröttet meg dobhatjuk el - a történet és a játékmenet itt igazán szépen passzol, jól összehozták. A mágikus tárgyakat már nem érinti ez a probléma, úgyhogy jól tesszük, ha minél előbb felszerelkezünk velük - persze nem teremnek minden bokorban, a kereskedők is igen borsos áron árulják őket. Némi idő elteltével azért rendesen megszedjük majd magunkat, még arra is lesz majd elég pénz, hogy az ütősebb varázspálcákat eladjuk és visszavásároljuk, ami azzal jár, hogy teljesen feltöltjük őket. Ez általában száz elsüthető varázsigét jelent, azaz szinte korlátlanul a rendelkezésünkre állhatnak a legütősebb trükkök, mint például a lényidézés vagy az igen nagy területre ható tűzlabda - nem tudom, hogy ez az eredetiben is így volt-e, mindenesetre itt már nagyban meg tudjuk könnyíteni a saját dolgunkat, főleg hogy a pálcákat elég kirakni a gyorsmenüre és nem kell a varázskönyvben turkálni utánuk. Mindent összevetve élveztem a csapattagok cuccainak menedzselését, az új kiadás pedig behozott pár könnyebbséget jelentő változtatást, például külön szütyőt szerezhetünk ékköveknek és ékszereknek, vagy épp a fel nem használt, eladásra szánt varázstekercseinket is egy helyre tudjuk gyűjteni, de el tudom képzelni, hogy az eredetiben az a praktika sem szerepelt még, hogy ha a kezünkbe veszünk egy tárgyat, akkor a portrékon fényes elváltozással jelzi, ha valakinek pluszt jelentene a meglévőhöz képest. Ezen felül létezik az "auto loot" opció is, ami a képernyő aljára szép sorban kiteszi az összes felvehető zsákmányt, így nem kell egyenként mindenkit átvizsgálnunk (bár én nem vettem igénybe, számomra hangulatosabb volt ténylegesen megnézni, hogy kinél mi van).

Kezdeti bizalmatlanságom, rossz előérzetem ellenére mégis jóval pozitívabb élményt adott a játék, mint amire számítottam (eleve végig bírtam játszani, már efelől is voltak kétségeim:)), ezzel együtt a fekete leves sem maradhat el. Kezdjük a kisebb, mérsékeltebb problémákkal: az embereink útkeresése nem a legjobb, a csapatformációk menet közben fellazulnak, nem igazán tartják őket, így néha elég előnytelen alakzatban, vagyis inkább bármiféle alakzat hiányában gyalogolnak bele egy ellenséges brigádba, érdemesnek találtam olykor-olykor megállítani, irányba állítani őket, nem csak úgy odakattintani valahová, aztán majd odamennek, hisz olyan is előfordult, hogy némelyikük valami teljesen más ösvényre keveredett és csak jó nagy kerülővel jutott el a célterületre. Ezen felül elég gyakran egymásba akadnak, ajtókhoz érve néha másodpercekig csak toporognak, a szűk folyosókon való nyomorgásról nem is beszélve. Zavart még, hogy a tolvaj karakternél mindig újra és újra be kellett kapcsolni, hogy észlelje a csapdákat, nem maradt folyamatosan aktív. Akadtak gondok a szkriptekkel is: a harcok ugyebár nem mindig végződnek az ellenfél halálával, előfordul, hogy megadja magát, hogy tárgyalni akar vagy valami további mondanivalója lenne, ami tök jó, de ha mondjuk harc közben megmérgeztük, akkor a párbeszéd lefolyása után kimúlhat:). Itt persze megint csak előkerülhet a felhasználóbarát tervezés kontra realizmus vitatémája - én inkább viccesen fogtam fel.

Az már sokkal kevésbé mulatságos, hogy bizonyos küldetésekhez szükséges tárgyakat simán eladhatunk, nincsenek megkülönböztetve, egyes emberkék pedig kifejezetten köznapi holmikat kérnek tőlünk, ezeken meg aztán pláne túladunk, mire megtudjuk, hogy side quest-ekhez kellenek, aztán járkálhatunk mindenfelé levadászni, hogy vajon ki a francnak adtuk el őket. Rémes az egész, tiszta őrület, hogy ezzel az idiótasággal még ebben az úgynevezett feljavított változatban sem kezdtek semmit... arcpirító. Rühelltem még, hogy a takarásban lévő ajtókat, lépcsőket néha egyáltalán nem látni, de bizonyos területeken a nyílt színi lejáratokat se nagyon lehet észrevenni - ott volt például a Dynaheir nevű mágusnő, akit szerintem soha az életben nem találtam volna meg, ha nem nézek külön utána, hogy merre van, eszembe nem jutott volna, hogy egy bizonyos részen le lehet menni. Nyilván nincs ilyen gond, ha az ember folyamatosan végignyálazza a képernyő minden négyzetcentijét (már úgy értem az egérrel, nem szó szerint a nyelvével:)), de mint mondtam, az ilyesmi számomra kifejezetten agyrohasztó tevékenység.

Maga Baldur's Gate városa csak a történet egy pontján lesz elérhető, és nagy meglepetésemre amennyire élveztem a szabadban való barangolást, annyira unalmas volt a névadó település beporoszkálása, tényleg rettentően untam azt a helyet, pedig azt hittem, hogy majd ott fog csak igazán beindulni a játék. A legrosszabb, hogy a területei többnyire nem is rendelkeznek saját névvel, inkább csak az égtájaknak megfelelően jelzik őket, ráadásul elég egyformák. Itt jön a képbe a küldetésnapló kezdetlegessége, a leírások sokszor hiányosnak érződnek, még olyanra is emlékszem, hogy nem frissültek, nem írták le konkrétan, hogy kihez vagy hová kéne visszamenni, csak nagy vonalakban vetnek oda valami infót... ennyi helyszín mellett viszont elég nehéz megjegyezni, hogy melyik jelentéktelen figurával hol találkoztam, kiváltképp ha utólag szeretnénk bepótolni a kimaradt missziókat. Ha pedig a nagyjuk a fővárosban leledzik, akkor aztán végképp kiütközik, milyen csalódást keltő, érdeketlen és jellegtelen hely, ahogy össze-vissza futkorásztatnak azokon az igencsak egyhangú, egymáshoz hasonló kerületeken. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy a főtörténet itt lezajló utolsó fejezeteit elég ügyetlenül hozták össze dramaturgiailag, mondhatni elég furán adagolták az információkat. Az örök mindenhol üldöztek, de a játék megállít, hogy mindenféle idegennel csevegjek, akik megpróbálják elmondani, hogy voltaképp mi is történt. Zűrös, összecsapott, semmiből előugró karakterek, akiket csak úgy bedobálnak minden különösebb előzmény nélkül... jobban belegondolva talán akkor sem nyűgözött volna le a sztori, ha nem tudtam volna előre, hogy mire megy ki a játék, mi áll a háttérben.

Az osztályzat előtt még érdemes lehet a Tales of the Sword Coast nevű kiegészítőről is beszélni, noha külön értékelni igazából nincs miért, mivel inkább csak újabb küldetéseket ad hozzá az alaphoz (na meg persze a hozzájuk tartozó helyszíneket). Legjobban a vérfarkasos/farkasemberes szál tetszett, ott kifejezetten élveztem a történetet, ám ahogy észrevettem, a többség a Durlag's Tower-t kedvelte: ebbe a toronyba betérve mind fölfelé, mind lefelé haladhatunk pár szintet, lefelé pedig elég komoly kihívások várnak ránk. Ezen kihívások egy részét elég jól vettem, mivel mire idáig eljutottam, már elég szépen fel voltak erősítve az embereim (no meg ott voltak a korábban említett módszerrel feltöltött varázspálcáim, amelyek igen hathatós segítséget nyújtottak), összességében mégsem tudom osztani a többség lelkesedését, mivel ez a rész kicsit már olyanná vált, mint egy fárasztó, régimódi kalandjáték. A feladványok még hagyján, bár ezekért se voltam oda, de az igazi bajom az volt, hogy itt már egyáltalán nem működött a TAB-bal való felvillantás, csakis külön lehetett megkeresgélni minden tárgyat vagy kapcsolót, amivel kezdeni kellett valamit. Ezzel a grafikával néha totál nem tűnt fel, hogy mihez kéne nyúlnom, az egyik emeleten szó szerint csak körbe-körbe járkáltam, mire rájöttem, hogy itt kőkeményen bejátszik a pixel hunting rémálma... említettem már, hogy mennyire utálom?! Végül elég emberes nyűglődéssé, kínlódássá vált az egész...

Szó nincs persze róla, hogy semmit se szerettem volna a játékban, a tapasztalataimat inkább pozitívnak mondanám, de mindent egybe véve... négyes alá. Egy ideig hajlottam rá, hogy négyes legyen, hisz a hangulat, a csapatmenedzsment vagy épp a felfedezgetés roppant mód bejött, de modernizált változat ide vagy oda, azért nem kevés avíttas elem árnyékolta be (az meg aztán végképp nem kell befolyásoljon, hogy hány ősrajongó néz majd hülyének a véleményem miatt, nehogy már nekiálljak képmutatóskodni a kedvükért). Ugye alapból nem kenyerem ez a letekintgető nézet, számomra nagyon személytelenné teszi, a DnD-s harcrendszerbe továbbra sem sikerült beleszeretnem... na de ezt már mind elmondtam fentebb is. Itt jó eséllyel meg is áll nálam a széria, mert ugyan meglepően hamar, mindössze egy-két hónap után kedvem támadt a második részhez, de ott már egyre több kellemetlenség keserítette meg a szám ízét. Athkatla városa pl. nem sokkal izgalmasabb hely Baldur kapujánál, ráadásul ahogy kiléptem oda, a játék úgy dobálta rám a küldetéseket, hogy jószerivel lépni nem tudtam tőlük, egy ponton már szinte fuldokoltam az egész helyzettől... és ugye itt már magasabb szinten megy a harc, ami azt jelenti, hogy az esetek igen nagy hányadában ez a vergődés megy, hogy élből dobálják rám a durvábbnál durvább varázslatokat, az embereim meg csak zavartan kolbászolnak össze-vissza, mindenféle italokat kéne szürcsölnöm, buffokat magamra pakolnom, előre magamra olvastatni mindenféle tekercsből, nekem ez a fajta harc egyszerűen túl fáradalmas és körülményes, nem bír örömöt szerezni. Igazán csak úgy működhetett volna, ha már a maga idejében elém kerül, de így, ennyi év és ennyi újabb játék után úgy érzem, hogy ez a hajó már elment.