Nos igen, tisztában vagyok vele, hogy legutóbb is egy olyan játékról írtam, amelynek az időlassítás volt az egyik legfontosabb jellemzője, viszont nem szerettem volna még tovább csúsztatni a F.E.A.R.-t, főleg miután belegondoltam, hogy már a blogom legeslegelső bejegyzésében is szóba hoztam, hogy micsoda élmény volt újrajátszani. Jó, bevallom, nem tagadom: azóta még egyszer lement, persze kiegészítőstül:)! Mindenesetre tényleg hónapok óta nem tudott sor kerülni szegényre, most már ki kellett köszörülni ezt a csorbát. A Monolith gárdája korábban leginkább a No One Lives Forever miatt volt ismert, azelőtt pedig a Blood részeivel hívták fel magukra a figyelmet, 2005-ben pedig a preferált műfajuknál maradva megjelentették ezt az FPS-t, amely a marketingszöveg szerint a lövöldözős stílus mellett még horrorjáték is volt, és persze az egészet még menőbbé igyekeztek tenni a bullet time-hatással. Hogy ezek az elemek mennyire fértek meg egymással és egyáltalán mennyire lett jó a játék, azt ennyi idő alatt már mindenki megtapasztalhatta saját maga is, egyúttal kialakíthatta a maga egyéni, külön bejáratú véleményét. Persze az előbbiekben már elszóltam magam, hogy nekem nagyon bejött, innentől kezdve inkább az a kérdés, hogy az a "nagyon" az mégis milyen nagyon, illetve hogy a többféle megközelítés mennyire oltja ki egymást. Lássuk is!

Elsőnek jöhet mondjuk az alaphelyzet: F.E.A.R., tehát First Encounter Assault Recon. Ez nagyjából annyit takar, hogy egy különleges katonai alakulat tagjai vagyunk, amelyet kifejezetten a veszélyt jelentő paranormális eseményekhez küldenek ki. A szimplán csak "Point Man"-ként emlegetett karakterünk nem is gyengén tenyerel bele a "jóba", hiszen a vállalat, amelyhez a küldetés szólítja őket, telepatikusan kontrollálható klónhadsereget gyárt, és az egyik ilyen telepata parancsnok, bizonyos Paxton Fettel kergül meg és szabadul el, irányítása alá vonva egy egész regimentnyi klónkatonát. A természetfeletti vonalat erősíti még egy titokzatos kislány kísértete, aki közel sem ártalmatlan, hisz olykor a szemünk láttára porlasztja szét szerencsétlenül járt katonák húsát. A feladatunk persze elsősorban Fettel kiiktatása, de egy idő után világossá válik, hogy a jelenségek összefüggnek és az eredeti célunkhoz egyáltalán nem vezet egyenes út (már ha egyáltalán elérjük azt).

A játékidő legnagyobb részében tehát ezt a Replica nevű klónhadsereget irtogatjuk, akik mellesleg klón létükre elég értelmesek, de legalábbis van valamennyi személyiségük és egész jól eltársalognak harc közben. A játék első erős pontja is az, ahogy ezek a katonák próbálnak becserkészni és közben kommunikálnak egymással az adott helyzetre reagálva, az valami hihetetlen hangulatbomba, arról nem is beszélve, hogy a mesterséges intelligenciájuk sem véletlenül lett olyan híres: marha jól helyezkednek, ha bevackoljuk magunkat valahova, gránátokkal próbálnak kifüstölni, de egyébként is igyekeznek bekeríteni és ha a környezet engedi, akkor hátulról betámadni. Ezt a játékot nem is nagyon érdemes könnyű szinten játszani, mert akkor egyszerűen túl hamar meg tudjuk ölni őket és jóval kevésbé jönnek elő a kis okosságaik. És tényleg marha jó szövegeket nyomnak le egymásnak, mint mikor az egyik utasítja a másikat, hogy hatoljon be, de mivel épp az előbb mészároltuk le három társukat, a válasz kb. csak annyi lesz, hogy ő aztán be nem megy! Persze ennél egy fokkal kevésbé szofisztikáltan megfogalmazva...:) Az is poén, amikor meglátják a lámpánk fényét és felkiáltanak, hogy "Flashlight!", mi meg rájövünk, hogy hoppá, ezek itt vannak mi meg lebuktunk, de a megmaradt haderejükre is következtethetünk abból, amit mondanak, például ha azt halljuk, hogy "I need backup!", tehát erősítés kell neki, akkor már valószínűleg csak egyedül van.

De még nagyobb sztár az időlassítással megspékelt tűzpárbajok fergetege: szerintem semelyik lövöldözős játékban nincs meg ez a feeling, mint itt, még maguk a folytatások sem hozzák. Én nem vagyok egy vérszomjas, vérgőzös elméjű játékos, de ahogy itt egy ellenséget időlassítás közben szanaszét lősz, és ahogy a vére egy értelemszerűen lassított halálkiáltás kíséretében mindenfelé kifröccsen, hát az valami fenomenális - minderre rátesz egy lapáttal, hogy a lövéseinknek iszonyú jó visszahatása van, minden szikrákat vet, a terepből kiszakadnak részek, mindenféle fém-, fal-, és egyéb darabok röpködnek szét (pláne mikor szétlövünk az ellen mellett egy tűzoltó készüléket vagy egy elektromos szekrényt), rettenet jó nézni is és játszani is! A grafika szintén csúcs, korának legjobbja volt, de szerintem máig szuper és jobb ránézni, mint sok mai cuccra, a fény-árnyék összhatás párját ritkító, és emellé még a fegyverek is úgy szólnak, mint az atom, a gránátok robbanásába pedig beleremeg a képernyő. Óriási élmény a F.E.A.R., egyjátékos akció tekintetében én nem is tudnék jobbat mondani. Felmerülhet persze a kérdés, hogy az időlassítással nem lesz túl könnyű? Nem akarok elfogult lenni, nyilván előnyünk van ennek használatával, kényelmesebben tudunk célozni és egy szusszanásnyi időt is könnyebben nyerünk a helyzet felmérésére, de egyrészt az időlassítás sem tart örökké, másrészt az ellenfelek harcmodorát úgy lőtték be, hogy ezzel együtt is kihívás legyen, pláne nagyobb nehézségi szinten, ahol pikk-pakk kikapdosnak gránátokkal és nem nagyon hagynak nyugiban ellődörögni egy fal mögött - itt igazából már szinte kötelező is az időlassítás, mert szétszednének semmi perc alatt. Így aztán végeredményben erre is az érvényes, mint a legtöbb játékra: a nehézség választható/állítható. A slow motion tagadhatatlan előny, de kihívást még ezzel együtt is bőven lelhetünk a játékban, ha szeretnénk.

Pár szót a fegyverarzenálról: megkapjuk a sztenderd dolgokat, géppuskák, shotgun, rakétavető, többféle gránát, satöbbi, de van két igazi csemege is: az egyik egy afféle szögbelövő puska, ami nem csak durva sebzést okoz, de az ellenséges katonákat szó szerint oda tudjuk szegezni vele a falhoz! A másik "drágaszág" pedig egy részecskeágyú, ami a páncélozott és/vagy gépi ellenfeleket leszámítva még egy torzólövéssel is végez bárkivel, de nem csak végez velük, hanem gyakorlatilag azonnal dezintegrálja, szétbomlasztja a testét, csak a csontvázat maga után hagyva, ami körül egy pár pillanatig még elektromos kisülések is cikáznak. Mit nekünk BFG, ilyen menő csúzlit nem is tudom, hogy hol találhatnánk!

Legtöbbször egyébként belső terekben folynak majd a harcok, nyílt területekre szinte sosem tesszük ki a lábunkat, legtöbbször raktárépületekben, irodaházakban, laborokban fogunk sertepertélni, ami papíron unalmassá is válhatna, és amennyire láttam, sokaknak azzá is vált, de nekem ezek a szenzációs tűzharcok úgy feldobták és elvitték a hátukon az egészet, hogy számomra ez nem volt probléma. Egy-két nagyobb, szabadabb terület is beesett azért, ahol nagyobb részt tudtunk belátni és szélesebb körben kellett figyelni, hogy honnan jöttek, de igazából ezek sem annyira különböztek az épületekben való csatározástól, mert érzésre minden helyszínt úgy terveztek meg, hogy a mesterséges intelligencia érvényesülni tudjon a taktikáival. Lehet tehát érvelni amellett, hogy a környezet nem elég változatos, viszont a pályaszerkesztés szerintem elég jó, a viszonylagos linearitás ellenére sem éreztem azt, mintha folyamatosan egy csőben haladnék.

Ami pedig az egyik alappillérnek mondott horror-elemeket illeti: ezek igazából harmatosak. A név elvileg kötelez, de a F.E.A.R. alatt én nem nagyon tudtam félni, inkább csak egy-két olyan pillanat volt, amikor egy kicsit végigfutott a hátamon a hideg. Lehetne azzal érvelni, hogy a védtelenség érzetét csökkenti, hogy ilyen szinten fel vagyunk fegyverkezve, amiben nyilván van valami, de szerintem ha ki tudtak volna találni igazán hatásos ijesztéseket, akkor azért az rám is hatással lett volna, hiába figyelt ott a kezemben a sörétes. Persze ha valaki nagyon gyenge idegzetű, az így is beijedhet alatta... nálam ez annyira nem jött össze, inkább olyan fordult elő, hogy vannak bizonyos láthatatlan, de ha nagyon figyelünk, azért észrevehető ellenfelek is, akik nem lőnek, hanem odaosonnak és belénk vernek egy embereset, na ilyen esetekben fordult elő inkább, hogy kicsit megugrottam a hanghatás és a képernyő hirtelen bemozdulása miatt (bár legutóbbról nagyjából már rémlett, hogy honnan jönnek, így megszívták a rémek:)).

Ezen kívül el ne felejtsem, de a játékban van még egy igen-igen-igen light-os fejlődési mód is: odáig nem merészkednék, hogy RPG-elemként hivatkozzak rájuk, mindössze arról van szó, hogy a pályákon találunk eldugott vagy kevésbé eldugott injektorokat, amelyeket felvéve az egyik a maximális életerőnket növeli meg véglegesen, a másik pedig a reflexünket (vagyis tovább tudjuk fenntartani az időlassítást). Rég játszottam vele, de úgy emlékszem, hogy ilyesmi a No One Lives Forever 2-ben is volt, onnan hozhatták át ide, amit csak üdvözölni tudok, hiszen ki ne akarna még több slow mo-t, plusz az injektorok felkutatása is szórakoztató és jópofa, mivel annyira azért nem rejtették el őket vagy tették hozzáférhetetlen helyekre, hogy valódi, komoly agytorna kellene hozzájuk és megakassza a játék dinamikáját: elég csak jól körülnézni és meglesznek.

Végezetül a sztori: ha röviden kéne megfogalmaznom, mindössze annyit mondanék, hogy oké. Nincs vele nagy gond, van egy kevés szereplő, ezek viszonylag érdekesek, az Alma nevű lány szelleme élből a sorozat arcát adja, de maga a cselekmény vagy a háttérben mozgó szálak, netán a fordulatok azért nem olyan izgalmasak, hogy hátrahőköltem volna tőlük. Mindenképp jobb a történet, mint egy átlagos, ócska FPS-ben, tisztességgel teszi a dolgát, még kedvelni is kedvelem, de azért egy fokkal erősebb kellett volna legyen, hogy igazán lelkesedni tudjak. Ettől függetlenül nincs nagy gond vele, nagyjából fenntartja az érdeklődést, plusz külön tetszett, hogy viszonylag kevés a duma, átvezető jelenetek pedig talán teljesen ki is maradtak, többnyire inkább üzenetrögzítőket lehallgatva tudjuk egy kicsit jobban összerakni a sztorit. Jó volt ezeket fülelgetni (külön kis hülye szórakozásom volt, hogy megpróbáltam előre kitalálni, hogy az odáig megismert karakterek közül vajon most kinek a szövege jön:)), ráadásul ilyenkor a játékban sincs veszély, nyugodtan megállhatunk és figyelhetünk rájuk, nem pedig a legnagyobb csaták közepette magyaráz nekem valamit valami idióta, amire úgyse tudok figyelni, ahogy azt rendkívül béna és ostoba módon rengeteg játékban megteszik velünk. Épp öten lőnek rám, te barom, kussolj már el :D! Annyit tennék még hozzá, hogy a sztoriban arra is magyarázatot kapunk, hogy miért ilyen jók a reflexeink, azaz miért vagyunk képesek az időlassításra, ami szerintem teljesen felesleges volt. Mindenki simán elfogadta volna, hogy egyszerűen csak ennyire pengék (pöngék:)) vagyunk és kész, a legutóbb tárgyalt Max Payne-re se fújolt senki, hogy ugyan mitől tud ilyet? Mindenesetre a kibontakozó információk révén egy afféle fordulatot is kapunk, ami úgy oké, elmegy, semmi extra, viszont a végefőcím utáni telefonbeszélgetéssel próbálnak még egyet csavarni a dolgon, ami nekem már egy kissé fárasztó volt.

A F.E.A.R. tehát egy észbontóan jó harccal és játékmenettel bíró, könnyed horror-elemekkel dúsított, marha jó grafikával és hangulattal rendelkező első személyű lövöldözős játék. Én még egész odáig is elmerészkednék, hogy az FPS-ek közül nincs még egy olyan cím, ami ennyire élvezetes lenne, még akár azt is mondhatnánk, hogy ez a kedvencem mind közül (bár az is tény, hogy kevés ilyen játékkal játszom és a legtöbb egyáltalán nem tetszik). Kacérkodtam a csillagos ötös gondolatával is, de ahhoz azért a történetnek egy-két hajszállal erősebbnek kellett volna lennie, így egyszerűen akármekkora király és akármennyire is állva hagyja az összes többi ilyesféle gammát, csak az ötöst tudom bevésni neki tiszta lelkiismerettel... viszont ez az ötös egy bitang erős ötös ám:)!

*******

A F.E.A.R.-hez érkezett két kiegészítő lemez is, de a kiadóval kapcsolatban volt némi kavarás, amit egyébként ezer helyen dokumentáltak már, így én már nem foglalkoznék vele, mindenesetre ezeket már nem a Monolith, hanem a TimegGate Studios fejlesztette. Az Extraction Point-ot nézve ezt elsősorban a történet sínylette meg, messziről szaglik róla, hogy csak azért van, hogy legyen: nagyjából az első tíz percben kb. semmissé tette az egyik tettünket az első rész végén, így olyan érzésem volt, mintha semmit sem értem volna el, de ezen felül sincs se jelentősége vagy értelme, tényleg egy összecsapott, sehová sem vezető nulla, amivel a világon semmit sem akartak elmondani. Egyszerűen pocsék, ráadásul ezek a sztorik a kánonban sincsenek benne, a második rész tudomást sem vesz róluk, szóval olyan nagyon nem is kell velük foglalkozni. Ez egyébként közvetlenül folytatja az alapjátékot, ugyanúgy a Point Man-nel vagyunk, a fejlesztéseink mégis lenullázódtak, megint alap élettel és ami még fájóbb, alap relfexidővel kell nekivágnunk ennek a hajszának. Most lehetne mentegetni ezt azzal, hogy "de hát lezuhantunk egy helikopterrel, beütöttük a fejünket és elfelejtettük, vagy kiment az injektorok hatása", de már a sima F.E.A.R.-ben is zuhantunk le helikopterrel, sőt, talán még cifrább dolgok is megestek velünk (és estünk velük mi is), szóval nem kell ez a szöveg, ami ráadásul alapból is hülyeség.

Nem túl nagy móka tehát ilyen kezdetek után belevágni, viszont mivel ez egy tőrőlmetszett kiegészítő, így hiába a semmitmondó alibisztori, a játékmenet legalább ugyanolyan jó, mint az alapjátékban, úgyhogy már csak azért is érdemes lenne végigjátszani, ha csak összefüggéstelen pályák egymásutánján verekednénk át magunkat. Némelyek szerint az itteni pályaszerkesztés és a harcok valójában még verik is a Monolith ilyen téren végzett munkáját, ami egy védhető álláspont, tényleg királyak az összecsapások. Azt is készséggel elismerem, hogy egy kicsit jobban figyeltek arra, hogy ne túl sokáig menjünk ugyanolyan helyszíneken, szóval lesz itt egy kis templom, egy kis alagsor, egy kis metró, miegymás, néha még nyíltabb részekre is kimerészkedünk, de nekem valahogy így is homogénebbek, egyhangúbbak voltak az eredeti kampányban látottaknál, ezért nekem még úgy sem verte azt az itteni élmény, ha figyelmen kívül hagyom a borzalmas anti-történetet. Lesz egyébként egy szakasz, ahol egy társ is csatlakozik hozzánk, és nem csak megáll az ajtóban és vár ránk, hanem maga is becsatlakozik az adok-kapokba, ami jópofa, bár a fickónak elég ócska dumái voltak (kb. háromszor nyögte be, hogy " I have a baaaad feeling about this...", pedig már elsőre is untam ezt a sablonszöveget), így azért nem szöktek könnyek a szemembe, amikor újra egyedül folytattam az utam.

Van pár újdonság is, ahogy annak lennie kell, fegyverek terén befigyel egy jó kis forgócsöves gépágyú, a számomra még zsiványabb lézerpuska (nem olyan rég már ellőttem egy bejegyzésben, így most nem nyögném be újra, hogy "CSAK NÉZEL, MILYEN A LÉZER!!!" :D), de lesz olyan gránátunk is, ami a falhoz vagy bármilyen egyéb felülethez tapadva egy miniatűr lövegként funkcionál és automatikusan lövi, akit tud és kell, szóval jobbnál jobb cuccaink lesznek. Ellenségként kapunk egy láthatatlan lidércet, aminek egyébként vörösen izzik a szeme és valamennyire azért kiszúrható, de ha mégsem sikerül, akkor igen hirtelen és igen fájdalmasan tudnak minket érinteni, ha a közelünkbe jutnak, és lényegében megint csak ilyen esetben tudtam úgymond "megijedni", mint az alapjátékban is. Mondjuk azt is hozzátenném, hogy ezek a dögök tényleg elég erőltetett és szkriptelt módon jelennek meg, néha kissé dühítő helyzeteket létrehozva, amikor is elgondolkodhat az ember, hogy ezeknek a nyomorult szellemeknek tényleg nincs jobb dolga, mint hogy egyszerre négyen üldögéljenek valahol mindenféle hülye helyekre elbújva, hátha arra jön valaki?

A kiegészítés egyébként kellő hosszúságú, még tán egy kicsit túl hosszú is a hitvány "sztorihoz" képest, így a végére igazából már egy kicsit nyögvenyelőssé is vált számomra, illetve változatosság ide vagy oda, a metrós részt egy kicsit elnyújtották. De tény ami tény, hogy emlékezetesebb megoldásokból sem volt hiány. Ami viszont elég nagy gond, hogy egy igen bugos kiadványról beszélünk, legutóbb a testvéremnél Win10-es rendszerre telepítettük, és ott tényleg semmilyen megoldással nem tudtam kiküszöbölni azt az összeomlást, ami csakis egy bizonyos pályán szokott előjönni. Win7 esetén gond nélkül átment, de újabb rendszereken védhetetlennek tűnik. Valamit nagyon elbarmolhattak, talán benn maradt valami hibás rész a programban, amire akkor csak legyintettek, hogy kit érdekel, így is elmegy, és csak most bosszulja meg magát, mindenesetre elég vérlázító, a digitális terjesztőknek ezzel kötelességük lenne kezdeniük valamit, ha már pénzt kérnek érte, pláne ha úgy reklámozzák, hogy új rendszereken is futtatható. Ezt a problémát nem számítom be a végső értékelésbe, a korábban felsorolt benyomások alapján viszont négyest adok az Extraction Point-nak - nem fejtem ki még egyszer, hogy mi minden rontotta le számomra, noha a csaták ebben is változatlanul nagy örömet okoztak.

Ezután következett a Perseus Mandate, amit a többség eléggé lehúzott, talán amiatt is, mert egy kissé sokára érkezett és grafikailag nem volt már annyira friss, illetve maguk a TimeGate-esek is kissé spórolósabban bántak a textúrázással. Az ilyesmi engem nem befolyásolt, viszont ezt a küldetéscsomagot jobban élveztem, mint a korábbit. Elsősorban azért, mert bár itt sem kapunk egy erős történetet, de ez legalább nem akkora nulla, mint előtte, itt legalább van néhány szereplő, van némi történés, legalább van valami, ami egy kicsit leköt és jobban előrevisz, legalább van valamicske, tényleg valamicske dramaturgia. De ezek legalább vannak, és ezekkel végigvezetve a megint csak bődületesen jó harcokat is jobban élveztem, egyébiránt most a pályák hangulata is sokszínűbbnek érződött, egyedül talán a legvégén volt sok az egyforma folyosók egymásutánja. Egyéként a sztori szerint most egy másik F.E.A.R.-alakulat tagja vagyunk, akiket szintén bevetnek (időlassítás persze itt is lesz, bár ezúttal nem magyarázzák meg, hogy nekünk miért van, ami engem speciel nem izgatott), és nagyrészt egy politikus által felbérelt martalócbanda ellen folyik majd a küzdelmünk, aki a kavarodásban meg akar valamit szerezni a cég egyik létesítményéből. Amint mondtam, nem egy nagy eresztés, de legalább van.

Az új fegyverek most nem lettek annyira ütősek, lesz távcsöves géppuskánk, ami a közelítésnél való bevörösítés miatt nem biztos, hogy sokak kedvence volt, aztán lett nekünk egy fura gránátvetőnk, melynek lövedékei elég kiszámíthatatlanul pattognak össze-vissza, gyakran minket is szétrobbantva, úgyhogy én nem is használtam, valamint kaptunk egy ilyen elektromos nyalábot vető puskaféleséget, ami már nem volt annyira rossz, de lőszer az annál kevesebb volt hozzá, úgyhogy sok vizet nem zavart. Nagy vész azért nincs, mert kapunk a többi fegyverből is, úgyhogy nem is muszáj ezeket használni, tán csak néha kényszerülünk rá egyéb fajta lőszerből való hiány miatt. Az új ellenfelek elsősorban a Nightcrawler-katonák, ezek végül is sima kommandósok mélyebb hanggal, továbbá lesznek a talajban elrejtőző szellemlények is, akik lerántanak minket és pofán kell őket lőni, valamint lesznek olyan emberi ellenfeleink is, akik szintén tudják lassítani az időt, így ők is természetellenesen gyorsan tudnak majd cikázni. Persze azért így is ki lehet őket csinálni (nyilván), de az ötletet nagyon is értékeltem. Ezen felül a sorozat történetében először még bossfight-ot is kapunk, ami tényleg elég kemény ellenfél lett volna a durva sebzésével meg a csatlósaival, ha nem lenne elég hozzá annyi, hogy egyszerűen elbújunk egy nagy láda mögé a fal mellett, ahová nem követ, és simán kiszaladgálunk vagy egyszerűen csak kilődözünk onnan. A szándékot persze itt is értékeltem. Viszont ami talán ezeknél is nagyobb újdonság, hogy ez a kiegészítő mutatott egy-két olyan fogást a horror terén, hogy ezúttal legalább egyszer tényleg sikerült megijednem:)! Ezeket leszámítva nagy átlagban továbbra is inkább véres a játék, mintsem ijesztő lenne, de megint csak látszik az igyekezet.

A kampány végigjátszása után lesz nekünk három bónusz küldetésünk is, de az elnevezés kissé megtévesztő lehet, mert igazából semmi történetük nincs, csak keresztül kell verekednünk magunkat rajtuk. Nem valami hosszúak, viszont ebből is látszik, hogy a játékmenet tényleg olyan jó, hogy csak úgy egymás után rakott pályákat is élvezet végigjátszani.

Szerettem tehát a Perseus Mandate-et, vannak gyengeségei, de ezek ebben az esetben már nem húzták le az összképet, ezért az alapból is kiforrott F.E.A.R.-élmény miatt kifejezetten élveztem. Értékelés tekintetében az alapjáték és az előző kiegészítő közé helyezném, ami annyit tesz, hogy ötös alá.