A cím egy kicsit talán csalóka, mert némelyik helyezés esetében több címet is megemlítek, illetve olykor egy egész műfajt fogok felhozni minden képviselőjével, de nem akartam feleslegesen bonyolítani. Mindenesetre kedvemre valónak tűnt az ötlet, hogy csokorba szedjek pár olyan játékot, melyek egyébként ismertek és népszerűek, nálam viszont különféle okok miatt mégsem találtak be, vagy már eleve antipatikusak voltak, így külön írás nem valószínű, hogy születne itt róluk, viszont ilyen formában ezek is kitárgyalhatóvá váltak. A felsorolást természetesen úgy kell értelmezni, hogy minél előrébb van valami a listán, annál kisebb az esélye, hogy saját jogán megjelenjen a blogon, tehát a magasabb a helyezés itt kevesebb dicsőséget jelent.

20. Resident Evil 7-8

Nem vagyok a sorozat kifejezett ellensége, bár tény, hogy nem sokat játszottam velük, mivel taszít az általában vett pongyola hangvétel és történet (már amennyi történet van itt), de ezek az újabb, FPS-be ültetett epizódok még annyira sem vonzanak, mint a többi. Másokkal ellentétben nekem nem a nézetváltással van gondom, hanem ezekben a részekben már tényleg olyan ordenáré baromságok történnek, hogy az nekem már sok, kezdve azzal, hogy a sokkhatás kedvéért lefűrészelik pár végtagunkat, vagy valami csapda hasítja le a kézfejünket, aztán ilyen utólag kitalált módokon megmagyarázzák, hogy hogyan leszünk, hogyan lehetünk utána épek, mert ugye karok nélkül nem nagyon lehetne tovább játszani. Nyilván attól az össznépi nyálcsorgatástól is csak viszolyogni tudtam, ami a legutolsó részben szereplő gigászi nőszemélyt övezte, bár ez még nem is annyira a játék hibája, inkább a debil embereké, de mindenképp kedvszegő körülmény. Nem tettem őket előrébb a listára, mert játékmenet terén el tudom képzelni, hogy élvezhetőre sikeredtek, így elképzelhető, hogy egy napon félreteszem a viszolygásom, megnyugtatom az elmémet, hogy ugyan ne kapja már fel úgy a vizet a sértően ostoba hülyeségeken, és úgy talán még végig is tudom majd játszani valamelyiket. Még erre is több az esély, mint hogy a hatodik részt izzítsam be - ugyan tettem vele egy próbát, de egészen borzalmas élményt nyújtott (szinte külön helyezést érdemelne).

19. The Witcher 1-3

A The Witcher harmadik fejezete ugyebár olyan lett, hogy a játékosok egy jó része fel se nagyon bír egyenesedni az irányába végzett szüntelen hajbókolás miatt. Ez önmagában még nem feltétlenül jelent semmit, ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy az a játék akár jó is lehet, bár a nyílt világú dolgok engem ritkán hoznak lázba, és ott sem tűnik igazán eltaláltnak ez az aspektus (plusz ránézésre a harc sem nyűgözött le). Van viszont egy komolyabb akadálya is annak, hogy egyszer górcső alá vegyem, ugyanis előtte végig kéne játszani hozzá az előző két részt is. RPG-kedvelőként pedig annak idején még meg is vettem az elsőt, azt a fekete díszcsomagolású, igen vaskos kiadást... de nem tudtam végigjátszani. Élből azért nem cuppantam rá már a megjelenéskor, mert nem volt különösebben ínyemre, hogy nem saját magam hozhatom létre a karakteremet, a készen kapott Geralt nevű figura pedig igen-igen ellenszenves számomra. Ezt az ellenszenvet azért valamelyest le tudtam gyűrni, mert elkezdtem én ezzel játszani, viszont abszolúte nem kötött le. A világ külsőre kb. egy sima középkori vármegye elég kevés fantasy elemmel, így eléggé... fantáziátlan benyomást keltett, de a szereplőket és a küldetéseket sem találtam valami érdekesnek, némelyik egyenesen taszított, holott a sztori szerint az egyikük lett volna a főszereplő egyik nagy cimborája. Nem tudom, engem valahogy irritált az egész, az erotomán hülyeségekről nem is beszélve. Nem zárom ki, hogy a jövőben valamikor nagyon leszállítom az igényeimet, a türelmemet pedig az egekbe lőve megpróbálom végigvinni, hogy aztán a többivel is foglalkozzak (egy ilyen történetorientált sorozat esetében hülyeségnek tartom kihagyni az előzményeket), de nem a közeljövőben lesz.

18. Doom (2016, meg úgy az összes)

Azt már talán több alkalommal is kifejezésre juttattam, hogy nem vagyok egy nagy rajongója az FPS-eknek, már ami azt az eléggé alapjáratú alfajt illeti, amikor kb. csak mész és puffogtatsz, esetleg unalmas kártya-, meg kulcskeresgéléssel "fűszerezed" mindezt, sztori meg lényegében nincs. Azért nem vagyok teljesen vaskalapos ilyen szempontból, a megjelenés után pár évvel megpróbáltam végigvinni a Doom 3-at, már csak azért is, mert valamilyen értelemben a játékvilágban értendő alapműveltség részének mondható, viszont ezúttal is a papírforma érvényesült, vagyis nem kötött le az a pár erőltetett horror-elem meg az unalmas lövöldözés, a pokol első főellenségéig még úgy valahogy elvergődtem, aztán ahogy eregettem bele a lőszert, egyszer csak felötlött bennem a kérdés, hogy én most mégis mi a fenét csinálok itt? Nem lenne valami jobb dolgom ennél az értelmetlen hülyeségnél? Mivel nem tudtam semmi értelmes válasszal szolgálni a kérdésre, és bizony el tudtam volna képzelni olyat, amit inkább csinálnék, így azonmód kiléptem és ment is az uninstall. Ez a 2016-os változat valamivel szórakoztatóbbnak tűnt, így pár hónapja megnéztem, hogy milyen... nos, amikor a fejlesztők azt nyilatkozták, hogy visszatérnek a gyökerekhez, vagy valami ehhez hasonlót, hát nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire komolyan gondolták. Nem lett volna amúgy rossz, a gunplay élvezhető, a grafika kellemes, a kivégzések is menők, csak épp ez az állandó lőszerhiány volt zavaró, meg hogy mindenféle külön mutatványokat kell elvégezzek, hogy essen... mi ez, valami cirkusz? Végül ott untam meg végleg, amikor ráébredtem, hogy itt gyakorlatilag botorkálok egyik helyről a másikra, majd néha bejutok egy terembe, ami amolyan arénaként funkcionál, ott megjelennek a démonok, kiirtom őket aztán kész. Mesterkélt, kiszámított, unalmas, primitív, tényleg kb. mint a legelső Doom még a 90-es évekből. Kösz, de nem.

17. Ubisoft-féle open world-címek

...és ide értendő a Far Cry, az Assassin's Creed, a Division, a Watch Dogs meg az összes többi, ami nem jut az eszembe (már ha vannak még ezeken kívül is). Utóbbi két sorozat tényleg abszolút érdektelen számomra, főleg ez a Divison... TPS-nézetű looter-shooter, ahol fél óráig szórsz ólommal sima embereket? Nekem itt erős műfaji szereptévesztés gyanúja forog fenn... de nem is erről volna itt leginkább szó, hanem ezekről az értelmetlenül elnyújtott, erőszakosan és divatból nyílt világúvá tett játékokról, ahol az RPG-elemeket és a fejlődést is tényleg csak beleerőltetik igazi indok nélkül, mindössze azért, hogy a játékidőt kitolják, mert érdemi tartalom egyébként nincs. Tisztes távolságból legalábbis így érződik, mert az egész jelenség annyira taszít, hogy nem is játszottam egyikkel sem. A kreativitás halála ez a futószalag-mentalitás, ami jellemzi őket. Itt van az AC is: hirtelen miért is kell fejleszteni a képességeinket? Hirtelen miért kellett egy lopakodós-orvgyilkolós játékból grindolós kamu-szerepjátékot csinálni? És ezt úgy mondom, hogy amúgy nem is játszottam a régi részeivel sem (egyedül az elsőt próbáltam ki, de halálra untatott), úgyhogy nem a rajongói csalódottság beszél belőlem, hogy mit csináltak a dédelgetett kis sorozatomból, hanem önmagában sem tetszik. A Far Cry is ugyanennek tűnik, csak épp FPS-ben. Az egyetlen ok, amiért csak így a lista vége táján szerepel, pusztán annyi, hogy a Far Cry 3 a híresztelések szerint még egész elviselhető, illetve alkalomadtán az Assassin's Creed II környékére is el-eltévednek a gondolataim, hogy az még talán-talán jó lehet (esetleg a Black Flag a hajózással), így előfordulhat, hogy ezeknek valamikor még adok esélyt, de hogy mélyebben beleássam magam ezekbe a szériákba, azt nemigen tudom elképzelni.

16. Crysis

A Crysis bizonyos szempontból kakukktojás, mert ezt speciel végigjátszottam. Hihetetlen, de igaz. Nem vettem meg, mert amúgy egyáltalán nem hozott lázba, de az egyik haveromnak megvolt, ő kölcsönadta, én pedig tényleg végig tudtam vinni. Ez valószínűleg a pofás grafika miatt lehetett (nyugi, az én gépemen se futott maximális beállításokkal), meg a puskalövésekkel "kivágott" pálmafák potyogásán is jól szórakoztam, de maga a játékmenet a nano-ruha ellenére is inkább csak egy sima FPS érzetét keltette, számomra nem sokat adott hozzá, amire pedig különösen jól emlékszem, hogy a történet egy nagy büdös semmi volt a nullával egyenlő karakterekkel. Ennek alapján gondolom érthető, hogy miért nem fog itt szerepelni, eleve végig kéne játszani még egyszer, de ma már nem hiszem, hogy menne... pedig anno még a Warhead nevű kiegészítővel is játszottam, talán még végigvittem azt is ( bár ebben már nem vagyok biztos). Te jó ég, ott is mennyire szánalmas volt a történet, meg úgy a rendezés... ezt a Psycho fedőnevű katonát irányítjuk, akinek próbáltak valami mélységet adni, pedig ahogy az előbb írtam, ő is egy nagy nulla volt, egy abszolút senkiházi, itt meg beleerőltették valami drámainak szánt, de tényleg iszonytatóan gagyi jelenetbe, amin csak borzadni tudtam, hogy hogy lehet valami ennyire nyomorult idiótaság. Az első rész tehát nem várható, a másik kettőt állítólag már sikerült valami elfogadhatóbb eseménykeretbe ágyazni, amit a magam részéről gyanakvással fogadtam, és jelenleg eléggé vonakodom attól, hogy első kézből ellenőrizzem le a szóbeszéd valódiságát.

15. Final Fantasy-sorozat

Ezekkel a japánban honos kvázi-szerepjátékokkal, úgymond JRPG-kkel kapcsolatban mindig furdalt a kíváncsiság, de elég sok minden távol tartott tőlük (pedig pár rész PC-re is megjelent). Az egyik ilyen talán a lomhának és álmosítónak érződő körökre osztott harc volt, továbbá a sztorik sem tűntek valami jónak - ez utóbbi feltevésem alátámasztotta a két egész estés Final Fantasy animációs film, melyek cselekményét jórészt még csak nem is értettem, amit meg úgy valamennyire mégis, azt borzalmas ökörségnek tartottam. Miért lett volna más a játékoknál? Ami viszont sok esetben megfogott, az a stílusuk, a XIII-at például igen gyönyörűnek találtam, pár neten látott átvezető jelenet pedig tényleg magával ragadónak tűnt, továbbá az ellenségek, különösen a főellenségek design-ja olykor egészen fantasztikus. Aztán megjelent ez is PC-re, neki is láttam nagy nyitottsággal, nagy lelkesedéssel, aztán... te jó ég! Itt aztán tényleg mindent elkövettek, hogy elidegenítsék az embert. Talán olyan hét vagy nyolc órát fecsérelhettem el rá, de a történettel megint csak az volt a helyzet, hogy egy büdös szót nem értettem belőle, semmi felvezetés, csak úgy bele a közepébe, közben dobálóznak mindenféle kreténül hangzó kifejezéssel, de hogy ezek mi a fenét jelentenek, arra egy pillanatra se állna meg senki, hogy legalább érintőlegesen elmagyarázza. Ki a fene találta ki, hogy egy sztorit így kell tálalni, valami elmebeteg? Arról nem is beszélve, hogy maguk a szereplők megnyilvánulásai is totál nevetségesek voltak, és persze a jellemük is irritált. Ami meg a játékmenetet illeti, hát itt aztán tényleg a csőjáték definíciójával állunk szemben, olyan nyílegyenes folyosókon kell haladni, hogy az ész megáll, ennél agyatlanabb már csak egy konkrét rail-shooter lehetne. A harc pedig... huh, na az lényegében egy "menüben lépkedés"-szimulátor, ráadásul itt már valós időben történik, így kb. semmit sem látok a küzdelemből, csak keresgélem a menükben, hogy mit használjak és mennyiszer. Úgy harcolni, mintha valami DOS-menüben vagy Total Commander-ben lépkedne az ember, és mindezt ráadásul valami hatvan órán keresztül, na még mit nem. Bánatomban még ránéztem a X-re is, mivel annak egy volt kollégám szerint nagyon jó a története, de ez a körökre osztott menükben való lépkedés itt is halálosan unalmas, számomra egyszerűen elviselhetetlen, plusz még a főszereplő is egy ellenszenves taknyos. Tényleg szerettem volna rácuppani ezekre, de jelenleg ez még várat magára, illetve jó eséllyel meg sem történik.

14. Half-life 1-2, meg a többi

Az őket körüllengő pátosz alapján olyan érzésem van, hogy szinte mindenki imádja ezeket a játékokat; én inkább csak a kettővel próbálkoztam (az elsőt is ajánlgatták az osztálytársaim még a suliban, mindhiába), de még annak ellenére sem fogott meg, hogy a source-engine az egyik legkedvesebb játékmotorom, totál bejön a küllem és a hangulat, amit magával hoz (pl. a Dark Messiah of Might and Magic-nél, de sok más egyéb esetben is). Igazából nem tudok sokat mondani erről az egészről, én a világon semmi különlegeset vagy érdekeset nem látok ebben a játékban, egy sima FPS és kész. Oké, van ez a gravity gun, na és? Pedig a maga idejében láttam, mégse hozott semmiféle érzést. A sztori abszolúte nem érdekelt, ahogy egyetlen szereplő sem. Valami fura járműves részig vittem el, ami mondjuk tényleg elég esetlen volt, de egyébként is dögletesen untam és hagytam a francba, szóval tényleg rejtély számomra, hogy mi ez a felhajtás körülötte. Nyilván végig tudnám vinni, de mi a fenének? Mondjuk jobban is jártam így, mert ahogy nézem, nem is akarják befejezni a történetet, a második rész epizodikus folytatásainak utolsó részére nem is tudom, tizenhárom éve várnak? Elég görény ilyen szempontból a Valve, bár tény, hogy ez nem nekem fáj, de együttérzek azokkal, akiket érint, a helyükben engem is baromira frusztrálna a helyzet.

13. The Elder Scrolls IV: Oblivion

Szerintem egyetlen másik játéknak se adtam olyan sok esélyt, mint ennek, még idén is feltelepítettem kétszer, de egyszerűen nem megy, az unalom megesz, pedig tényleg szeretnék eljutni odáig, ahol egyszer csak találkozom olyan küldetéssel, ami tényleg érdekes (állítólag vannak ilyenek, csak valahogy nem lelem fel egyiket sem), valami olyan párbeszéddel, ami mond is valamit, vagy a nyílt világban valami olyan elemmel, amit érdemes látni, és nem csak a sokadik randomgenerált barlang. Olyasmiben nyilván nem reménykedem, hogy a suta kezelőfelület megváltozna (tudom, hogy vannak mod-ok, de nekem azoktól simán nem indult el a játék, pedig tényleg csak valami két-három nagyon alapvető darabot lőttem fel próbaképp), hogy a karakterek egyszer majd kevésbé néznek ki kreténül, vagy hogy a saját karim egy ponton túl már nem fog olyan illúzióromboló módon korcsolyázni a talajon, mint ahogy azt volt pofájuk a készítőknek benne hagyni, és amihez hasonló igénytelenséget szerintem semmilyen játékban nem láttam, még a jóval régebbiekben sem. A karaktergenerálás papíron egyébként tetszene, de gyakorlatban minden játékstílus elég ócska... idétlen kalapálás, suta tűzlabda-vetés vagy nyilazás, lopakodva meg aztán tényleg le tudunk menni alfába. A legjobb lesz, ha most már végleg elengedem ezt az Oblivion-témát.

12. Horizon Zero Dawn

Húha, valami gameplay-trailer, egy teljesen új játék, nem valami folytatás, na mondom ez egész ígéretesnek tűnik... aztán megláttam a robot-dínókat, meg ahogy a főszereplőcsaj nekik esik a kezdetleges fegyverkéivel, és csak fogtam a fejem. Egy ilyen dög kb. csak melléüt a szerencsétlennek, és már annyi is neki. Tényleg ez már olyan szinten hülyeség, hogy az sértő. Filmben ilyen jelenet volt pl. a Sithek bosszújában, amikor Kenobit a fémkarjával arcon csapja egy részben robot ellenfél, ő pedig csak megszédül, holott épp a füléből kéne folydogáljon az agyveleje. Ugyanígy a borzas, vörös hajú csajszi is fél percig nem élne ezekkel szemben, bekap egy ütést és ott pusztul el. Aki szerint ez így mégis rendben van és teljesen értelmes dolog, vagyis nincs itt semmi, ami miatt berzenkednem kéne, az fogjon egy vascsövet és vágja magát képen vele teljes erőből, aztán majd beszélhetünk.

11. Hitman

Egyszerűen nem vonz az, hogy csak úgy likvidálgassam az embereket, akármilyen körmönfont és agyas módszereket is kellene megtervezni hozzá, mindezt ráadásul hajszálvékony történeti keretek közt. Azóta persze tán ők is haladtak a korral és biztosan próbálják valami összetettebb sztorival megindokolni, hogy mégis miért kéne ilyen aljadék foglalkozás szimulációjában részt vennünk, de ilyen pőre körülmények közt én valahogy kétlem, hogy igazi sikert értek el. Röviden ennyi, plusz amennyire hallom, a régi részek kegyetlenül archaikusak és bugosak is voltak, szóval már csak emiatt is felejtős a széria.

10. Gears of War

Hmm, földbunkó karakterekkel kell nyomulni egyen-dögök ellen valami langymeleg fedezékharcos puttyogtatásban, ahol a fegyverek tényleg kb. olyan erővel lőnek, mintha vízipisztoly lenne a teljesen érdektelen szereplők kezei közt, és még sztori sincs egy deka se, mégis mit kéne ezen szeretnem? Az meg külön "szimpi" volt, ahogy a vezető dizájner úgy sztárolta magát folyton, mintha valami különlegeset alkotott volna - nem is baj, hogy mára eltűnt szépen a süllyesztőben.

9. CoD, BF és egyéb multis FPS-ek

Ez egy régre visszanyúló dilemma, hiszen a kezdetektől fogva nem értettem, hogy mégis mi a fenét lehet olyan élvezetesnek találni abban, hogy más embereket ölök meg virtuálisan, főleg efféle rohangálós, kapkodós stílusban? Miért jó ez? Mit ad ez hozzá az életünkhöz? Milyen örömet kellene lelnem ebben? Nem értem én ezt, és gyanítom, hogy nem is fogom megérteni, meg hát nem is látom be, hogy ezt meg kéne értenem, mert tényleg nincs miért. A háborúk világa pedig végképp nem köt le, legyen az II. világháborús vagy modern köntösbe bújtatott. A CoD 4-et mondjuk kipróbáltam, hogy megnézzem, mi a fenére ez a nagy felhajtás, a Doom 3-mal ellentétben pedig csak azért sikerült végigvinnem, mert egyszerűen olyan rövid, hogy véget ért, mielőtt teljesen lezsibbasztott volna. Ja igen, egy haver előtte még megdobott a második résszel, ott már nem sikerült a nagy mutatvány, hihetetlenül unalmas egy műfaj, plusz ott láttam először ezt, hogy bekapsz pár találatot, de semmi gond, beugrasz egy sarokba, ott kifújod magad és láss csodát, visszatöltött az életed, a lőtt sebeid begyógyultak öt másodperc alatt. Mondtam is magamban, hogy na ez mégis miféle baromság? Eddig legalább annyi realitás volt, hogy kötszert vagy effélét kellett használni... az egyetlen ilyen játék, amit valamennyire tényleg élveztem, az a Medal of Honor - Airborne volt, bár néhány pálya után már az is kezdett dögvészes lenni, de az ejtőernyős ugrások valami oknál fogva feldobták annyira, hogy kedvem legyen játszani vele. Magam sem értem, hogy miért, de így volt. Ellenben a multiplayer-részekkel sosem fogok foglalkozni, szerintem ez pont egy olyan dolog, ami ha eltűnne a világról, nem lennénk miatta szegényebbek vagy kevesebbek, a listán csak azért nincs "előkelőbb" pozícióban, mert a Black Ops-nak állítólag elég jó a története, úgyhogy egyszer talán ránézek, úgyse valami hosszúak ezek, talán kibírom, plusz a BF1 helyszínében, setting-jében ha enyhén is, de látok valami vonzót, kevéssé elcsépelt...

8. Batman: Arkham-széria

Kiskoromban szerettem olvasni a Batman-képregényeket (pár rész mondjuk valami döbbenetesen brutális volt, nem is értem, hogy hogy engedhették kiadni gyerekeknek, már akkor látva is furcsálltam, hogy miket bele nem tettek mondjuk egy Pókemberhez képest), pár filmet is egész jónak tartok, de hogy konkrétan a bőrébe bújjak egy játékban, az valahogy nem vonz, meg az összes ellenlábasát is érdektelennek tartom, de legalábbis azt, hogy ellenük harcoljak. Ismerjük már mindet, kit érdekel ez az egész? Félreértés ne essék, játékként el tudom képzelni, hogy talán nem olyan rosszak ezek (jó, a harc kissé primitívnek tűnik), de engem egyszerűen hidegen hagy az egész úgy, ahogy van.

7. Soulslike

Na igen, a híres-hírhedt Souls-, meg Borne-, meg a többi. Elsődleges okként nyilván azt kéne megadnom a feltételezett elvárások szerint, hogy semmi kedvem gutaütést kapni a kőkemény nehézség miatt, ami egyébként megállja a helyét, mégsem ez a legfőbb ok, maximum a harmadik vagy a negyedik. Az első és legnagyobb ok, hogy ezek a játékok olyan hihetetlenül fantáziátlannak tűnnek, hogy már akkor előre leírtam őket, amikor még fogalmam sem volt, hogy a közhiedelem szerint mennyire nehezek. Jaj, egy középkori kastély, jaj, egy barlang, jaj, élőhalott ellenfelek és csontvázak, ez ám az izgalom... micsoda, hogy lényegében narratíva és történet sincs, utóbbi pedig ha mégis, az olyan mélyen el van rejtve a játékban, hogy külön nyomozást kell utána végezni? Köszi, akkor játsszon ezzel az, aki fejlesztette. A második számú okot egy másik játékkal kapcsolatban már érintettem egy nem is olyan régi bejegyzésben, röviden annyi a lényeg, hogy amikor egyszer mégis feltettem az egyiket, hogy valami valóságosabb, első kézből való véleményt tudjak formálni, semmi mást nem volt hajlandó kiírni, csakis a kontrolleres gombokat. Na most így honnan a bánatból kéne tudnom, hogy mit kell megnyomni? De az igazi fertő akkor fogadott, amikor rákerestem a problémára a neten, hogy van-e valami megoldás, és valóban akadtak, akik feltették ezt a kérdést... és ilyen válaszokat kaptak, hogy "ezt kontrollerre írták, vegyél egyet", "ez a játék nem neked való" és hasonlók. Egyszerűen nem hittem a szememnek, miféle agyrohadás késztet valakit arra, hogy ilyeneket válaszoljon. Ki a fenét érdekel, hogy kontrollerre írták, PC-változatról beszélünk, az ideális az lenne, ha tisztességesen átkonvertálnák az irányítást, az alapvető minimum pedig az, hogy legalább a gennyes gombokat úgy írják ki, ahogy azok a billentyűzeten megtalálhatók, ha már PÉNZT. KÉRNEK. ÉRTE. Az ilyen hozzáállás undorítóbb számomra, mint a mikrotranzakciók, még a minimális tisztelet is hiányzik belőle. De a szellemiekben szegény rajongóik, akik egy ilyen magától értetődő problémának konkrétan még a probléma-jellegét is tagadják, azok nem tudom mit szólnának, ha a konzoljukra kapnának egy PC-ről portolt játékot, ami nem mutatná, hogy melyik gombot kell használni, vajon akkor is azt mondanák magukban, hogy "ó, hát ez egy PC-s játék, ez teljesen rendben van, esetleg veszek egy egeret és billentyűzetet", vagy inkább tömegével rohannának online panaszkodni? Ez lenne talán a harmadik ok, vajon tényleg próbálkoznom kellene egy olyan szériával, ami élből nem mozdít meg bennem semmit, plusz még a tábora is ilyen silány jellemekből áll, tényleg ennek legyek a része? Aztán jött ez az Elden Ring, ami körül az őrület szerintem már egészségtelen méreteket öltött, komolyan ilyeneket kell olvasnom fórumokon, hogy teljesen másról beszélnek, aztán jön valaki habzó szájjal, hogy "hé, szerintem ki kéne próbálnod az Elden Ringet, hisz olyan jó"... komolyan mi ez már, valamiféle tömegpszhichózis, elment ezeknek az esze?! Már rendesen hányok, ha meghallom a címét, a könyökömön jön ki az egész, tényleg eljutottam odáig, hogy szó szerint undorít. Ezek után elég hülyén fog hangozni, de egyébként tiszteletre méltónak tartom a készítők hozzáállását, hogy nem adnak hozzá easy mode-ot és kitartanak az elképzeléseik mellett, azt sem tartom kizártnak, hogy ezek a játékok valamennyire jók lehetnek, akár nagyon jók is, de itt jön akkor a végső ok, amiért mégis kihagyom őket: ha egy játék ilyen könyörtelenül nehéz, akkor elvárnám, hogy az irányítás tökéletesen flottul menjen, hogy csakis a magam bénaságából hulljak el. Viszont az általam látott gameplay-ekben azt figyeltem meg, hogy bizony azért vannak környezeti hibák, bizony van, hogy egy alabárdos átüt egy falon, bizony van olyan, hogy a játékos mellett látszólag elmegy az a kard, a játék valamiért mégis úgy értelmezi, hogy betalált, szóval a jelek szerint az alapként támasztott elvárásomnak ezek a játékok nem tudnának megfelelni.

6. Guardians of the Galaxy

Tényleg nincs már elég ezekből az unalmas, egykaptafa szuperhősökből? És még ezek közül is a legérdektelenebbeket dobják ki irányítható formában, akik kb. semmit se tudnak, csak játszani az eszüket? A róluk készült filmet a feléig se bírtuk megnézni a tesómmal, annyira tré volt, pedig ő aztán jóval könnyebben viseli az agyatlan szórakoztatást meg ezeket a szemétre való, kommersz vackokat...

5. Metal Gear Solid

Ez a helyezett a második kakukktojás, mert elég valószínűnek tartom, hogy az MGS-részek viszonylag jók lehetnek, a gond inkább annyi volt, hogy vagy nem, vagy csak szórványosan jöttek PC-re, így össze-vissza játszogatni pedig semmi kedvem nem lett volna velük, plusz én a lopakodós játékoktól sem rohangálok a falig meg vissza. Módjával azért fogyasztok belőlük, de tényleg csak módjával. Aztán az sem elhanyagolható tényező, hogy egy kissé sokallom az átvezető mozik hosszúságát (bár ez lehet, hogy csak a negyedik részre jellemző, az meg csak PS), illetve valamennyire utánanéztem a történetnek, és igazából bármennyi zseniális és sziporkázó ötletet is találtam bennük, talán kevesebb arányban, de hasonló súllyal találkoztam elég eszelős és idióta dologgal is, elég felemásak tehát a benyomásaim. Ezen felül minden jel arra mutat, hogy amióta ez a Hideo Kojima nevű úriember tudtommal már jobbára egyedül írja a játékai történetét, onnantól kezdve a logikai bukfencek és a marhaságok jelenléte is erőteljesen elharapódzott. Már nem MGS-rész, de a Death Stranding-ben kifejezetten hangsúlyosnak érzékeltem ezt a problémát: a játékmenet élből teljesen érdektelen számomra, a történet pedig vad, zagyva, önellentmondásokkal teli bugyutaság, már persze annak alapján, ami így másodkézből lejött belőle. Akárhogy is, de valószínűleg marad az, hogy a Metal Gear Solid epizódjaiból csak távolról fogom tisztelni azokat a részeket és elemeket, amelyeket tiszteletre méltónak tartok.

4. GTA-sorozat

Mivel elég sokat játszottak vele a közelemben, így a GTA - Vice City volt az, amelynek a leginkább ki voltam téve, így valamicskét tudok a hangulatáról és a játékmenetéről, és érteni vélem, hogy mit szeretnek benne az emberek, de én magam mégsem próbálkoztam vele soha, mert a sztori nekem kevéskének tűnt, plusz valahogy abban sem láttam semmi különösebben élvezhetőt, hogy kirángassam az embereket a kocsijukból, illetve nekiálljak ott vandálkodni, inkább csak a városok mérete volt valamennyire impresszív, pláne abban a korban. Az erőszakot illetően azért nem akarok túl képmutatónak tűnni, hisz más játékokban azért elég sokat ölök, plusz ezek után meghökkentő lehet, de a Postal 2-t még kifejezetten poénosnak is tartom (az a macska-hangtompító valami őrület:)), de itt tényleg értelmetlennek, öncélúnak, és ami talán még rosszabb: semmilyennek hat mindez. Aztán ott van az is, hogy tőlem elég távol áll ez a "gengszter-romantika", nem is értem, hogy mit szeretnek az emberek pl. a Nagymenőkben, ahol tényleg az elsőtől az utolsóig minden szereplő egy tetű, de még a főszereplő is olyan tenyérbemászó, hogy szinte drukkol az ember, mikor kap végre golyót a fejébe, a többi állatról nem is beszélve. Az egyetlen ilyen jellegű film, ami még szerintem is jó, az a Keresztapa, mert ott legalább tiszta lélekkel indul a főszereplő és hitelesen ábrázolják, hogy miért lép a bűn útjára és miképpen romlik meg, de a többiben inkább menőnek tartják a bűnözést és kezdettől fogva hitványak. Ugyanezt látom a GTA-játékokban is, kb. a Nagymenők virtuális megfelelője, a kaput pedig az ötödik részből látott jelenetek tették be, ahol olyan szereplőkkel kell mennünk, akiket inkább főellenségként tudnék elképzelni, mivel olyan undorító módokon nyilvánul meg némelyikük, hogy inkább jut róluk az ember eszébe egy féreg, amit a cipőnk sarkával kéne széttaposni, mintsem olyan valaki, akivel akármilyen módon is azonosulni szeretnénk. Távol legyen hát tőlem a Grand Theft Auto minden formája (ja igen, a Red Dead Redemption sem izgat, valahol az is csak ugyanez, a western pedig kifejezetten érdektelen számomra).

3. Zombis survival-cuccok

Szerintem ha megölnek se fogom soha megérteni, hogy mégis mi a fene olyan érdekes a zombikban, akár csoszognak-hörögnek, akár a fittebb, rohanós változataikat vetik be (belegondolva a Resident Evil-sorozatból is csak olyan részekkel játszottam, ahol nem "éltre" kelt holttestek, hanem még élőnek számító fertőzöttek képzik az ellenséget). Nincs is nagyon mit beszélni erről, tényleg érthetetlen számomra a jelenség, mi ez az egész? Talán valamivel védtelenebbek és így könnyebb célpontok, ami afféle agyaggalamblövész-érzetet erősít? Olyan unalmasak és érdektelenek ezek a nyomorult dögök, akár film, akár játék (ebből a Walking Dead-ből se láttam egy büdös részt se), utóbbiak pedig egy időben tényleg már a csapból is folytak, de még mostanában is látom, hogy jönnek ilyesmik, az emberek meg szinte rájuk vetik magukat... hát nem tudom, amint mondtam, rejtély ez is számomra. Ja igen, még a CoD-ban is ott ez a zombis mód, ami már-már kötelező, ha nincs, szinte követelik, de miért...?

2. Heavy Rain és társai

A Fahrenheit-et kipróbáltam, de emlékeim szerint elég gyatra volt, úgyhogy hamar lemondtam róla, ettől függetlenül én nem feltétlenül tartottam csakis kárhoztatásra méltónak azokat a fajta játékokat, amelyekben kevés a konkrét játékmeneti rész, inkább csak néhány gombnyomással hozzuk a döntéseket, melyek hatására a történet egész vad módokon is elágazhat. Nyilván én is azt preferálom, ha a döntéseink ilyen jelentősége mellé még pofás gameplay is jár, de ha van egy igazán jó sztori, akkor azt ilyen formában is érdemes lehet elmondani (ilyenkor persze felmerülhet a kérdés, hogy ugyan miért ne inkább youtube-on nézzük meg őket ahelyett, hogy megvennénk). Sajnálatos módon ez a csóka, aki ezek mögött, tehát a kis túlzással interaktív filmeknek nevezhető játékok legismertebb képviselői mögött áll, éppen ez a csóka nem tud történetet írni. Itt van például a helyezésben is kiemelt Heavy Rain: az alapfelütést hallva egész érdekfeszítőnek találtam, már-már sajnáltam is, hogy csak konzolra jött, aztán gondoltam egyet és utánanéztem a játéknak jobban is, és nagy csalódásomra azzal kellett szembesüljek, hogy a történet és annak előadási módja valami olyan elképesztően ostoba és gyökér, hogy el se akartam hinni. Tiszta őrület, hogy erre rábólintottak producerek, vagy tán el se olvasták a "forgatókönyvet"? Szinte lehal az agyam, ha eszembe jut, jobb is örökre letudni ezzel a kis blog-bejegyzéssel. Amennyire láttam, a további dolgai is hemzsegnek a totális hülyeségektől, de talán nem ilyen szinten inzultáló formában - amitől persze jóvá még nem válnak. Ezért aztán hiába jöttek ki a közelmúltban PC-re is, részemről még bottal se!

1. PUBG, Fortnite, Apex Legends, stb.

Nem mondom, hogy ez a játékműfaj feltétlenül rosszabb lenne a lista további szereplőinek többségénél, mi több, kis túlzással akár egy kalap alá vehettem volna a többi multis egymásra lövöldével és besorolhattam volna a kilencedik helyre, de annyiban ugye mégis eltérnek ezek, hogy csak egy életed van, így ha kilőnek, netán különösen szemét módon lőnek ki, akkor még csak vissza se térhetsz elégtételt venni. Mondhatjuk tehát, hogy ez már egy külön alfaj, de mivel még sztori mód sincs bennük, így tényleg abszolúte esélytelen, hogy akár csak egy percet is eltöltsek bármelyikkel is. Egyfelől tehát ezért indokolt az első hely, másfelől pedig itt van ez a... Fortnite. Ezzel kapcsolatban is akkora a hírverés meg a banzáj, hogy még tudatosság is volt bennem, hogy elkerüljem, mert tudtam, hogy egyébként se érdekelne, ez a felhajtás meg valahol már tényleg gyomorforgató. Nem is láttam semmit a játékmenetből, csak ezek az úgymond "kulturális" jellegzetességek jutottak el hozzám, hallomásból tudok valami idióta táncokról is, konkrét játékmenetet pedig kb. kemény tíz másodpercnyit láttam, igazából nem is tudok visszaemlékezni, hogy ez miféle körülmények között történhetett, mert magamtól én ilyenre biztos nem kerestem rá, mindenesetre egy sivalkodó streamer rohangált valami figurával TPS-nézetben, az emberkéje előtt meg (gondolom) gombnyomásra, de látszólag magától épült fel valami épület, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy "ez mennyire debil...", majd azzal a lendülettel be is zártam az ablakot. Összességében tehát ennyi érintkezésem volt ezzel a bizonyos megasikerrel, és nem is bánom. Tekintve, hogy az eléggé fiatal réteget szoktatták rá erre, gyanítom, hogy az értelmi fejlődést leginkább semennyire sem szolgálja, legfeljebb annyira, mint azok a nyomorult, tíz másodperces kis TikTok-löketek, amivel még az agyukat rohasztják (te jó ég, életemben először le kellett írnom ezt a kifejezést... most valahogy megbánást érzek a poszttal kapcsolatban). Akárhogy is, de erősen az gyanúm, hogy ez is egy olyan műfaj lehet, ami semmilyen érdemi szolgálatot nem tesz felénk, csak amolyan felszínes, adrenalin-pumpáló szórakoztatás, melynek láttán akár joggal is szólhat az érvelés, hogy "a számítógépes játék az nem művészet". Ennek, valamint a vélhetően káros jellegének megfelelően pedig most került szóba itt utoljára.