A The Bombpops nevű kaliforniai punk együttessel úgy találkoztam először, hogy az Outta Hand c. számukhoz készült videóklipet beajánlotta a youtube. Hogy pontosan minek kapcsán történhetett, azt meg nem mondanám, mert egyébként nem nagyon hallgatok ilyen zenét, mindenesetre a dupla frontcsajos felállás kellemes meglepetést okozott, és nem is feltétlenül a látvány miatt, hanem mert maga a dal igazán remek lett (külön poén, hogy a két hathúrost szintén ők kezelik). Mindez viszonylag régen történhetett, mivel a hozzá kapcsolódó minialbum, a ...Like I Care 2010-ben jött ki, a Breathe c. dalukat pedig friss újdonságként ismertem meg, utóbbi pedig 2014-es, vagyis távolról sem új keletű az ismeretség. Érdekes lehet, hogy nagylemezzel csak egész sokára, 2017-ben álltak elő, addig inkább az EP-k sorjáztak tőlük – én ezt kifejezetten jópofának tartom, ha nekem lett volna együttesem, jó eséllyel én is így csináltam volna, ha a többi tagnak nem lett volna ellenvetése. Talán csak annyi lett volna az eltérés, hogy a minialbumok után inkább egyből dupla lemezzel rukkoltunk volna elő, felteszem ilyet még nem lehetett látni senkitől:).
Na de félre a meghiúsult álmokkal, nézzük inkább a szóban forgó cumót. Amint azt sejthető, túl nagy megterhelést nem fog jelenteni a befogadása, a hat dal közül mindössze egy lépi át a három percet, és természetesen mindegyiket annyira dallamosra és ragadósra írták, amennyire csak a tehetségükből tellett. A már említett Outta Hand a legjobb innen, sodró és ultrafogós, tökéletesnek csak azért nem mondanám, mert a középütt elhangzó kiállás egy kissé esetlen lett.
Szégyenkezniük a többi miatt sem kell, a többszólamú refrénnel és felhőtlen vidámságú gitártémákkal bíró Open Ended kifejezetten jó móka, komolyan mondom, ahogy most hallgattam, egyből azt vettem észre, hogy még a Nap is erősebben tűz rám, kicsit lejjebb is kellett engednem a reluxát:)! Baljós címével ellentétben a Buried sem lett egy doom metal himnusz, inkább amolyan ska-közeli jópofaság megint csak azonnal ható refrénnel. Alapriffjét tekintve a To The Bone húzósabb, valamivel tán morózusabb a többinél, vokálok szempontjából viszont ez sem lett barátságtalan.
Komolyabban belekötni úgy igazán nem tudok mibe, talán a címadó lett egy fokkal kevésbé lett erős a többihez képest, de még ez is egy jó szám. Ének terén a kishölgyek nem vállalják túl magukat, nem rémlik, hogy valamikor is hamissá válnának, a hangterjedelmük pedig bőségesen elég ide a leginkább kitartott hangokhoz is. A sound totál rendben van, és mivel a műfajban annyira nem vagyok járatos, így az sem igazán tűnt fel, hogy ismertebb bandáktól vagy klasszikus dalokból úgymond durvábban ihletődtek volna (értsd: leloptak volna számokat). A komolyabb punk-szakértők minderre lehet, hogy mást mondanának, viszont hiányos ismereteim teljes tudatában én a Like I Care-t tök jó kis dalok gyűjteményének tartom, ötös alá. Némiképp meg is lepődtem, hogy végül nem lettek ismertebbek, magyar nyelven én nem is nagyon láttam, hogy foglalkozott volna velük bárki, de gondolom 2010-re ez a fajta kalipunk már nem volt akkora divat, na meg amcsiban akkora lehet a túltermelés, hogy ott már nem elég szimplán csak jó zenét játszani a kitöréshez.
