A Remedy-vel hosszú időre szem elől tévesztettük egymást, legalábbis engem elkerültek a Max Payne-en kívüli játékaik. Volt ugye ez az Alan Wake, ami tán csak évek múlva jött PC-re szerződésbeli kötelezettségek miatt, tehát üzleti okokból, és amikor nemrég végül kipróbáltam, olyannyira nem voltam tőle elragadtatva, hogy végig se vittem. Először is a Twin Peaks előtti főhajtás egyszerűen túl sok: nem egy helyszínt egy az egyben átvettek (még a Tuskó Lady itteni megfelelője is befigyelt), ami számomra nem bizsergető kellemetességet okozott, hanem inkább fárasztott és kivett a játékból, azt az érzetet keltette, hogy a projekt nem tud megállni a saját lábán. Az irányítás elég gyenge volt, teljesen világos, hogy egy az egyben a kontrolleres módot rángatták át asztali gépekre - külön "tetszett", hogy a futást és a kitérést egyazon gombra tették, így szerencsétlen karakterünk olykor elég gügyén kezdett el bukdácsolni akció közben. A sztori sem mentette meg a dolgot, mivel a címszereplő egy neurotikus gyökér módjára viselkedett, akit néhány átvezető után már legszívesebben lefejeltem volna, így nyilván az sem mozgatott, hogy mi lesz vele. A harc terén is bénáztak, ráadásul félelem helyett inkább szánalmat éreztem, amikor jöttek ezek a szerencsétlen megszállottak és a torz, gondolom ijesztőnek szánt hangjukon mindenféle kreténül hangzó baromságokat makogtak maguk elé. De az első főellenségnél(?) is elhűlve néztem, hogy mi ez a szánalmas hülyeség, ahogy a marhája össze-vissza cikázott körülöttem enyhén szólva megmosolyogtató módon... én abban a hiszemben voltam, hogy ez legalább light-osan horror lesz, vagy akár csak thriller, de ilyen jeleneteket látva képtelen voltam komolyan venni, plusz a játékmenet is halálra untatott. Mellesleg azért írtam így viszonylag hosszan az AW-ről, mert később egy kicsit még vissza kell térnem rá, viszont ezzel a lendülettel az utána érkező Quantum Break-et is ugrottam, mivel a témája nem érdekelt, a játékmenetben sem láttam semmi különöset, és mikor meghallottam, hogy ilyen egy-másfél órás átvezető videók vannak benne, az számomra végleg megpecsételte a sorsát. Mindezek tükrében a 2019-es Control sem foglalkoztatott, nemrég viszont kíváncsiságból ránéztem pár teszt-videóra, és kicsit több infóval a tarsolyomban már láttam benne fantáziát, így megkésve bár, de törve nem, én is belevetettem magam ebbe a rejtélyes kalandba.

Elöljáróban annyit, hogy nem is emlékszem rá, hogy egy új(abb) játék mikor rántott be ennyire. A sztoritól nem tudtam, hogy mit várjak, de meg kell mondjam, hogy az alapfelütés kellően érdekes, és később is egyre jobban ösztökélve éreztem magam arra, hogy a végére járjak az egésznek. A játékban Jesse Faden-t irányítjuk, aki egy nap egyszerűen csak besétál a Federal Bureau of Control épületébe, ami a nevéből érződően is egy afféle paranormális ügyekkel foglalkozó FBI-nak feleltethető meg. Hősünk mindeközben társalog valakivel, akiről tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy kicsoda, eleinte még arra is gondoltam, hogy hozzánk, azaz a játékoshoz intézi a szavait, de persze azt sem lehetett kizárni, hogy a hölgyemény egyszerűen csak megkattant és saját magához, vagy valami képzelt alteregójához beszél. Ez a belső narráció amúgy valamelyest végigkíséri a sztorit, amit több helyen is úgy láttam, hogy mások negatívumként éltek meg - engem speciel nem zavart.

Nem telik el sok idő, míg odatévedünk az igazgató irodájába, ahol az illetőt holtan találjuk. A jelek szerint öngyilkosságot követett el, mi pedig felvesszük a fegyverét (azaz a "Szolgálati Fegyvert"...:)), ami nem egy közönséges stukker, hanem kb. él, vagy legalábbis valamilyen paranormális jellege van, magától tölt újra, később át is tud változni másféle tüzelési módokhoz, satöbbi... az épület egy másik dimenzióból érkező ostrom alatt áll, mellyel szemben elég csehül állnak (később kiderül, hogy a katonai rész vezetője egy öregasszony, úgyhogy ezt annyira nem is csodálom:D), az elvileg a mi oldalunkon lévő interdimenzionális lények pedig a fegyver felvétele után minket tekintenek az új Igazgatónak, onnantól kezdve az épületben lévő képeken is Jesse arca jelenik meg, mint vezető... vagyis itt már lehet érezni, hogy a sztori enyhén elvont/elborult lesz, ami talán nem mindenki kenyere, de ha nem alkalmaznak túlságosan fárasztó elemeket, akkor az ilyenfajta történetvezetés engem nagyon is meg tud fogni, és ezzel ebben az esetben is így voltam. Elég csak annyit mondanom, hogy más játékokban a fellelhető, gyűjtögethető iratokra vagy rá se nézek, vagy épp csak átfutom őket, itt viszont marhára érdekelt a háttér és minden egyes papírost elolvastam - már amennyire el lehetett őket olvasni, ugyanis a konkrétabb, érdekesebb részeket az iratok titkosított volta miatt sokszor feketével kihúzták.

Küllem, külcsín, miegyéb: a grafika marha jó, ezen nagyon nincs is mit rugózni, inkább csak az arc-animációk voltak olykor furák (nem is tudom, mintha a fogsorokat valahogy természetellenesen helyezték volna a fejekbe), a fizika és a rombolhatóság viszont szenzációs: én nem is emlékszem, hogy e téren mikor láttam utoljára ilyen szintű kidolgozottságot, mondtam is magamnak, hogy "Ez igen! Végre valaki hajlandó volt ezzel is foglalkozni, nem csak bedobáltak minket valami statikus, élettelen terepre, aztán jól van". Lesz mindenféle természetfeletti képességünk, elsőnek mindjárt egy amolyan telekinézis, így szinte minden tárgyat vagy berendezési elemet magunkhoz ránthatunk és megszeppentő erővel el is hajíthatunk. Baromi jó móka volt, ahogy az irodai részlegekre beszabadulva hajigáltam mindent mindennek, csak úgy szállt a por, a füst vagy épp a fellebegtetett íróasztalfiókokból kihulló papírlapok, iszonyú királyság, és a cuccok persze még elég rendesen szét is törnek! Utoljára talán épp a F.E.A.R.-ben volt ilyen marha jó élmény a környezet lerombolása, eleinte a sztoriban is alig bírtam haladni, mert mindig megálltam, hogy szanaszét törjek és zúzzak mindent, amit csak lehet:)! Bele is gondoltam néha, hogy a személyzet és a beosztottak fejében mi járhat, ha a biztonsági kamerákra nézve azt látják, hogy az új főnök éppen ripityára veri a teljes berendezést:D! Szinte hallottam is magamban a beszélgetést: "- Te, most tulajdonképpen mit csinál az Igazgató? - A jó ég tudja...":) Ebben a tekintetben tehát marha nagy dicséret illeti a fejlesztőket, nagy kár, hogy noha már adottak a technológiai lehetőségek, de más játékokban valahogy mégsem nagyon látok hasonlót, pedig igencsak fel tudja dobni az összképet.

Az irányításról is csak jót tudok mondani, nyoma sincs az Alan Wake-ben tapasztalt hányaveti konzolosságnak, Faden úgy és akkor fordul, ahogy én azt szeretném, a felkapott tárgyakat vagy a falból kiszaggatott törmeléket is ahhoz az ellenfélhez tudtam hozzácsapni, amelyikhez szerettem volna. A levitálással mondjuk eleinte bénáztam egy kicsit, de ezt inkább a magam számlájára írom, kicsit több használat után hamar rájöttem, hogy mikor és mennyire lehet felrepülni, és egyébként ez is olyan képesség volt, amit nagyon-nagyon élveztem.

Néhány óra után azonban elkezdtek gyűlni a viharfellegek: egy ponton túl azt vettem észre, hogy ugyan nem hanyagoltam el a kapott pontok elosztását, és az egyéb kiegészítőkre is figyeltem (a manapság általánossá vált, enyhébb szintű RPG-jelleg, illetve karakterfejlesztgetés itt is jelen van), mégis elég rendesen megszenvedem a csatákat és sokszor úgy szétkaptak, hogy "öröm" volt nézni. Kissé értetlenül álltam a jelenség felett, na meg az ilyen dizájnbeli megoldások láttán, hogy pl. nem tudjuk magunkat gyógyítani, még akár csak két-három egészségügyi csomag sem lehet nálunk (vagy mondjuk némi Max Payne-re hajazó fájdalomcsillapítót sem ropogtathatunk el). Ehelyett a leölt ellenfelekből származó kék kristályokkal tudjuk visszaszedni az életerőnket, ami megint csak azt hivatott erőltetni, amivel egyre gyakrabban találkozom manapság, nevezetesen az agresszív játékstílust. A gond csak az, hogy én annyira azért nem vagyok egy agresszív jellem, még a lövöldözős játékokban is inkább a taktikázós megközelítést kedvelem, nem ezt az agyatlanságra ösztökélő darálást, úgyhogy ezen a ponton egy kicsit el is kezdtem kutakodni a fórumokon, hogy most mi van, tényleg én vagyok ennyire berozsdásodva? Az derült ki - és ezt érdekes módon egyetlen általam látott teszt sem említette, szóval teljes meglepetésként ért -, hogy itt nem a régebbi Remedy-játékokban megszokott stílust kell várni, hanem szándékosan egy nehéz játékot akartak kiadni, amivel az ember megszenved ugyan, de annál nagyobb lesz az öröm, mikor végre a ki tudja, hányadik padlóra kerülés után végre felülkerekedünk az adott helyzeten. Más szavakkal élve ilyen dark souls-féle, illetve kicsit még roguelike-szerű metódussal éltek, vagyis alapból csak hard fokozat van, továbbá minden egyes halál büntet, méghozzá a puszta tényén túli egyéb formában is (itt például a fizetőeszközöd tíz százaléka ugrik). Szó se róla, minden fejlesztőnek joga van ilyen játékot készíteni, ha úgy tartja a kedvük, más kérdés, hogy az ő részükről ez nekem inkább divatmajmolásnak tűnik. Viszont hamar kiderült, hogy a beállításokban mára már mindenféle csúszkákkal, sőt, egyes esetekben konkrét csalásokkal(!!!) lehet könnyebbé tenni, így aztán az egész elég komolytalanul hat. Értem ezt úgy, hogy ha az a fejlesztési filozófiájuk, hogy akkor most szívassuk meg a játékosokat, akkor tartsák is magukat ehhez. Engem speciel hidegen hagy a Dark Souls, egyikkel sem játszottam, mert tudtommal sztorit is csak nagyon érintőlegesen mesélnek el, ezen felül a környezetük, a játékterük sem fogott meg, így nekem kb. ez volt az első találkozásom ezzel a fajta metódussal. Oké, egyszer ránéztem a Dark Souls III-ra, hogy mégis mire ez a nagy felhajtás, de amikor megláttam, hogy a PC-s verzióhoz még csak a kontrolleres gombokat sem voltak hajlandóak lecserélni, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne nyomjak, akkor úgy voltam vele, hogy "Ja, nektek ennyit jelent egy port, ennyire mocskos mód igénytelenek vagytok, ti trógerek? Akkor én sem kérek a nyomorult játékotokból, szevasztok". Mindenesetre az önkínzást én meghagytam a "git gud"-féle retardáltak táborának, és szemrebbenés nélkül beállítottam azokat a bizonyos csúszkákat úgy, ahogy az érzésem szerint megfelelt egy amolyan "normál"-módnak, agyvérzést meg az kapjon inkább, akinek hét anyja van:). A jelenség azért ezzel együtt is elég faramuci és kifejezetten rossz szájízt hagyott maga után.

Ezen a ponton érdemes lehet kitérni a helyszínre is: szinte végig az FBC épületében fogunk grasszálni, lebegni, siklani és persze öldögélni, de a pályatervezők szintén megveregethetik a saját vállukat, mert a kötöttnek gyanítható körülmények ellenére ötletes és változatos helyeken fordulhatunk meg még abban az esetben is, amikor nem holmi asztrálsíkokon kavirnyálunk. Viszont egy éles kanyart véve egy hasonlóan éles kritikával is élnem kell, mert a térkép igencsak borzalmasra sikeredett, a szintkülönbségeket néha egyáltalán nem lehet érzékelni, egy idő után már tényleg alig bírtam kibogarászni, hogy milyen úton kéne eljutnom A-ból B-be, így inkább az épület falain elhelyezett irányjelzőkre hagyatkoztam, vagy ha ilyesmi nem volt, akkor maradt a próba-szerencse, elindultam egy helyesnek ítélt irányba, aztán vagy ott lyukadtam ki, ahol szerettem volna... vagy nem (néha azért igen:)).

További negatívum volt számomra félig-meddig még a történet is: ugyan tényleg vont és sodrott magával folyamatosan, plusz rengeteg bizarr, pihent és meghökkentő résszel, jelenettel találkozhatunk egész a végéig, viszont mindaz, ahova az egész kifutott, valahogy már kevésbé érte meg a fáradtságot. Nem is igazán arról van szó, hogy maradtak az emberben kérdőjelek, mert egy ilyen paranormál-szemléletben megszült cselekménytől nem is vártam mást, viszont egy-két dolog tényleg olyan szinten oda van csak vetve, hogy azt csakis írói nívótlanságnak tudom elkönyvelni. Mindent összevetve azért élveztem a sztori felgöngyölítését, viszont néha már sok volt a légből kapott, illetve a szimplán csak a cselekmény vagy jellemábrázolás szintjén is értelmezhetetlen alkotóelem.

A fővonalon túl, illetve a fővonal mellett vannak még mellékküldetések is, melyek egy része egész jópofa, míg a többi inkább csak kifutófiúnak (illetve Faden esetében leánynak) tekint minket - ezek szerintem azt a célt szolgálhatták az alapértelmezett, vagyis izzasztóbb változatban, hogy darálni tudjuk egymás után a szinteket, hogy elég fejlettek legyünk egy-egy főmufti ellen, ami egy ARPG-ben, egy MMO-ban vagy valami nyílt világú ökörködésben még úgy elmegy, de egy ilyen történetorientáltabb esetben már kevésbé. Az efféle mundén küldiket én inkább hagytam is a fenébe, csak azokat vettem végig, amelyek érdekesnek tűntek, plusz az épületet elég nyakatekert módon állították össze, ilyenformán biztos vagyok benne, hogy sok rejtett helyet fel sem fedeztem - de még talán komplett missziók is elkerülhették a figyelmem. Nem mondom, hogy nem járkáltam be a korábbi helyekre valamivel később (már csak azért is, mert bizonyos ajtókon először még nem tudtunk bemenni), de ilyenkor inkább csak ládákat vagy egyéb, kevéssé érdekfeszítő cuccokat találtam, így egy idő után alábbhagyott az ebbéli lelkesedés.

Kapunk egyébként kettő darab DLC-t is a játékhoz, az egyik a The Foundation névre hallgat, ami lényegében egy egész pofás, tartalmas kis mellékszál, nagyjából hozza az alapjáték színvonalát, plusz még új képességünk is lesz (bár ezeket szerintem csak a kieg területén tudjuk használni). Külön tetszettek az új környezeti elemek, a másik dimenzióból "átvérző" vörös homok intenzív jelenléte, valamint a miénktől idegen létsíkon való huzamosabb bolyongás és feladatmegoldás (extrémebb agytornára azért nem kell számítani). A történettel mondjuk itt is az volt a helyzet, hogy bár tetszettek az önironikus kiszólogatások, de menetközben valahogy nagyobb horderejű események, ill. konfliktusok látszódtak kirajzolódni ahhoz képest, amit aztán végül kihoztak az egészből: szimplán csak vége lesz és kész, a feldobott kérdések pedig lógtak tovább a levegőben. A másik kiegészítő az AWE volt, ahol is a Control és az Alan Wake világa fonódik össze, ami papíron érdekesnek hangozhat, de mára már láttunk pár ilyen univerzum-összevonást, úgyhogy annyira azért nem kezd el az ember ámulni az ilyesmin. Viszont engem a bevezetőben részletezett okok miatt teljes mértékben hidegen hagy ez az Alan Wake-dolog, így erre már szimplán nem is voltam kíváncsi, plusz kb. ezen a ponton lettem úgy a játékkal, hogy szép volt, jó volt, de már elég volt, így ezt a küldetést végül nem játszottam ki, vagyis nyilatkozni sem nyilatkozhatok róla.

Végezetül annyi tudok mondani a Control-ról, hogy... élveztem. A történettől ugyan nem vártam semmi eget rengetőt, de ehhez mérten is elég semmitmondó lett, viszont az odáig vezető út roppant izgalmas volt, a grafika, a fizika és a rombolhatóság csúcs, a menő képességeink pedig a harcot is kellően feldobták, még ha az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem is mutatott kb. semmit, inkább csak a durva sebzésükkel okozhattak kihívást, na meg azzal, hogy a program simán csak úgy odatermeli őket a hátunk mögé, ami elég ócska. Mindezen persze segítettem a korábban említett csúcskázással, de szívesebben vettem volna, ha inkább maguk a fejlesztők lőnek be egy élvezetes játékmeneti módot ahelyett, hogy egy később odavetett opcióval szúrják ki az ember szemét. A debil térkép és a kisebb csalódást keltő sztori mellett inkább ez adta nekem a játék igazi negatívumát, mert a fejlesztők emiatt egyszerű divatmajmok benyomását keltették. Látták, hogy mostanában milyen menő ez a durva nehézség, nosza bedobták ők is... csak épp míg a Souls-os csókákat annyi miatt mindenképp tisztelni lehet, hogy az eddigiek alapján ők nem engednek a rinyának, vagyis nem hajlandók berakni easy mode-ot még az olyan álságos, képmutató nyekergések hallatán sem, hogy "jaj, de hát gondoljatok a fogyatékkal élőkre is". Ó, úgy szeretem, amikor nekiállnak az emberek másokkal takarózni, mintha valójában egy percig is törődnének magukon kívül akárki mással... ó, gondoljatok a mozgássérültekre, ó, gondoljatok a szegény gyerekekre, meg az összes többi efféle maszlag, a belem kifordul tőlük. A Remedy viszont beadta a derekát, de persze nem úgy, hogy vették volna a fáradtságot és az idegbeteg/fanatikus szint alá is balanszíroznak egy csöppet, hanem szimplán csak bedobták ezeket a sebzési-, és egyéb beállítási módokat, de megspékelve olyan cheat-ekkel is, mint a halhatatlanság vagy az automata célzás. Az egész ilyen "nesze nektek" érzetű, plusz ha az volt az alkotói célkitűzés, hogy ez egy nehéz játék legyen, akkor miért táncoltak vissza? Emiatt mondom, hogy szimpla divatmajomkodás az egész, nincs mögötte semmi koncepció, mindössze mesterségesen megnövelték a kihívást a puszta nehézség kedvéért. És itt most fel lehetne szólalni, hogy hoppá, én talán nem vagyok képmutató? Hiába nem lőttem be a god mode-ot, a sebzést azért mégiscsak lejjebb vettem, de vajon az eredeti állapotában is végigvittem volna a játékot?! Jogos a kérdés, fogalmam sincs, mivel én alapból minden játékot normálon kezdek, legfeljebb később állítom át nehezebbre, továbbá nálam az egyik első szempont a történet, és itt is leginkább az érdekelt. Viszont a fórumokon azt olvastam, hogy sokan akár napokra is elakadtak némely ponton, így ha ez ennyire elterjedt jelenség volt, valószínűleg egy idő után én is azt mondtam volna, hogy ez nem az én játékom, a történetet megnéztem volna a youtube-on, a fejlesztők vízióját pedig tiszteletben tartottam volna, még ha személy szerint nem is értettem volna egyet azzal, hogy egy sztori-alapú cím esetén magát a sztorit teszik ennyire nehezen hozzáférhetővé. Viszont így, hogy feleslegesen táncoltak némelyek idegein, hogy aztán később még vissza is táncoljanak, az integritásuk minimum megkérdőjelezhetővé vált... más szóval: PÓZEREK! A játék meg nálam négyes.