És akkor most egy kicsit kommerszebb vizekre fogunk evezni… nem mintha a Bullet for My Valentine mentes lenne a keménységtől, de egy időben ennek ellenére is eléggé felkapottnak számítottak, elvileg még a női zenehallgatók körében sem voltak ismeretlenek. Közvélemény-kutatást persze nem végeztem, ám ha tippelnem kéne, elsőre Matt Tuck énekes/gitáros arcba omló hajszerkezetét jelölném meg elsődleges okként, ahogy a mikrofonnak feszülve búgta vagy kiabálta a közlendőt. Gondolom emós kiscsaj kellett legyen a talpán, aki ellen bírt állni:)! Persze teljesen érthető, ha valaki emiatt elkezdett irigykedni és diszkriminálta őket, de mint ahogy mondani szoktam, a zene kell legyen a lényeg, az ő zenéjükre pedig már az első találkozásunkkor felkaptam a fejem még a kissé sablonos váltott ének ellenére is (üvöltés kontra tiszta hang). Ha emlékezetem nem csal, még az első minialbumos Hand of Blood klipjéről lehetett szó, és a jó kiállásukon túl elismerően csettintettem az akkoriban egyértelmű sikerrel távolról sem kecsegtető ikergitáros, szólisztikusabban riffelő megközelítés miatt is (lásd Iron Maiden vagy Judas Priest), persze erősen modernizált, és hát lássuk be: tinédzser-barát köntösbe bújtatva. De ha egyszer valami jó, annak az esetleges mellékzöngék mellett is el kell ismerni az erényeit, márpedig debütáló nagylemezük, a 2005-ös The Poison dalaival hallhatóan nagyon meg akarták mutatni, hogy mit tudnak.

A korong első felén tömörülnek a klipesített slágerdalok, de legelőször egy negédes kis felvezetés andalít szimplán csak Intro címen (épp a bejegyzés írása előtt esett le: itt még az Apocalyptica csellósait is csatasorba állították), hogy a Her Voice Resides bömbölős-csépelős kezdése hallatán egyből kiforduljunk a fotelből. Szimpatikus:)! Persze a „Where is my angel, I need her now”-féle sorok minden tökösséggel együtt is nyilvánvalóan megjelölik az elsődleges célközönséget. Még inkább így tesz a szépen befutott Tears Don’t Fall, ami túlnyomórészt jóval lágyabb, még inkább melodikus, szerkezetében pedig nemi Metallica-hatást is felfedezni vélek, ahogy a zsebkendő keresgélésére ingerlő szakaszokat szétrobbantják egy hirtelen és igencsak keménykötésű váltással, tisztára mint a One dallamos metalcore-változata lenne. Direkt nyúlásról persze szó sincs, de a hatás szerintem onnan eredeztethető. Ezután jön a kedvencem, a kissé tán túlnyújtott című Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do), ami játékos, fantáziadús főriffjével és megadallamos szólóival, kiállásaival vett le a lábamról, itt tényleg nagyon szépen érvényesül a bevezetőben említett, a maga idejében újhullámosnak titulált brit heavy metal hullám hatása. Kifejezetten csípem még a baromi erős refrénnel bíró Hit the Floor-t, viszont mindenki kedvence, a fél-lírai All These Things I Hate (Revolve Around Me) számomra inkább csak a rádiók meghódítására szánt obligát beetetés. Ezzel együtt gondom sincs vele az égvilágon semmi, teljesen jól el lehet hallgatni, épp csak nem nőtt hozzám úgy igazán.

A második fél, vagyis a kvázi B-oldal már nem bővelkedik ilyesféle mindent vivő himnuszokban, de azért akadnak itt is eltaláltabb darabok, mint például a kellemes tapping-eléssel színesebbé tett címadó, az érzelmesebb riffekben erős 10 Years Today vagy a szellősebb volta ellenére is zúzós Cries in Vain. Ezektől szerintem jócskán elmarad a Spit You Out-féle sablonosabb metalcore azzal az idétlen álkoncertes bevágással, de a záró The End is hasonló mélypont. Közel hét percével ezt szánhatták a nagyeposzi zárásnak, de néhány komponensétől eltekintve nálam egyáltalán nem működik. Amit a szövegből kihallottam, abból nem volt világos, hogy itt most haláleset vagy szakítás történt – netán mindkettő –, így tiszteletlennek sem szeretnék tűnni, de egyfelől ez a fülledtebb hangulat nekem már túlságosan édeskés, hatásvadász, másfelől még komolytalanná is válik egy obszcén kifejezés beékelésével. A cél talán az érettebb, szenvedélyesebb érzület átadása lett volna, ám érdekes módon épp az ellenkező hatást érték el vele, rendesen kínosan érzem magam a hallatán. Persze nem mondom, hogy nem illene ide egy hasonló jellegű dal, jó esetben szépen kiteljesítette volna az albumot, csak hát ehhez egy jobban megírt, emlékezetesebb tétellel kellett volna előállniuk.

Összességében tehát megérdemeltnek tartom az együttes sikerét, soha rosszabb zenét a rádiókba:)! A The Poison nálam egy különösebb tépelődés nélküli ötös alá, ennek megfelelően magát a bandát sem tartom szégyellnivalónak (vagy a zenéjüket afféle bűnös élvezetnek), simán vállalom őket bárki előtt. Ezt a vélekedésemet persze nem feltétlenül tudom bármelyik albumukkal alátámasztani… de erről majd talán egy másik alkalommal.